Írok, aztán csak lesz valami

Szilvió blogol bele a nagyvilágba

Titulusok

Az a biztos jele annak, hogy egy önismereti munkafüzet nem egy blog felépítésére készült, hogy csak a 28. napon feladat az, hogy mutatkozz be, mint egy névjegykártyán. Hát így:

Egyszerűen szárnyra kaptak,
és magukkal vitték a tavat.

Fannie Flagg

Veszprémi Szilveszter
egyetemi hallgató,
költő, slam poetry előadó,
blogger

Egy meleg srác olvas
Szilvió random blogol bele a nagyvilágba
facebook
instagram
twitter
patreon

Dolgok, amik iránt lelkesedem

Azt hiszem a szélsőséges hektikusságom abban is megnyilvánul, hogy tegnap nagyon deep bejegyzést írtam, ma pedig hitelesen fogok tudni írni a lelkesedéseim kis tárgyáról. Nagyon mélyen élem meg az életgödreimet, és nagyon tudok lelkesedni is dolgokért. Sokszor úgy, mint egy gyerek, csillogó szemmel várok valamit, vagy csak abban a pillanatban élve lelkesedem, mint ha nem lenne következő. Szeretek lelkesedni. Nagyon sok pozitív energiát szabadít fel, és jó ezeknek a hatása alatt lenni. De ezzel nem újat akarok mondani, csak összegezni az eddig elhangzottakat, és lassan befejezni a bevezetést. Ma olyan dolgokról fogok mesélni, amik lelkesítenek:

Egy jó beszélgetés, este, akár messengeren

Nagyon sok olyan ember van, akivel jókat tudok beszélgetni, és az esetek többségében én vagyok közülük a butább. De én szeretem ezt. Mert tök termékeny, kérdezünk, kegyetlenül, észrevéve mondatok mögött a buktatókat. Úgy keretezve át kérdéseket, hogy el tudjunk gondolkozni rajta. Igazán érteni, hogy a másik mit gondol. Visszakérdezni. És ezeknek nem az a tétje, hogy jól meggyőzzük a másikat, hanem tényleg a megértés és a tanulás. Nincs olyan helyzet, amiben motiváltabb vagyok, mint ezek a beszélgetések.

Egy jó egyetemi kurzus

Egyszerűen vannak olyan tanáraim, és szerencsére nagyon sokan, akikhez egyszerűen érdemes bejárni. Nagyon izgalmas dolgokról beszélnek, minden mondatukat a hátamra tetováltatnám, és olyan összefüggéseket nyitnak meg, és tesznek logikussá, amik addig előttem voltak, mégsem láttam őket. Egy világ kulcsát adják a kezembe, kezünkbe, és én sokszor kérdezek is, ha ez akad valahol. Olyan tanáraim vannak, akik tök nyitottak az együttgondolkodásra, érdekli őket a mi véleményünk, előző tudásaink, és ösztönöznek minket a megszólalásra. És ez jó dolog. Most például igyekszem olyan beadandókat írni, amik lenyűgözik őket, mert én is épülök belőle.

Egy régen várt könyv

Most épp Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című könyve ilyen. Vuong a fiatal amerikai líra egy izgalmas hangja. A peremről mesél baromi személyesen. Vietnámi bevándorló anyjáról, a szegénységről, az első generációs értelmiségi létről. A nyelve baromi lírai. Metaforáktól hemzseg, mint egy szabadvers. Megnyit nekem egy nagyon érzékeny, szép világot, és tudtam, hogy ez fog történni. A sorsom volt, hogy imádjam ezt a könyvet.

Új helyzetek, amikre rögtön pozitív visszacsatolást kapok

Mondtam már, hogy elég hektikus vagyok? Ha valami egyszer fellelkesít, és nekiállok, akkor visszajelzés nélkül könnyen abbahagyom. Sok blogom ért így véget. De ha kapok bármennyi pozitív visszacsatolást is, úgy érzem érdemes életben tartani a dolgot. Mint ez a blog is. 28 napja folyamatosan írok rá. Még két nap, és ki kell találnom, mi lesz vele később, de ez a 28 nap elég volt arra, hogy megszeressem, és akarjam csinálni, bár nyilván nem lesznek naponta bejegyzések rajta.

Új helyzetek, amikkel kapcsolatban azt gondolom, hogy hasznosak lesznek

Most például megint csinálok valamit, amivel kapcsolatban nagyon rossz visszajelzéseket kaptam az elején, de akarom a kihívást, és tudom, hogy büszke leszek rá, ha sikerül megcsinálnom. Örülni fogok. És tanulni belőle. Lelkesít az az ember, aki általa lehetek.

Szóval mondhatjuk

hogy tanulságos dolgok lelkesítenek. Olyanok, amik építenek. Amik hozzátesznek ahhoz, aki lenni akarok. Lelkesít az az ember, akinek a legjobb esetben képzelem magam, és hajlandó vagyok tanulni és tenni érte. És képes vagyok lelkesedni. Akkor is, ha épp mondjuk fáradt vagyok.

Őrültség

Amikor a világ leköveti az önismereti munkafüzet kérdéseit, az mindig ijesztő. És a mai nap kivételesen ilyen. Nem állítom, hogy őrült lennék ma, vagy bármi, de mentálisan talán ma vagyok a leginstabilabban az elmúlt hónapban.

Nekem ez a mentális instabilság mindig mélyről jön. Már több bejegyzésben meséltem róla, hogy az élethez feltétlenül szükséges lábak, teszem azt, mint az otthon nálam elég instabilak. Minden olyan szoba, ahol felnőttem, az már nem az én szobám és nem a családom szobája. Édesanyám meghalt, és mivel vele éltem, ezért más nem is igazán foglalkozott vele, hogy legyen a klasszikus értelembe vett helyem. A tárgyaim szinte mind Szegeden vannak, egy kis részük, főleg egy ilyen emlékdoboz van édesapámnál, és igazából ennyi.

A mai tébolyom ebből áll és nagyon mélyen talált meg. Az otthontalanság nagyon nagy szabadság tud lenni, de közben pontokon hatalmas gyomrost osztogat, és ez nagyon megvisel. Több napig vagyok képes ismét értéktelen senkinek nem kellő szarnak érezni magam tőle, és ennek megfelelően viselkedni, úgy, hogy semmilyen reményt nem látok. Mintha egyszer csak a semmiből rám dobnának egy dobozt, ami elvág mindentől, amire reménykedve tekintettél, vagy amit korábban szerettél, és tudod, hogy nincs kiút, ezért nem is keresed.

Az én tébolyom tompa, mint az idő karantén idején. A sarokban ül, és érzéketlen próbál lenni, mert ez az egyetlen esélye arra, hogy ne törjön össze. Már meséltem az anyámfajta büszkeségről. Na, hát mi nem törhetünk össze.

Ma szerencsém volt. Filmtörténetre kellett filmeket néznem, és ezek a filmek ideig óráig csak, de szörnyen feltöltöttek. Olyan filmeket néztem, mint a Szigorúan ellenőrzött vonalak vagy Mefisztó, de aztán egyszercsak kikapcsolod a gépet, és egyedül maradsz. És szörnyen sajnálom, de ezekben még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy segítséget kérjek. Majd napok, hetek múlva, de biztosabb, hogy karantén végén egy pszichológustól.

Mi nem vagyunk vesztes fajták. Vagy hát de. Azt hiszem ilyenkor mindig úgy látom anyámat, mint aki mindig próbált kitörni a vesztességből, de sosem sikerült. Mert mi nem tudunk segítséget kérni, és így egyedül maradunk. De semmiképpen nem ismerjük be, hogy vesztettünk, vagy hogy egyáltalán vesztésre állunk.

Aztán majd el fog jönni a pillanat, amikor azt gondolom majd, hogy én vagyok az élet császára. Hogy a világ jó felé tart, és van benne hely számomra is. A világ meg szokott erősíteni, de jó volna magamtól erősnek lenni. Ilyen helyzetekben.

Bátorság!

Bátorság. Azt hiszem ezt a szót egy életre lestoppolta a meleg életem, de próbálok ezen túl is gondolkodni róla. Mert ma melegnek lenni elsősorban bátorság kérdése. És igen, lehet, hogy a társadalom ma már nagyobb része elfogadó, de a társadalom bármelyik részében lehetnek elfogadó vagy akár még csak nem is toleráns emberek, akik közül sokan ma is hangosak és akár eltökéltek. A melegség persze biológiailag determinált a kutatások mai állása szerint, de annak a mindennapi megéléséhez szükség van a kurázsira.

Bátornak lenni nekem elsősorban mindig azt fogja jelenteni, hogy az első Budapest Pride felvonulásom kordonok között zajlott, ma pedig már a hangos és gyűlölködő kisebbséget zárják körül. Mármint ez metaforája annak, hogy nem hagyod bezárni magad, és elhiszed, hogy úgy is lehetsz boldog önmagad, hogy nem veszel el a saját szabadságodból. Bátornak lenni számomra mindig is ezt fogja először jelenteni.

Pedig az életem számos más pontján is igyekszem. Tizenhárom évesen szinte egyedül fedeztem fel egy kisvárost, ahová költöztünk, tizennégy évesen egy nagyvárost, ahová középiskolába jártam, tizennyolc évesen egy harmadikat az egyetem miatt, és most kacérkodom Budapesttel, bár biztosan nem fogok odaköltözni. Ezeket a városokat mind egyedül ismertem meg, úgy, hogy egy új élet állt előttem, és sosem hagytam, hogy bezárjon az, ha esetleg eltévednék, vagy nem találnék haza. És mindig haza is találtam, bár Szegeden volt néhány vicces eset.

Bátornak lenni azt is jelenti, hogy kilépsz a slam poetry színpadára, és őszinte vagy. Akár olyan dolgokat mondasz el, amit a legjobb barátodnak se biztos. Művészetté formálod. Bátornak lenni az, hogy hetente, vagy most épp naponta kiteszek magamból egy-egy darabot blogbejegyzésekként. Az életem olyan részeit is, amikkel kapcsolatban nem beszéltem még senkinek, és ez nem véletlen. De ez most kerüljön fel a netre, mert attól lesz tétje azt hiszem. Mármint nem ismertem meg magam jobban attól, hogy az internetre írok, és nem egy önismeretimunkafüzet.docx, de sokat segít abban, hogy még mindig csinálom. Magamnak, meg a laptopom asztalának sokkal egyszerűbb lenne ezeket a sorokat írni, de már rég feladtam volna, és ezért cserébe csak ki kell lépnem egy picit a komfortzónámból. Vállalom.

Mert tud tök kellemes lenni odakint is. A tél végén elmentem egy kirándulásra olyan emberekkel, akiktől féltem. Egyrészt nagyon imponáltak, mert okosak és okos dolgokról beszélgettek, másrészt viszont ijesztő volt, úgy tűnt, hogy ők egy összeszokott csapat, az ötödik-hatodik percben viszont már aktív mozgatója voltam a beszélgetésnek, és jó volt részt venni az egészben. Egyszerűen a komfort zónánkat az ismeretlentől való félelmeink és az előítéleteink mozgatják, és tök érdemes átlépni rajtuk. Különösen, amikor azt érezzük, utálnánk magunkat, ha nem lépnénk át. Nálam ilyen volt ez a kirándulás és ez a blog is. Örülök, hogy mindkettő megtörtént.

Viszont vannak nem megtörtént dolgok, amik még váratnak magukra.

A nővérem és a családom nem tudja rólam, hogy meleg vagyok. Már nagyon érik az előbújás, túl sok helyen mesélek róla ahhoz, hogy egyszer ne fussanak bele. És az van ezzel is, hogy szerintem elfogadnának, de mindig ott vannak azok a rohadt de-k, és nem akarok velük a karantén végéig szembenézni. Náluk lakom, nem akarom végignézni az egészet, ahogy kiszolgáltatott helyzetbe sem kerülnék szívesen, de… mindig azok a rohadt de-k.

A másik ilyen téma, hogy meg kellene írnom néhány bocsánatkérő levelet, de nem vagyok hozzájuk elég bátor. Tök fontos barátaimmal nem beszélünk már ezer éve, mert megsértődtünk a másikra, és nem szeretem ezt cipelni, de talán még nem jött el az ideje. Csak jó volna addig ezt, amíg nem roskadtam bele.

Eddig azt tanultam, hogy megéri bátornak lenni. Legalábbis még sosem buktam el benne, de mindig vannak kérdések, aminek a mentén képes vagyok gondolkodni. Most épp ezek azok. De tudom, hogy meglépem majd őket. Mert bátor szoktam lenni. Néha azt érzem, hogy nincs is más választásom, mint bátornak maradni. Meg kell történjenek ezeknek a dolgoknak ahhoz, hogy egy olyan ember legyek a jövőben, akikre büszke tudok lenni.

Az ígéret és a fenyegetés között az a különbség, hogy hogyan viszonyul a hallgató a mondat tárgyához, és én még nem döntöttem el, hogy mi az utolsó mondat. De biztosan ösztönző.

Értékelem az értékeim

Én ilyen liberális ember vagyok, úgy, ahogy azt a felvilágosodás is definiálta. És itt fontos szó a definíció. A felvilágosodás kori liberális filozófus nem igazán gondolt például a mélyszegények vagy épp a nők egyenlőségére, és nem igazán gondolta, hogy tényleg mindenki csináljon amit akar egészen addig, amíg mást ezzel nem korlátoz.

És én hiszek a társadalmi szerződésben is, és megértem azokat a Nyugat-európai adófizetőket, akiket nem zavar az adózás. Az államnak adom az autonómiám egy jelentős részét, azért, hogy cserébe ő biztosítsa a jogomat a zavartalan élethez. Éppen így a buszsofőrnek adom a fizetésem és az autonómiám egy részét, hogy vigyen el helyekre, és ő ebből a pénzből teszi azt, amit szeretne, amíg mások abban nem korlátozzák.

Hiszek abban, hogy minden embernek ugyanolyan lehetőségei kell legyenek ahhoz, hogy boldog élete legyen, és azt gondolom, hogy ezt az államnak volna dolga biztosítani minden helyzetben, mert az állam az emberek közössége, és a közösség feladott autonómiadarabjaiból kell gazdálkodnia. Ezzel együtt nem vagyok feltétlenül a szociális ellátórendszer mai vagy a mai működéshez képest is ideális működésének a híve.

Amit gondolok a világról, az sokkal republikánusabb, mint azt gondolhatná a gyanútlan olvasó. Azt gondolom, hogy ha egy ideális államban mindenki egyenlő esélyekkel indul, akkor onnantól mehet a játék, és nem korrekt dolog segíteni. Hazugságokat gerjeszt. Egy csomó olyan ismerősöm van olyan pozíciókban, ahová nyilvánvalóan nem valóak, és nem is képesek azt elvégezni, és úgy érzem az empátiám és szociális érzékenységem csak ennek a takargatásnak, közös hazugságunknak a része, és az én ideális világom nem ilyen. Hogy ez szociáldarvinizmus? Lehet, de tennék egy próbát. Akkor is, ha rólam derülne ki, hogy pont gyenge vagyok. Legalább akkor biztos lehetnék benne, így viszont sosem.

Ezek a gondolatok nagyon alapjaiban határozzák meg azokat a gondolatokat, amikkel a világot szemlélem. Nem szeretem, amikor visszaélnek a tőlem kapott jogokkal a képviselőim. Nem érzem jól magam, ha úgy érzem, hogy más korlátai tágabbak az enyémtől, tudom, hogy nem ez az ideális világ, mert engem is támogatnak, de egyébként azt gondolom, hogy kevesebb lehetőséggel jöttem a világra. Nem szeretem, ha olyan emberek akarják megmondani, hogyan éljek, akik azt gondolják, hogy megmondhatják. Egyáltalán a tekintélyelvűséget nem szeretem. Az embereknek nem jár, hogy beleszólhatnak az életembe. Azt ki kell érdemelniük.

Pontosan ezekért nagyon fontos számomra a szabadságom. Hogy beszélhetek, írhatok, gondolkozhatok és élhetek úgy, ahogy a lehetőségeimhez képest szeretnék. Fontos, hogy választhassak. Fontos, hogy ne akarják megmondani, nagyon-nagyon kínosan rosszul kezelem a zsarolást. Az öt éves unokahúgomtól is, aki azt mondta, nem eszik, ha nem viszem be az ebédjét. Egy óra múlva tök ügyesen kijött. És tök fontos számomra, hogy mindig legyen nálam annyi pénz, amiből haza tudok menni. Enélkül nem tudnám magam szabadnak érezni.

Az hajt, amikor szükségem van rá, hogy egy-egy cselekedet képes lesz arra, hogy elvezessen valami felé. Akár csak addig, hogy végigcsinálom ezt a 30 napos bejegyzéskihívást, vagy addig hogy lesz egy.két jól menő publikációm. Olyan jövőképek motiválnak, amikben meg tudom majd őrizni a szabadságomat, és több lehetőségem van. Úgy akarom elképzelni a jövőbeli énem, mint aki egyre függetlenebb a körülményeitől. Független, szabad, és szellemileg friss életet szeretnék élni. Sőt, a lehetőségeimhez képest azt hiszem ilyen életet élek. Azon pedig már majd dolgoznom kell, hogy ezek a keretek tágulhassanak.

Kedves felnőtt én!

Már régóta gondolkozom ezt a levelet, sőt, rengeteget írtam már neked, de végül mindet kitöröltem. Jó volna egy teli papírkosarat mutatni neked, de én már az a generáció vagyok, akinek nincsenek ilyenjei. Mi gépelünk, bár én verseket és slam szövegeket is papírra írok még, gépen csak tisztázok, és a blogbejegyzések vázlatai is papíron vannak, de azok még nem ezek az igazi levelek.

Szóval érted. 22 éves vagyok, és itt állok annak a minekis a határán, hogy kézzel jegyzetelek, de a világban már alig adok be valamit papíron. Ez egy tök izgalmas kor. Jó ebben felnőni, még akkor is, ha nekem is van tanulnivalóm a digitális világban. Neked már biztosan nehezebb lesz, úgy képzelem, te élni fogsz közben, és meg kell tanulnod a lassú életmódodban gyorsnak lenni. De tudom, hogy meg fogod oldani, mégha először mi mindig kétségbeesünk, merthát mi olyanok vagyunk.

Tudod, lövésem sincs milyen lesz a világ, amikor élsz majd, és nem tudom, hogy fogsz visszaemlékezni erre. Lehet, hogy egy börtönben fogsz ülni, mert kinyírtad a családodat, de ez mondjuk azt jelentené, hogy nagyon elhúzódott a pandémia. Tudod, furcsa időket élünk. Most tanulom magamat megérteni. Volt most két évem arra, hogy kitaláljam, milyen felnőtt akarok igazából lenni, és most van egy ilyen hosszú egyedüllét arra az esetre, ha eddig nem lettem volna elég alapos.

És a világ is változni fog, és azt hiszem kezdek megőrülni, de bízom benne, hogy jobb irányba. Muszáj. Én is megtanultam értékelni a barátaimat, és hogy rám írnak, akkor is ha néha idegesítőek, szeretettel tölt el minden kis apró gesztus, és remélem, hogy a világ is így gondolja. Így kell gondolja. Most erre tervezek, és bízom benne, hogy akkor sem fogok kétségbeesni, ha nem így lenne.

Szeptemberben elkezdem a mesterképzést azokkal a témákkal, amik engem a legjobban foglalkoztatnak, elkezdtem sokkal intenzívebben dolgozni a blogomon és a verseimen is. Itt van most ez a blog is B tervnek, meg annak a lehetősége, hogy majd magazinosan fogok tudni írni. Ismernek, tök sok helyen. Te már látod, hogy mi lesz ebből, én most csak bízom a jó premisszáimban. Nem muszáj jónak lennie, de bízni azt hiszem muszáj. Vagy hát... érdemes.

Bízom benned. Hogy a legjobb lehetőségek között leszel, akiket én el tudok képzelni. Másként fogsz tekinteni a barátaidra, őszintébben és gördülékenyebben fogsz tudni fogalmazni, megmarad a kíváncsiságod, és fogsz is tudni ehhez méltó módon nyitni a világ felé. Nem félek tőled. Nem gondolom, hogy majd olyan kompromisszumokat hozol meg, amik ne lennének vállalhatóak. Nem gondolom, hogy majd könnyű lesz neked, de tudom, hogy majd képes leszel megharcolni magadért. Mert nem olyan családból származol, hogy ne.

De kérlek, hogy figyelj majd jobban a barátaidra, tök megérdemlik. Tényleg. Különleges emberekkel vagy napi kapcsolatban, és jó volna, ha ezt érezhetnék. Figyelj rájuk, és ne hagyd, hogy a makacsságod közétek álljon. Szeretem őket, és a te dolgod, hogy ők is szeressenek minket.

És légyszi mindig tedd fel azt a kérdést majd, ami ott visszhangszik a fejedben, mert különben nem tudsz bízni. Az egyik barátunkkal mostanában sokat beszélünk erről, hogy a kérdésektől csak erősebb lesz a hited. És egyébként sincs veszteni valód. Legyél nyitottabb és bátrabb, mint én vagyok. Most én dolgozom azért, hogy érdemes legyen.

Jók leszünk. Együtt.

Szilvió

Hibák, gyengeségek

Nézzünk szembe a tényekkel, vannak hibáim, amiknek vannak következményei. És én ezt nehezen ismerem be. Könnyű a világot hibáztatni, könnyű inkább büszkének lenni, vagy úgy tenni, mintha valami meg sem történt volna.

Most tanulok szembenézni a hibáimmal, és levonni a tanulságait ezeknek, és ez sokkal nehezebb, mint amennyire gondolnánk, és tele van bocsánatkérésekkel. És nem szeretek bocsánatot kérni. Erről már írtam slam poetry szöveget is:

Nekem nincsenek igazán olyan barátaim, akikkel több éve barátok vagyunk. Azt szoktam mondani, hogy én felégetek magam mögött általában mindig minden hidat. Ha megsértenek, akkor egyszerűen azt érzem, hogy könnyebb továbbállni, mint ott lenni. Azt hiszem túl sok volt a nyolc év túlléphetetlen diszkomfort érzés az általánosban ahhoz, hogy most felnőttként ne lépjek ki azonnal egy ilyen helyzetből. Pedig hiszek benne, hogy ezek teszik erősebbé a kapcsolatokat, de ezen dolgoznom kell.

Lusta vagyok. Bár az egyik volt szobatársam szerint mindenki lusta, evolúciósan, de én most például hajnal egykor gépelem ezt a bejegyzést, pedig nappal biztosan sokkal gördülékenyebben és összeszedettebben menne, de nem akarom elnapolni, mert akkor egyszerűen nem csinálnám meg. Könnyen engedek el nem életbevágó dolgokat, de most dacból blogolok. Eddig minden nap írtam bejegyzést, és az ennek a harminc napos önismereti tesztnek a célja, hogy csináld minden nap, sőt, arra is felkészített, hogy nem lesz mindenhez kedved akkor ott, de csináld. Csinálom. Viszont a dac sem egy jó tulajdonság, csakazért is bele lehet ugrani a kútba, nem csak azért, mert a barátunk azt mondta, vagy már beleugrott. (Nálunk mindkét mondás él.)

A lustaságból és a daccból is következik, hogy nem vagyok kitartó, ha nem látom a végét a dolgoknak. Egy korábbi blogomon elhatároztam, hogy minden napról posztolok, és nyolc teljes napig sikerült tartanom. Most az segít, hogy ez 30 napos dolog... De vannak más dolgok is, nyelvtanulás, akár ez a blog is, amit igyekszem magazinosan írni, bármi igazából. Tudom, hogy gyakorlat teszi a mestert, de én ellazáznám ezt a gyakorlatot, és félek, hogy olyan mester is válik majd belőlem.

Félek attól, hogy olyan mester is leszek. Meg akarok felelni. Görcsösen, és ha valaki jobb nálam, azt tök utálom. Az egyik csoporttársam 95%-al kapott megajánlott jegyet, és én jobbat akarok nála, és csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam a 98%-ot. Azt akarom, hogy a tanár azt a gondolatot tartsa érdekesnek, amit én vetettem fel, és vágyom az elismerésre, hajszolom azt, függök tőle. Mindenki vegye észre, hogy hahó, én ZSENIÁLIS vagyok.

És mindezt meg tudom magyarázni. Tényleg. És ebbe néha belenyugszom. Én vagyok az a béka, aki ül a melegedő vízbe, és meg tudja magyarázni, hogy miért melegedik a víz, és hogy ez nem probléma. És aztán ezek a békák megfőnek. Talán segít legalább egy picit az, hogy ezt tudom magamról.

Fő a bizalom.

25 dolog, ami jó az életben

  • Csak ülni és beszélgetni valakivel órákon keresztül, úgy, hogy folyamatosan lelkesítitek egymást a felvetéseitekkel
  • Ugyanazt írni egyszerre egy chatbeszélgetésben
  • Amikor elmondtad a slam poetry szöveged, és egy pillanatig még nem kezdenek el tapsolni, de tudod, hogy végeztél, és tudod, hogy meg fognak tapsolni
  • Amikor két esetleges információ egy harmadik hatására egésszé áll össze
  • Tavasszal fekete pólóban összeszedni a lehető legtöbb meleget a napon
  • Amikor valami nagyon marginális, szerinted senki által nem ismert dologról megvan a véleményed, és valahogy szóba kerül egy barátoddal, és ő is ismeri
  • Befejezni egy könyvet, ami feltöltött és megtisztította a lelked, de cserébe alig alszol:
    Négykor fejeztem be egy szuper krimit, és hét-nyolc körül kelnem kellett, de megérte

Ha már itt tartunk

  • Nyugodtan átolvasni egy csendes délutánt
  • Egy jó dalt hallgatni, amiben megfog valami, csak úgy
  • A család gyerektagjaival játszani
  • Okos kérdést feltenni egy jó beszélgetésben
  • Nyitott emberekkel beszélgetni
  • Nagyon nevetni valamin, amit csak ti érthettek
  • Megérteni valamit, ami végig ott volt a szemed előtt
  • Valami olyan kedves kis apróságot mutatni a barátaidnak, amit te már ismersz, és tudod, hogy ők is imádni fogják
  • Hazasétálni egy tartalmas nap után
  • Amikor megjön a futár egy régóta várt könyvvel:
    Ez valószínűleg a bejegyzés írása közben meg fog velem történni Ocean Vuong Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című könyvével (Megtörtént. És nagyon boldog vagyok.)
  • Amikor egy jó vers századszor olvasva is képes tereket nyitni benned:
    Ocean Vuongtól pont ilyen az Egy nap szeretni fogom Ocean Vuongot. Ez a srác zseniális, és ma elkezdem olvasni a regényét, ennél kevés dolog biztosabb.
  • Sétálni a városba, csak úgy:
    Persze csak akkor, amikor nincs karantén, amúgy maradj otthon
  • Először enni fagyit a szezonban
  • Látni, hogy valaki meghatódik attól, hogy valami kis kedvességet mondtál neki
  • Végignézni, ahogy valaki megért egy viccet
  • Hangosan felnevetni
  • Természetesen hallgatni valaki mellett, és csak nézni ki a fejedből
  • Végiggondolni, hogy ilyen bejegyzést lehetne gyakrabban is írni, mert jó dolog csak gondolni is a boldogságra

Otthonról hozott dolgok

Ma megint a nővéremről kell mesélnem, amikor elkezdem ezt a bejegyzést. Nagyon más világ vagyunk ketten, ő falun él, boldog, dolgozik, családanya, 38 éves. Nem sok közös van bennünk látszólag, mégis, amikor leülünk beszélgetni, akkor ugyanazt gondoljuk a dolgokról. Azt hiszem ezt jelenti ez a nevelés. Most tizenegy általában fontos terület kapcsán nézem meg, hogy mik azok a tanulságok, gondolatok, viccek amiket magammal hozok, vagy mi következik abból, amit otthon láttam.

Pénz

Anyával nálunk sosem volt az, hogy ez az enyém az az övé javakban, és ez nekem akkor tűnt fel, amikor apánál a lángoshoz két pohár tejföl került elő. Az enyém, és az övé. Egy picit úgy gondolok a pénzre és a pénzen megvásárolható javakra, mint olyan dolgokra, amik nem feltétlenül az enyémek, hanem az enyémek és a velem egy közösségben élőké. Legyen az épp a családom, vagy a kollégiumi szobatársam.

A kérdés más aspektusa, hogy szegények voltunk. És a szegénységnek van egy olyan viselkedése, hogy ha van pénze, akkor sincs. Akkor nagybevásárol, megvesz minden ami kell, jó esetben tartalékol is, esetleg vesz magának is valamit, csak úgy, és huszadikától várják a következő hónap tizedikét. És én ezt örököltem, vagy eltanultam. Azt hittem működő stratégia, de az az igazság, hogy nem. Mert nem lehet előre kenyeret venni, és amit veszel, az úgyis gyorsabban fogy el. Ráadásul helyed sincs neki. Általában az egyik barátommal együtt megyünk bevásárolni, és az utóbbi egy évben legalább hetente egyszer megyünk, és sokkal kiegyensúlyozottabban osztom be így a pénzem, ezt tanulom.

A pénz kérdés harmadik állása, hogy nem szeretem, ha meghívnak egy valamire. Az olyan a fejemben, mint kölcsönkérni, és ha kölcsön kell kérned, akkor ki vagy szolgáltatva. A kölcsönkérés után számolom a pénzem és keresem az alkalmat, hogy visszahívjam a másikat, és szerintem ez halál fölösleges folyamat, főleg, hogy először elmondom, hogy nem szeretném, ha meghívnának. De én ilyen tukmálós meghívós nemzet gyermeke vagyok.

Vagyon

A nővéremmel a minap beszélgettünk George Lakoff: Ne gondolj az elefántra című könyve kapcsán arról, hogy mi baloldaliak vagyunk. A republikánus szavazók a könyv szerint azt gondolják, hogy a pénz ott van, ahol megérdemlik. És mi ezt nagyon nem gondoljuk így. Faluról jöttünk, a legvégéről, és azt hiszem túl sok szegény jó embert láttunk ahhoz, hogy ne gondoljuk azt, hogy igazságtalan a mai gazdasági helyzet, és ezen szociális intézkedésekkel és társadalmi felelősségvállalással lehet és kell segíteni.

Szexualitás

Anyám szerette a férfiakat, volt is neki dolga néhánnyal, de ez mindig valamiféle titok volt, hazugságfelhővel. Sosem beszéltünk róla igazán, de mindig ott volt, és azt hiszem anyám mindig többet látott benne ennél. A szerelmet kereste és a boldog jövő esélyét. Eddig sosem gondoltam ezt így át, de olyan, mint Bovaryné.

Vallás

A papa párttag volt, de titokban megkereszteltette a gyermekeit, az unokáit pedig hittanra járatta, így én is jártam. És megtetszett a dolog, voltam elsőáldozó és bérmálkozó, sokat mininstráltam, és jártam adventi pünkösdista gyülekezetbe is. Szerettem, bár sem apa sem anya nem volt igazán vallásos. Aztán rájöttem, hogy meleg vagyok, és az isten elvileg nem szereti a melegeket. Most talán alakul ki bennem valami, ami más lesz, de biztosan van köze ennek ahhoz, hogy mindig küldtek, én meg mentem, szívesen.

Szabadidő

Minden időd szabad, te rendelkezel felette, és te adod el, hogyha úgy döntesz. Minket nagyon szabadon neveltek a falu végén, és szerettem így felnőni. Járni a határt, és egyszer majd hazamenni, ha úgy van kedvem. Aztán 13 évesen beköltöztünk a városba, és anya megkérdezte, hogy most, 13 évesen kezdjen el beszabályozni? És én helyette mehettem ott is, amerre csak láttam. Szabad voltam, és a nővéremmel mindig viccelődünk ezzel, hogy "Nekünk anyánk se!" de hogy tényleg nem mondta meg soha, és ez a legnagyobb ajándék, amit kaphattam otthonról. Tényleg. 16 évesen elengedett Művészetek völgyére önkénteskedni majd Ördögkatlan Fesztiválra, ahová nyertem egy bérletet. És mehettem, és sosem történt semmi baj.

Politika

Édouard Louis fiatal francia íróról olvastam nemrég (ebben a zseniális 444-es cikkben, amiért még pénzt is utaltam az oldalnak), hogy a segélyek megvonása és vele a családja nyomorba taszítása mennyire alapélménye volt az életének. Minden hónap elején láttam anyámat, ahogy a zárolt számlájáról csak 3-4000 Ft-ot tud levenni a teljes családi pótlék helyett, és azt hiszem, hogy ez nálam is dolgozik. Egyszerűen a XXI. századi Magyarországon nem élhetnek emberek pénztelenül, megszégyenülve, az emberi méltóságukat feledve. Azt gondolom, hogy felháborító, hogy emberek azért dolgoznak, hogy lakni tudjanak valahol, vagy 7-10 órán át csak azért dolgoznak, hogy a következő hónapban is el tudjanak menni munkába a bérletükkel. Felháborítónak tartom azt, hogy emberek ki vannak szolgáltatva, hogy nem lehet tartalékuk, mert fel kell élniük mindent a hónapban. Szélsőségesen baloldali vagyok ezügyben. (És persze bizonyos dolgokban pedig abszolút nem, de ezt csak azért írom ide, hátha a barátaim is olvassák.)

Munka

Végigdolgozott becsületes életek, és a szüleim hite abban, hogy nekem nem kell ebbe belerokkanom. Mindez mögöttem áll. Igyekszem nekik megfelelni és megőrizni a becsületemet emellett.

Család

Én nem tanultam meg, hogy a család a legfontosabb, de ebben egészen mások vagyunk a nővéremmel. Én már gátlásokkal vagyok tele, és dolgoznom kell azon, hogy a családban otthon tudjam érezni magam. Mondjuk a karantén segít.

Kisebbségek

A cigánytelepen laktunk, és cigány srácokkal is játszottunk. Volt egy meleg sráca  a lépcsőházunkban, mégis nagyon sok tartás van bennem is feléjük. Sosem loptak meg, és sosem volt semmilyen károm, amit pont ők okoztak volna, de egyszerűen van, és nagyon nehéz ezzel azt hiszem bármit tenni. Tipikusan az van, hogy zsebre teszem a kezem, és szégyellem, hogy zsebre tettem a kezem. A melegekkel ugyanez van itthon, undorítónak vannak tartva, de közben meg elfogadnának, ha előbújnék. Én az ő buzijuk lennék, és vannak nekünk cigányaink is. Meg vannak azok. Akik nem a mijeink. Ezzel van dolgom.

Én

Mindig úgy neveltek, hogy én legyek többre képes, és miután gyermekkorom óta azt látom, hogy én viszont egy csomó mindenre nem vagyok képes, amikre ők igen, így muszáj is többnek lenni. És ez nehéz, ha egy pillanatra vagy a bukásról, de nem tudsz hazaszólni, hogy tartsanak meg, mert félsz, hogy csalódást okozol. És rossz azért is, mert félsz, hogy nem vagy elég ahhoz, hogy több legyél. Ez terhes dolog, de ha jó valamiért, akkor pont nagyon jó.

Jövő

Álmodni tanított meg anyám. Hogy minden lehetséges munkával, és ő mindent megadott hozzá. Tanultam, rengeteget. Adott, a lehetőségein túl is, és hitt bennem. Büszke volt arra az emberre, aki lehetek majd, és nem esem kétségbe akkor sem, ha nem lesz olyan jó. De akkor is fogok álmodni.

Családi kör

Furcsa családom van. Én vagyok a legkisebb féltestvér, akinek van egy külön családja is az apja felől, miközben már a "mi" családunk is épp elég. Édesanyámnak négy testvére volt, és bőven lettünk unokatestvérek is, amik nagy családi konfliktusokhoz, akár több éves nembeszélésekhez vezetnek. A helyzetek persze mint egy tisztességes valóságshowban, mindig változik, de megtanultam ezzel együtt élni.

Ezzel együtt nincsenek kimondott példák előttem. Ilyen lehet elsőgenerációs értelmiséginek lenni. De vannak értékek, amit fontosnak tartok.

A nagymamám egy olyan ember volt, aki a család széthúzó ágait képes volt összehozni, legalább az asztala körül, legalább arra a kis időre. Szeretet volt körülötte és rend. Dolgozott, rengeteget, értünk, a családjáért, és közben mindig velünk is volt. Amikor a Száz év magányban Ursuláról olvastam, aki mindent megél, az olyan volt, mintha róla olvasnék, és ezt csak igazolja a családunk elveszettsége.

Apám becsületes ember. A maga értéke szerint próbál élni. Büszke arra, hogy saját háza van, amit rendben tart azóta, hogy megörökölte, és büszke arra, hogy nincs hitele és soha nem is volt. Egy igazi tisztességes parasztember, akinek fontos a kert és hogy meglegyen a maga fája, amivel fűt. Nehezen szokik meg új dolgokat. Most tanulom őt tisztelni, és engedni, hogy apa lehessen. Tanuljuk egymást, de most mégis fontos nekem.

Anyám egy igazi álmodozó volt, aki mindig többet szeretett volna, és meg is kereste a maga lépcsőit. Nehéz élete volt, de mindig kereste, hogy hogy lehetne jobb. Mindig büszke volt, erre emlékszem rá a leginkább, hogy amint kiment a kiskapunk, kihúzta magét, és felemelte az állát. Ezeket örököltem tőle, és apám makacsságával gyilkos kombináció.

A nővérem nagyon sokat vigyázott rám, amikor kicsi voltam, és az ő legidősebb gyermeke két évvel fiatalabb nálam, így elég speciális helyzeteink vannak. Most is nála héderelek. Sokat beszélgetünk és általában ugyanazt gondoljuk a világról. Azt hiszem kölcsönösen nagyon büszkék vagyunk egymásra. Mindketten ki tudtunk törni a szegénységből. Ő egy háromgyermekes anya, boldog házasságban önkormányzati munkával, és minden, amit elért, azt a saját munkájának köszönheti. Emellett pedig csodálatos anya, aki érti, hogyan kell beszélni a gyerekeivel, amit néha egyszerűen csak jó hallgatni. Van egy csomó közös viccünk, és igen, van, hogy hónapokig nem beszélünk, mert élünk, de amikor beszélünk, akkor minden jó. Most vagyunk túl egy több órás nagyon szép beszélgetésen például vele.

Ha magamról beszélek ennek a témának a kapcsán, hajlamos vagyok azt mondani, hogy ezek a családi dolgok nem igazán határoznak meg, de ez persze nincs így. Mostanában csak apámról írok verseket, és túl gyakran jut eszembe a nővéremmel közös viccünk, hogy "nekünk még az anyánk sem..." mondja meg, vagy parancsol, vagy bármi, ami a kontextusba egy picit is passzol.

Szeretnék én is az az ember lenni, mint anyám, aki hisz magában, és tartja magát annyira, hogy mindig legyen ereje kihúzni magát. Szeretnék olyan harmonikusan élni, mint a nővérem, igyekszem úgy adni a szeretetemből a nekem fontos embereknek, ahogy a nagymamám ad, és bízom benne, hogy hatvan évesen úgy tudok visszanézni majd az életemre, mint aki nem adta fel az elveit, és vállalható kompromisszumokat hozott.

A mi családunk nagyon erős abban, hogy nagyokat tudunk beszélgetni vagy akár vitatkozni a világ dolgairól, anélkül, hogy egymást megsértenénk. Fontos számunkra a humor, elmondjuk egymásnak a vicces történeteinket, és megtanuljuk ugratni egymást, egészen gyerekkorunktól. A családomban jó együtt lenni, fontosnak tartjuk ezeket mind, és ettől tud működni.

Van mit tanulnunk azonban. A mi családunkban nem tudunk veszteni, mi mindig erősek maradunk. Anyám 51 évig bírt erősnek lenni, és fontos volna látnom és levonnom a tanulságokat. Meg kell beszélnünk a gyengeségeinket, mert nincs más esélyünk, de nagyon nehéz ez, és azt hiszem efelé haladunk, de hosszú még az út. Ma például tényleg tök sokat beszélgettünk nekünk fontos kis dolgokról. Megmutattam egy versemet, ami ugyan egy vetített képet mutat, de kis dolgokban merítettem a családi legendáriumból, és jó volt látni a nővéremet, ahogy büszke rám, és örül, hogy ennek a szövegnek van egy olyan síkja, amit csak ketten, és esetleg néhány kiválasztott, mélyen szeretett személy érthet. És én szeretem ezt. A családot, és azt, hogy csak mi értjük, mert ezek meghatároznak. Szóval akár jó képet is vághatnék hozzá.