Pár órája 83 évesen elhunyt Jirí Menzel cseh filmrendező, akinek az egyik legfontosabb filmje volt a Bohumil Hrabal szövegét adaptáló Szigorúan ellenőrzött vonatok. 1967-ben ezért a filmért kapott Oscar-díjat, és az elismerést több nagy Hrabal adaptáció, és hatalmas érdeklődés követte. Bár nem tolakodó a vizuális nyelve, mégis a filmtörténet egyik jelentős alkotójáról van szó, helye megkérdőjelezhetetlen a legnagyobbak között.

A múlt félévben volt Magyar és egyetemes filmtörténet órám, és a beadandóm utolsó kérdésében arról kellett írni, hogy melyik a kedvenc filmem a hagyományos kánonból, és hogy miért. A válaszomat kis változtatással közlöm:

Jirí Menzel: Szigorúan ellenőrzött vonatok. Mert nagyon szeretem Hrabalt, és Menzel is. Nem csak a történetet adaptálja, hanem azt a cseh lelket is, amit Hrabal abszurd szövegeiben látunk. Minden szereplőnek megvan a maga kis motivációja, és a maga értelmében minden szereplő meg is bukik abban a bizonytalan és öniróniával teli semmi létben. Az anya mindenáron meg akarja védeni a lánya ártatlanságát, ezért mindenütt a lánya lábát mutogatja, Tapicska (akinek a névválasztása önmagában csodálatos, és az itthoni értő fordítók munkáját dícséri) sokáig úgy tűnik, mintha maga volna a megtestesült nihil, az állomásfőnök pedig sosem fog előre jutni, és ezt a film első pillanatától tudjuk.

Milos Grimasz élete és halála mindegy aláhúzza mindezt. Milos életének egyetlen oka, hogy megszületett, célja pedig éppúgy nincs, mint senkinek a családájában. Az életében a vágy és az extázis elérése csak mint egy elvégzendő feladat áll előtte, haszontalan ember akar lenni, mert pontosan érti, hogy nincs is más lehetősége az embernek, ha nem akarja kicsúfolni magát, és a filmet többedszer látva is megdöbbentő halála is csak mint egy később beteljesült öngyilkosság jelenik meg előttünk, amely elsőként nem sikerült, és csak a film maró iróniáját emeli tovább, hogy most más húzza meg a ravaszt.

Menzel ad egy lehetőséget azzal, hogy a robbanással és Tapicska örömével ér véget a film, ugyanakkor ne legyen kétségünk, ezeknek a szigorúan korábban is alig ellenőrzött vonatoknak képtelenség, hogy valódi súlyuk legyen. A háború megy tovább, a cseh kisváros pedig marad. A hrabali semmiben, amin legalább lehet nevetni, mert Hrabal tudja, hogy sírni nem érdemes. Menzel pedig tényleg eltanulta ezt a mestertől.

Először Kapolcson láttam a 2014-ben a KB35 társulat monodrámájaként a Sörgyári Capricciót, majd kertmoziban láttam ugyanott a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, és mind Hrabal, mind Menzel azóta bármikor képes úgy magával rántani, mintha semmi más nem is számítana. Mert, hát, nem is számít.

Ma még akarok írni egyet, mert a holnapi napot valahogy rendkívül szimbolikusnak tartom. Tényleg egy olyan élet kezdetének tűnik most, amilyet igazán élni szeretnék. Mester szakra járós, kutatós, profibban blogolós, kötetet író költős, az ügyeiért dolgozós, és nagyokat álmodós, de nem csak úgy álmodozós. Egy olyan időszakban kezdtem el ezt a blogot, amikor végig lehetett követni, mennyire örültem annak, hogy tudok felvételizni, így talán nem kell magyaráznom, hogy mennyire fontos számomra az, hogy most szeptemberben elkezdhetem a mesterképzést, néhány dolgot viszont még akkor sem láttam jönni:

Időközben beadtam a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjra a jelentkezésem, ahol az első kötetem munkaterve úgy tűnik nyertes pályázatot érdemelt. Ez azt jelenti, hogy ebben a fél évben aktívan kell dolgoznom a kötetemen, a meglévő anyag formázásán, hiányzó versek megírásán, és persze kiadókeresésen, aminek ősszel szintén neki fogok állni.

Másrészt pedig: megszűnt az Index az addig ismert formájában, és bár most is működik, sőt, olyan újságíró is dolgozik ott, akinek adok a szavára, én nem szerettem volna a továbbiakban az Index-et is tulajdonlóknak folyamatos tartalmat gyártani. És tudom, hogy most egy ugyanilyen blogon vagyok, de kikapcsoltam a hirdetéseket, és ha esetleg komolyabbra fordulnának a dolgok ezzel a felülettel, akkor ez is költözik. Az Egy meleg srác olvas blog pedig már most saját oldalt kapott.
Ez egy hatalmas lépés a blog történetében, és nem fogom azt hazudni, hogy készek voltunk rá. Nem volt igényem rá, mert tényleg nagyon jó volt a blog.hu felületén lenni, szerettek, gyakran kiemeltek, kiismertem magam az oldalkezelésben. Nem szervesen következett a váltás, de ezzel együtt is, meg kellett történnie, és tetszik az, ami lett.

Szóval most mesterszakos leszek, holnaptól. Nagyon várom, mert készen álltam arra, hogy felvegyenek. Mesterszakos akarok lenni, rengeteget megtudni a világról, sokat kérdezni, és tanulni. Most már van egy témám, a roma irodalom és a kisebbségi-többségi párbeszéd, amelyik mozgat és foglalkoztat, és amit kutatni akarok, aminek a mentén könnyen bele tudok helyezkedni anyagokba.

A barátaim közben cseszegetnek, hogy írjak úgy is, ahogy egy kutatónak, egy irodalmárnak kell. Akadémiaian. Nagy lehetőségeim vannak, amikbe korábban csak bele-bele csimpaszkodtam, de most lógni akarok rajtuk, élni velük, és élvezni őket. Nincsenek illúzióim velük kapcsolatban, mert tanulás lesz ez a folyamat is, de el akarom sajátítani, és bízom benne, hogy a blogokon, akár ezen a blogon is látszani fog az, hogy más műfajokban is próbálkozom. Már akkor, amikor ez a blog létrejött, azt szerettem volna, hogy tanuljak meg magazinosan írni olyan témákról, amelyek engem érdekelnek. Nem egyértelmű, hogy sikerült-e, vagy ha egyértelmű is, akkor nemleges a válasz, de bízom a fejlődés lehetőségében.

Elkezdtünk aktívan dolgozni egy másik felületen is. Egy új tematikus blogon. Egy olyanon, ami a másik szívügyem lesz. Több hónapnyi rágódás után valami elképesztően menő dolog megvalósulni látszik hamarosan, és találtam hozzájuk olyan társakat, akiket szintén mozgat az ügyem. Nagy dolog ez. Még sosem sikerült igazán semmi, amiért ennyire felelős lennék, de ezt most tényleg nem ronthatjuk már el, és ez jó dolog. Visz. Dolgoztat.

Olyan ez a nap, ez a holnap reggel, mintha minden, amit nagyon szeretek csinálni, szintet lépne. És én is szintet akarok lépni velük. Jobb blogger akarok lenni holnap reggeltől, mint amilyen eddig voltam. Aktívabban részt szeretnék vállalni az irodalmi életben, mert valahogy mostanság mintha otthon érezném magam benne. Tanulni akarok, mert tényleg tele vagyok kérdéssel. Az az ember akarok lenni, aki lenni szeretnék ma.

Szabad, aki tudja, hogy mire fordítja az idejét. Aki nem kerül olyan helyzetbe, amiben nem érzi jól magát, mert értékesnek tartja az energiáit. Olyan ember, aki jól érzi magát a jelenben, de iránya is van. Olyan, aki sokkal bátrabban nyitja ki a száját, mert hiszi, hogy érdekes, amit amit mond.

Vegyesek az érzéseim. Várom az egészet. Örülök, hogy nem kell tiszta lappal kezdenem ebben az új helyzetben, mert mintha az eddig leélt életem pont ide vezetett volna. Épített az elmúlt néhány hónap, és megkockáztatom, épített ez az elmúlt 23 év. Talán nem is vár új élet, és nem is kezdődik új én, ha holnap reggel felkelek. A megoldások nyilván nem varázsdátumokban rejlenek, mert mindig igaz, hogy holnap kezdődik életem hátralévő része. De ez a 23 év arra jó volt, hogy most higgyek ebben az egész hátralévő életben. És tudom, hogy ez nem kevés.

Megnéztem a Zshowtime youtube csatornán a Budaházy Eddával készült Polbeat adást. Egyrészt azért mert kedvelem Zsoltit, szinte rendszeres nézője vagyok, másrészt azért mert nagy nyilvánosságot kapott, sokan szörnyülködnek rajta, hogy Budaházy Edda úgy undorodik tőlünk, mint a kutyaszartól, még Alföldi Róbert is megosztotta, amiben tiszteletét fejezi ki Zsolti felé, és kíváncsi voltam, hogy mi is történik ebben a videóban.

Rögtön az elején fontosnak tartom leszögezni, hogy általában a Polbeatnek is rendszeres nézője vagyok, nagyon szeretem, ahogy bekérdeznek ellenzéki politikusoknak, mozgalmároknak, gondolatformálóknak, mert ezek a kérdések sokszor elmélyítik a tudásunkat, összefüggésekre hívják fel a figyelmet vagy álláspontokat rögzítenek. Ez egy kötekedő műsor, de szerintem működik a formátum, tényleg szeretem nézni. Általában azt érzem, hogy a meghívott ellenzéki vendég megigazul azáltal, hogy hiteles tud maradni a szembesítések után is.

Osváth Zsoltot egy más típusú helyzetbe hozták azáltal, hogy szinte 1 vs 1 vitahelyzetet teremtettek, ő viszont nem vitázni szeretett volna, hiszen tudta, hogy Budaházy Eddával nincs közös valóságalapjuk. Egy pillanatig nem gondolta elfogadhatónak az elhangzott kérdéseket és érveket, így azok szinte reflektálatlanul maradtak, néhány helyzetben pedig a "homoszexuális propagandát" állította önkritika elé: Van-e helye például ellenvéleménynek egy Pride rendezvényen, vagy vannak-e hibái a transzdiskurzusnak?
És igen, persze, ezek fontos kérdések szerintem is, de...

1. Budaházy Eddának nem Osváth Zsolttal van vitája

És ez a beszélgetésben is elhangzott, ami el lett viccelődve úgy, hogy Zsolt áldozatpozícióba kerüljön. (Hogy ő egy nulla, egy undorító kutyaszar...) Ugyanakkor Edda megjegyzése állati fontos volt azügyben, hogy ő nem egyének, hanem eszmék, és eszmék mentén hozott döntések ellen harcol.
Amikor Zsolti elkezdett a szivárványcsaládok mellett beszélni, hozta azt a koherens világképet, amivel egy vitában el lehet indulni. Kiderültek, hogy mik az alapvető ütközőpontok Budaházy Edda mozgalma és a Pride között, azonban szinte sehol nem folytatódott a diskurzus ebben a mederben, és bár mindkét fél hajlamos volt személyeskedni, Zsolt többször ki is emelte, hogy nem tud egy csoport, vagy egy ideológia nevében vitatkozni, miközben Edda szerepe mindvégig mindannyiunk számára nyilvánvaló volt. Egy ügyet képvisel, amely számára a Pride és lobbitevékenysége káros.

2. Reflektálatlanul maradt Edda 'Zsolt beteg szemüvegen keresztül lát' vádja

Egyszerűen fontos látni azt, hogy Budaházy Edda nemzetfenntartó vállalkozása egy ugyanolyan értékválasztás, mint amennyire a személyes szabadság a Pride-é. Ehhez képest amikor azt mondja Budaházy Edda, hogy a te beteg szemüvegeden, értsd az értékválasztásodon, keresztül tudod nézni a világot, akkor fontos lett volna közölni, hogy ezzel Edda is így van.

3. A csendes többség képviselői

Ez csak alá fogja húzni az előző pontot, de ebben a vitában az 'európaiság' és a 'konzervatív többség' képviselőinek a vitája zajlott, és mindkettő szörnyen demagóg helyzet, nem véletlenül a populizmus egyik leíró jegye az a fajta beszédmód, amely azt állítja, hogy mi vagyunk a normálisak és csak mi vagyok. Orbán Viktor, amikor azt mondja, hogy mi, magyarok, akkor ugyanígy csak a Fidesz szavazókra gondol, és valójában számára csak ők számítanak. Ezzel együtt fontos azt látnunk, hogy amikor Osváth Zsolt a kereszténységről, európai normákról beszélt, éppen annyira kirekesztő volt, mint amennyire Budaházy Edda kirekesztően beszél, de ezt az elfogadást képviselő Zsolttól nehezebb lenyelni.

4. Budaházy Edda tényleg nem jutott szóhoz

Igen is, attól, hogy valaki nem feminista, még nem kell elnyomnunk, azért mert nő. Ebben a videóban férfiak vitáztak férfiakkal, miközben a két/három meghívott vendég fele/kétharmada nő volt, akiknek lett volna mondanivalójuk, és akiket leuralunk, hiszen a férfiak visszik a műsort. Tök erős gesztus, hogy Dezse Balázs a végén egy igyekezte kompenzálni, még azt is gondolom, hogy a helyzettől függetlenül igaza is volt.

5. Nem old meg mindent a humor

 És végül. Osváth Zsolt nyilvánvalóan egy kurva jó fej pali. Tényleg, ezért is követem. Ugyanakkor igazat kell adnom Jeszenszky Zsoltnak, aki Osváth Zsolt első Polbeat szereplésénél már utalt rá: Egy embert az is minősít, hogy milyen egyértelműen magas labdákat nem üt le. És hát Zsolti mindent leüt, sőt, támad, bekóstol, ami persze vicces, viszont egyáltalán nem konstruktív. Értem, hogy sok esetben védhetetlenül butaság Edda és Balázs álláspontja, viszont ezek elütéséből az következik csupán, hogy egyértelműen butaság, nem derül ki az, hogy miért az, vagy hogy vannak-e egyáltalán használható állítások a kimondott mondatok mögött. Egyszerűen egy sokadik elütött poénból már semmiféle diskurzus nem alakulhat ki, és ilyenkor azt hiszem sokkal elegánsabb felállni az asztaltól.

Szóval, bár nyilvánvalóan nem értek egyet Budaházy Eddával, mégis azt gondolom, hogy ezt a vitát semmi esetre nem nyerte meg Osváth Zsolt, sőt, azt hiszem ennek a vitának nem is igazán voltak nyertesei, bár Edda legalább méltóságát megőrizve szált ki ebből az egészből: semmi olyat nem mondott, amit ne mondott volna korábban, a mondanivalójának a minősége sem változott, talán csak az jó, hogy újra egyértelműen látjuk:

Itt háború van, és megint a lét a tét. Hazánk léte. Vagy hát az Ő Hazájuké. Aminek persze a földrajzi koordinátái az én hazáméval megegyeznek, de ez csak véletlen lehet.

Kedd óta azt számolgatom, hogy vajon hány olyan ember van a magyar közéletben, akiknek a többségére ugyan én soha nem is szavaztam, mégis azt képviselik, amit én a világról gondolok. Siralmasan kevesen vannak, és borzasztó volt az instagramot pörgetve kedden délután meglátni azt, hogy eggyel kevesebben lettek.

Bogdán Lászlót nem ismertem személyesen, pedig Cserditől alig néhány kilométerre nőttem fel. Az az első emlékem a faluról, hogy elmentünk Abaligetre és Orfűre, és visszafelé le volt húzva az ablakunk. Rettenetesen büdös volt a falun átmenve. Szinte el is felejtettem volna ezt, ha évek múlva nem jöttek volna a hírek, hogy Cserdi már nem olyan, mint volt. Akkor még nem igazán érdekelt a közélet, de a köcsögmentesítés szóra emlékszem, nyilván a melegségem miatt. Leginkább fura volt, de végigolvasva egy talán indexes cikket értettem, hogy mi ez az egész.

Aztán lassan belémnőtt a közéleti érdeklődés. Szembe jöttek velem Bogdán Lászlóval készült interjúk, és tök jókat mondott. Logikus dolgokat, józan paraszti ésszel beláthatóakat. Könnyű volt megkedvelni, mert a mélyszegénységből jőve egy cigány magyar együttélésben érintett faluból én is értettem, hogy miről beszél.

Megmutatta, hogy a mélyszegénységet egy többségében romák lakta településen éppen úgy a tehetetlenség termeli újra, mint bárhol, és ebből az oktatás és a munka jelenthet kiutat. Munkát adott és motivált fiatalokat azzal, hogy nem elfedte a problémákat, hanem a nevén nevezte őket, és megkereste rájuk a legkézenfekvőbb megoldásokat.

És közben szembesített minket, a többséget. De nem úgy, hogy hibáztatott volna, hanem csak egyszerűen, az őszinteség gesztusával. Elmondott problémákat, amiket a társadalom csak kerülgetni próbál. Nem mondta szépen, de ezek nem is szép dolgok.

De ő széppé tette. Úgy, ahogy már az utóbbi néhány évben beszélt róla. Egy sikeres modell kitalálójaként, akinek nem áll érdekében mást mondani annál, amit a józan ész diktál. Nagyon tisztelem azt a beszédmódot, ahogy pédául Vona Gáborral beszélgetett a roma hősök emléknapja kapcsán. Jó volt hallani, ahogy egy közösségről, a közösségéről beszél.

Jó, hogy volt hangja elmondani az üzenetét, sokszor a roma elittel és ne legyenek illúzióink, a baloldali elittel szemben is. Merthogy az elitek válságára és tehetetlenségére mutattak rá az ő eredményei. Amíg ő dolgozott, ők semmitmondó kerekasztal-beszélgetéseken arról beszélgettek mind ez idáig, hogy miért ítéljük el a cigánybűnözés kifejezés összes lehetséges kontextusát, vagy hogy milyen segélyek segíthetnek az érintetteknek.

Aztán persze egy picit Bogdán László is része lett az elitnek, de nem beszélhetünk asszimilációról az esetében. Nem gondolt mást sosem, egyszerűen csak az üzenete több embert ért el, és talán néhány figyelő fül és figyelmes kérdező is akadt köztük.

Érthető volt és logikus. Felismerte, hogy csak az tud adni, akinek van valamije, és ő megtanított egy falut arra, hogy hogyan legyen valamije, és megtanította azokat, akik ismerhették, hogy hogyan kell elfogadni. Megmutatta nekünk, hogy így is lehet.

Nem szégyen a bölcsebbtől tanulni. Fogadjuk el a leckét.

Szombat óta konstans szarul vagyok. És emögött nincsen semmi, csak egyszerűen rám jött a derült égből rosszullét. Közben tervezgetek egy klassz dolgot, pályázatot írok, kis dolgokat csinálok, néha még lelkesedésen is kapom magam, amit elég jó, de érzem, hogy most nem az igazi az egész. Azt hiszem a tompa a jó szó ide.

De végre megjött egy ok, hogy miért legyek most rosszul. És most ki fogom magam panaszkodni, mert ez az én blogom, és most panaszkodni akarok.

Április közepén megszületett a kormányrendelet, hogy nyelvvizsga nélkül is lehet diplomát szerezni. Nagy volt az örömöm, mert előtte két héttel lemondták a nyelvvizsgaalkalmam, és mivel mesterszakra felvételizem, kell a diploma. Pénteken megjelent az egyetem honlapján, hogy töltsünk ki egy kérdőívet, és aztán április végén felvették velem a kapcsolatot, hogy majd készül a diplomám.

Ezt követően jeleztem a tanulmányi osztály felé, hogy felvételiznék, ők pedig május 6-án megnyugtattak, hogy ha valamiért nem készülne el, akkor biztosan lesz majd valamilyen mód rá, hogy ne sérüljenek az érdekek. Tegnap került ki az egyetem oldalára, hogy a diplomapapírok beszerzése folyamatos, és hogy augusztus végégig az összeset teljesíteni fogják. Azonnal válaszoltam a cikkre, hogy érdeklődjek, milyen garanciát látnak arra, hogy nem sérülnek a felvételizők érdekei, de persze ez az e-mail nem annak ment el, akik illetékesek a kérdésben.

Ezt követően ma valószínűleg több ezer másik, mester szakra jelentkezett hallgatóval együtt kaptam egy végzést az Oktatási Hivatal Felsőoktatási Felvételi Főosztályától, sőt személyesen a Pethő Judit főosztályvezetőtől, amiben azt mondják, hogy 8 azaz nyolc napon belül fel kell töltenem a diplomámat, különben a hivatkozott rendelet szerint fel is függeszthetik a felvételi eljárást, pedig a végzés szövegében is szerepel, hogy a feltöltésnek a végső határideje július 9-e.

Szóval mi a fene van?

Nem tudom. Fogalmam sincs. Senkinek sincs.

Mi lesz?

Ugyanez.

Miért lett ez?

Mert az egyetem teszetosza?
Igen, ezért biztosan.
Mert Pethő Juditnak hatalmaskodni volt kedve?
Igen, egészen biztosan.
Mert a hallgatók a lehető legkiszolgáltatottabbak bármiféle intézménynek?
Hát segíteni ez biztosan sem segít rajtunk.

Nem tudom mi lesz. Ma már írtam két e-mailt az egyetem és az Oktatási Hivatal számára. Mindkettőben jeleztem, hogy hallgatói érdekek sérülnek.

Bízom a jövőbeli rugalmas problémamegoldásban, annak ellenére, hogy már semmiféle illúzióm nincs.

Csak már nagyon szeretném, ha egyszer az életben a nagy bürokrácia gép, amelyet azért tartunk fent, hogy a mi közös ügyeinket is vigye, akár csak egyszer is válaszokat, ne adj isten megoldásokat dobjon ki.

Kedves Blog!

Nagyon utálom, amikor valaki úgy kezdi a blogbejegyzését, hogy köszönti a blogot, pedig értem, hogy a blogolásnak azt a régi hagyományát fejezi ki, hogy ez a felület végülis egyfajta internetes napló. Azt különösen utálom, amikor vlogerek köszöntik a vlogjuk elején a vlogot. Most mégis így kezdtem, talán mert én is ehhez a hagyományhoz szeretnék nyúlni. Vagy mert a hagyományos blogolásnak ez a fajta kerete most segítene egyben tartani a gondolataimat. Nem döntöttem el, de szerintem csak azért nem, mert nem akarom beismerni magamnak, hogy szükségem van ennek a tartalomnak a korlátaira.

Nem tudom, hogy depressziós vagyok-e, bár annyit olvastam az elmúlt tíz évben a depresszióról, hogy bármelyik pillanatban fel tudom sorolni legalább tíz olyan tünetét, amit akkor ott produkálok. És szeptemberben mindenképpen el kell mennem pszichológushoz, hogy ennek utánanézzen. Addig pedig legyen a depresszió most egy metafora. Mert ha depressziós vagyok, akkor ma délután volt megint az a pont, amikor a mániás időszakom egyik pillanatról a másikra átcsapott a depressziós időszakra. Nem akarom megölni magam, és nem érzem azt az iszonyatos fájdalmat és ürességet, amit a depresszió tünetei között leírnak, csak tompább vagyok ma, és végtelenül magányos. De kezdjük az elején:

Tegnap este Pécsett voltam egy szuperizgalmas városismereti kutatótábor megbeszélésén, és a fennmaradó időmben lőttem néhány képet a városról, kedvenc belvárosi helyeimről. Pécsett voltam középiskolás, kamasz, így nagyon sok minden köt ehhez a városhoz, és arra gondoltam, hogy írok néhány történetet az instagramra róluk. Nagyon jól sikerült, és bár 21 story lett, sokan végignézték és nagyon sokan nagyon kedvesen reagáltak a végén. Örülök, hogy megmutathattam valamit a városból, mert általában csak annyit szoktam mondani, hogy szép város, szeretem, szeretek hazajárni, mert tényleg gyönyörű, de nem élnék ott. Pécs egy olyan város, ami megsínylette a rendszerváltást és beleszürkült a kilátástalanságba azt hiszem. Mégis tele vagyok kedves emlékkel, és szerettem volna, hogy ebből mások is kapjanak, és tényleg jól sikerült. Büszke vagyok rá, és egész napos büszkeséggel töltött el, hogy nőnek a statisztikáim.

Amikor hazaértem, beszélgettem egy sráccal, akit pár hete ismertem meg a meleg társkereső oldalon. Kaposváron karanténol, én pedig néhány kilométerre onnan, és tudjátok hogy hogyan van ez. Összehordja a szemetet a szél. A srác nagyon okos, és imponáló, hogy mennyi mindenben gondoljuk ugyanazt. Sokat beszélgetünk városról, városokról, most éppen a historizáló bérpaloták és a kevésbé érdekesen sikerült színházi épületek (Hamar egyetértettünk abban, hogy itthon nagyon kevés szép kőszínházi épület van.) voltak soron. Nagyon inspirál, amikor vele beszélgetek, hihetetlenül tájékozott, rendkívüli módón kozmopolita, rengeteget látott a világból és szörnyen kíváncsi még mindig.

Ma délben volt a szívemnek nagyon kedves új fiatal költészeti antológiának a Lehetnék bárkinek a könyvbemutatója. Az antológiában megjelent két versem, iszonyatosan büszke vagyok rá, és az egyik versem egyik sora adta a kötet címét, amiért ugyan semmit nem kellett tennem, mert nincs benne érdemem, mégis szörnyen megtisztelő. Péczely Dóra a kötet szerkesztője a bemutatón el is mondta, hogy a cím az Ecetmuslicák elrepülnek a széndioxid elől című versemnek az egyik sora, és kiemelte, hogy tetszik neki a vers címe is. És én emlékszem, amikor még 2017 tavaszán megtaláltam ezt a címet, és éreztem, hogy igen, ez jól sikerült. Állati jól esett a visszaigazolás tőle, és egyáltalán, ebben a kötetben nagyon jó szerepelni, izgalmas társaságban vannak a verseim, és megtisztelő őket ezen kortárs és klasszikus szerzők művei között látni.

Délután beszélgettünk egy jót a nővéremmel is, főleg az általános iskolánkról, és arról, hogy mennyire jó, hogy az ő gyerekeinek már van gyógytornászuk, és logopédusuk, mert nekünk nem voltak, és hiányoznak is. Már csak néha kap el mindkettőnket ez a nagyon beszélgetős kedv, különösen úgy, hogy már három hónapja csak egymás fejét nézzük, de mégis jó, amikor ez megvan köztünk.

És igazából nem történt semmi, ami miatt az egész el lett volna baszva. Csak úgy, ahogy a nyári eső nekiáll szakadni. Elkezdem írni egy verset. Egy picit a három bekezdéssel feljebb említett kozmopolita srácról szól, egy picit arról, hogy talán látatlanul is úgy érzem, képes lennék szerelmes lenni belé, de persze nyilván egy csomó minden miatt nem működne ez, és egyébként sem. Amúgy talán egy korrekt vers lett, de még lesz dolgom rajta, és egyébként is szeretek aludni a versekre egyet, mielőtt egy szövegre azt mondom, hogy korrekt.

Csak egyszerűen jöttek a gondolatok. Arról, hogy egyébként egy ilyen srácot keresek magamnak. Akire fel tudok nézni, mert okos, művelt és tájékozott, de vitapartnernek tudom tekinteni magamat mellette, mert nyitott a saját nézőpontomra. Akit érdekel a világ, és a furcsa kérdéseim sem riasztják el. De nyilván tök kevés vagyok egy ilyen sráchoz. Egyszer léptem át eddig Magyarország határát, nem beszélek nyelveket, mert egy szakközépben nem gondoltam, hogy fontos lehet a nyelvtudás, és az ebéli attitűdöm nem is igazán változott. Amúgy is bűnronda vagyok, nincs rajta mit szépíteni, és egyébként is mit gondolok magamról.

És alapvetően szeretek abban tetszelegni, hogy igen, én vagyok az a srác, akinek nincs szüksége senkire, még akkor is, ha a barátaim tök elfogultan a szemüket forgatják erre. Merthogy úgysem lesz senkim, és nem azt mondom, hogy minden egyes nadrágmérettel egyre közelebb leszek a magányos felnőtt léthez, mert ennél nagyon már nem lehet közelebb lenni hozzá.

Szeretek abban tetszelegni, hogy én boldog tudok lenni majd párkapcsolat nélkül is, de az az igazság, hogy néha eljátszom a gondolattal, hogy valaki lesz majd otthon mellettem, akivel évek együttélése után is fogunk tudni mélyen beszélgetni. Vannak agállyaim a Veiszer Alinda - László Pál házaspárral kapcsolatban, de a Nyerő párosban úgy fogalmaztak, hogy akkor éreznék válságban a kapcsolatukat, ha nem beszélgetnének heti egyszer egy jó nagyot. Azt hiszem ilyen ember vagyok.

Mielőtt írtam a blogbejegyzést vagy négy száll cigarettát elszívtam kint a kazánban (hajnal kettőkor), pedig ritkán dohányzom, csak ilyenkor jól tud esni. Kikapcsol. A füst egy tök izgalmas dolog, és szeretem ennek a szertartásosságát és azt, hogy nem kell tudatosítani a mozdulatokat. A dohányzás rendkívüli módon magától értetődik, és ez megnyugtat. De nem szeretnék hetente-kéthetente majd az éjszaka közepén kint dohányozni az erkélyen azért, mert rettenetesen hiányzik valaki. Ez most törést okoz a jöőképemen, és nem tudom, hogy miért.

De előre szaladtam. A vers megírása után elkezdtem filmet keresni. Arra gondoltam, hogy kisírom magam. Ez ilyen sztereotíp meleg dolog, én kisgyerek korom óta csinálom, és azt gondolom, hogy aki nem sírt a Jégkorszak első két részének a végén, az nem is ember.

A probléma: NEM TALÁLTAM MELEG FILMET. De hogy nem a Szólíts a nevedenre, vagy a Love, Simonra volt szükségem, és ezeken kívül alig találtam valamit is, ami ilyen kis szerelmes nyál. Hatalmas örömömre a hosszas keresést a német Aus der Haut című film megtalálása zárta, ami egy kurvajó középszerű film a melegség/kamaszság/szerelem témakörében, és szerencsére végig lehetett sírni. 

Ugyanakkor megmaradt az az érzésem, hogy nincsen számomra film, és csak azért nincs, mert meleg vagyok. Ha egy átlagos filmet szeretnék megnézni az én problámáimról, kríziseimről, akkor szinte csak művészi és amatőr rövidfilmekre van lehetőségem 2020-ban. Ez pofáncsapott. Miközben filmet kerestem az egyik legjobb barátom elmondta, hogy nem tudta kezelni azt, hogy arról írtam neki, hogy nyilván túlzok, de szerelmes vagyok, szerelmes tudnék lenni egy konkrét srácba. És ez a filmkeresési krízissel együtt különösen pofánbaszott.

Szóval heló kedves blogom, én vagyok az az elbaszott srác, akit sem a barátai, sem a vizuális tartalomgyártók nem értenek meg, és aki egyedül fog meghalni és most egy picit azon gondolkozik, vajon ki fog rátalálni, és reméli, hogy amikor meghal, majd nem marad már cigije, mert kurva drága dolog a dohányzás.

Nem boldog dolog, de isten hozott a depressziós időszakban. Ami vagy metaforikus, vagy nem. Most mindenesetre alszom rá egyet.

100 éve ezen a napon csatolták el annak az országnak a 2/3-át, amelyikben élek, és amelyikre mindig is büszke voltam. Mindig azt szoktam mondani, hogy anyám a Walesi bárdok ritmusára ringatott, ha sírtam, és hogy egy olyan utcában éltem életem első 13 évében, amit egy olyan költőről és irdalomszervezőről neveztek el, akinek a szülőházán átlépett az 1919-es majd az 1920-as határrendezés. Még mindig Arany Jánosról van szó, akinek a nevét előbb kiabáltam, minthogy megtudtam volna ki is ő, lévén, hogy oviban valamiért meg kellett tanulnunk a címünket.

Nem tudom, hogy mit jelent magyarnak lenni, azon túl, hogy ezt a nyelvet beszélem, magyar szakon tanulok, Kodály és Bartók országában belenőttem ebbe a kultúrába, amit akkor is szerettem volna megtanulni, ha nem lett volna kötelező. Nem tudom, hogy mit jelent magyarnak lenni annál jobban, minthogy magyarnak tartom magam, és hogy ez elidegeníthetetlen részem.

Magyar vagyok. Hiszen fáj Trianon. Szerencsém volt, persze, a határnak azon az oldalán születtem, ahol könnyebb magyarnak lenni. Emlékszem, hogy kilenc évesen mennyire meg voltam lepődve azon, hogy Malina Hedviget megverték, csak mert magyarul beszélt. Azt éreztem, hogy ez mennyire kibaszottul felfoghatatlan. Nem értettem. Azon gondolkoztam, hogy most akkor engem is meg fognak-e verni azért mert magyarul beszélek. Napok múlva, mikor még mindig ez a történet ment a híradóban, összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem anyát erről. Tök sok időbe telt, mire megértettem, hogy engem nem fognak megverni, mert... magyarul beszélek, mint ő.

Elképzelésem sincs milyen magyarnak lenni egy olyan helyzetben, ahol nem a magyar az alapállapot. Mindig néztünk nyelvtörténet órákon olyan csángó beszélőket, akiket fiatalon iskola után küldenek még el magyart tanulni, és tiszteltem őket ezért. Talán azt gondolom, hogy mennék én is persze, köztük, de ebben nem mindig vagyok biztos, mert nem tudnám, hogy jelentene-e akkor is nekem ennyit a magyarságom, ha egyáltalán tudnám, hogy mim is az nekem.

Nem tudom, hogy milyen a határ másik oldalára születni. Én csak azt látom, hogy Pécs, ahol középsulis voltam, tele van horvátországi magyarokkal, Szeged és az egyetem Vajdaságiakkal és Erdélyiekkel. Nem tudom milyen lehet nekik, csak azt tudom, hogy egyszer Honfoglalóztam személyesen egy horvátországi magyar lánnyal, aki nem tudta megtippelni Kossuth Lajos születési dátumát, mert sosem tanították magyar történelemre. Azt tudom, hogy egy Vajdasági ismerősömnek magyarázkodnia kellett, hogy Újvidék egy város, és nem hittek neki az ügyintézők.

Azt tudom, hogy a kedvenc magyar kortárs költőm olyan történelmi traumákról ír, amiket nem érthetek igazán, mert nem éltem Szerbiában sem a délszláv háború idején, sem azután. Azt tudom, hogy az a polgári Magyarország a kávéházakban kvaterkázó városi értelmiséggel, aminek a legendájáért annyira  szeretem Márai Sándort, 1920-ban néhány tollvonással szűnt meg. Azt tudom, hogy 2010-ben az első Összetartozás napi iskolai ünnepségen én is mondtam verset, pedig gyorsan kellett megtanulni, mert a parlament csak május 31-én iktatta törvénybe.

Ma arról akartam írni, hogy magyar vagyok, és fáj Trianon.
És ugyan ennek semmi köze mindehhez, de meleg is vagyok. És hogy ez a kettő nem ütközik bennem. Nem gondolom magamat kevésbé magyarnak, mint amennyire magyarnak tartja magát Kövér László, aki szerint ugyan lehet, hogy mégsem gondolhatnám magamat annak.

Régóta tologattam, sőt fel is adtam már, hogy írjak Szücs Anikó és Lőrincz Gábor tavalyi ARC plakátjáról, ami pontosan ezt a kérdést járta körül. Egy Nagy Magyarország körvonal volt, szivárvány sávokra osztva és alatta volt a kompromisszum szó. Nekem ez az igazat megvallva nem jelentett kompromisszumot. Ugyanannyira önazonosan írtam alá a székely autonómiáért küzdő ívet, mint amennyire a transz emberek jogi elismerésének ellehetetlenítése ellen szóló petíciót, anélkül, hogy bármilyen kompromisszumot kellett volna hoznom. És pont ezért nem tetszett a plakát. A kompromisszum szó nélkül is lefedte volna azt, amit a világról gondolok.

Aztán mégis beálltam a plakát elé, és elkészült ez a kép:

Ennek pedig egy nagyon egyszerű oka van. Megrongálták a plakátot. Azt üzenték rajta, hogy nem vagyok normális, hogy nekem nem fájhat Trianon és hogyha valakinek nem fájhat Trianon, akkor nyilván román, de minimum nem lehet magyar. Amikor feltöltöttem az insragramra a képet, és nyilván az egyik első dolgom volt ez a kiállításról hazafelé, arról értkezetem a leírásban, hogy nekünk melegeknek van egy olyan hagyományunk, hogy felvesszük magunkra azokat a kifejezéseket és formákat, amikkel minket bántani próbálnak.
A felfelé fordított rózsaszín háromszög ugyanaz a háromszög, ami az elembertelenítés eszköze volt a náci koncentrációs táborban, csak felfelé fordítotuk a csúcsát, mert felfelé kell állnia, hiszen arra van az a remény, amiért érdemes küzdeni.

Ki szerettem volna fejezni ezzel a képpel, hogy még mindig itt vagyok. Magyarként, melegként, és anélkül, hogy ezért magammal bármilyen harcot kellett volna vívnom, vagy bármilyen kompromisszumot kellett volna hozzak. A rózsaszín pólómban, amit egyébként hétköznapokon is hordok, és bármennyire hihetetlen is tök véletlenül lett ez rajtam, ez volt az utolsó pólóm az utazás utolsó napján. De talán így még kifejezőbb az egész.

Magyar vagyok, akinek fáj Trianon, és ezt légyszi, ne akarjátok elvenni tőlem. Nem azért mert el tudnátok, hanem azért mert ideje volna elkezdeni gyógyítani néhány sebet, amiket fel-fel tépünk mindannyian a másikon néha azzal, ahogy kifejezzük magunkat óhatatlanul, viszont kérlek titeket, hogy ne tépjünk egymáson csakazértis. És ne a Himnusz miatt, ne miattam, ne a melegek miatt, ne az Erdélyben, Vajdaságban, Kárpátalján, Felvidéken élő melegek miatt, hanem miattunk. Azért mert... Mert egy vérből valók vagyunk, hisz tudjuk jól.

Nem sokkal a most általad olvasott blog létrehozása előtt jött létre a főblogom patreon oldala, és elég jó érzés volt néhány napja, a hónap végén megkapni az e-mailt arról, hogy megérkezett az első patronálóm (patrónusom?), így feltehetően holnap gazdagodni fogok nagyjából 600 forinttal. És ettől szörnyen boldog vagyok.

Három éve csinálom azt a blogot. Ha abból szeretnék meggazdagodni, nyilván már rég feladtam volna az egészet a fenébe, vagy legalábbis sokkal korábban kitettem volna a patreon oldalamat. De most éreztem úgy, hogy rá tudtam venni magamat, mert nem érzem azt, hogy teljesítmény nélkül ajánlom fel a közönségi finanszírozás lehetőségét. Most először éreztem azt, hogy vagyok annyira erős influenszer, hogy ne omoljak össze attól, ha valaki úgy dönt támogatni szeretne, hanem tudom hogy a tartalmam akár meg is érdemelheti azt.

Persze ez nem jelent semmit. Ez egy tök önkényes dolog, az, aki támogat nem fog több vagy más tartalmat kapni. Mert ez így kezdődött. Amikor elkezdtem a meleg könyves blogolást arra a 16 éves srácra gondoltam, aki szegényen egy városi könyvtár asztalánál internetezett ingyen, és kereste azokat a tartalmakat, listákat, amik azokat LMBT könyveket tartalmazzák, amikből ő jobban megismerheti saját magát. Annak a srácnak nem volt pénze támogatni valakinek a munkáját. Az első igazi saját könyvére napokig spórolt az uzsonnapénzéből, az első LMBT könyvét pedig 500 forintért vásárolta meg az Alexandránál, és nagyon örült az akciónak.

Nem akarok olyan embereken meggazdagodni, akiknek hiányzik a tartalmam. Ez nem volna hű magamhoz, a blogon töltött elmúlt három évhez, az ügyemhez, és egyáltalán a közösségi finanszírozáshoz. A közönségi finanszírozással olyan emberek mögé állunk, akik szerintünk fontos értéket képviselnek, és olyan feladatokat látnak el, amelyek szerintünk közérdekűek és fontosak, és annyival támogatjuk őket, amennyivel tudjuk és szeretnénk. A közösségi finanszírozás a sok kicsinek szól, és pont ezért szeretik annyira ezt a tartalomgyártók.

Nem ebből fogok meggazdagodni, ezt már említettem, de ha így megy ez a 600 forint, havonta egy akciós könyvet ebből fogok megvenni, vagy félévente összejön egy teljes árúra, amit már nem a saját zsebemből fogok fizetni. És már ez is klassz dolog. Kezdésnek különösen, bízom benne, hogy lesz ez majd több is, de nem görcsölök rajta. Már nem, és ez az, ami lehetővé tette, hogy a patreon oldalt létrehozzam. Hogy már megtanultam kezelni azt, ami ezzel jár.

De persze tök jó volna majd ebből megélni, félre ne értsetek. Sokat gondolok így a jövőre, de mindig valami hozzáadott értékkel együtt lesz ez majd a fejemben értékesíthető, és nem csak, sőt, akár nem elsősorban számotokra, olvasók számára. Tök jó volna kitalálni, hogy lehet hirdethetővé tenni a platformot, vagy szopnzorokat keresni, úgy, hogy az véletlenül se menjen a tartalom rovására. Tök jó volna, ha lenne a könyves blognak valami meta szintje, akár egy valid LMBT kulturális tartalom. Szuper volna, ha abban a tudásban, ami az enyém, vagy az enyém és amit még hozzájuk szerzek mások is látnák a potenciált, hogy akár más felületekre is gyárthassak tartalmat.

Persze nem akarok ígérgetni, mert nem tudom mi lesz. Tényleg. Lehet, hogy egyszercsak már nem blogolok többet, mert az élet úgy hozza. De akkor az élet azt is vele fogja hozni, hogy ezt a tartalmat máshol sem fogom tudni legyártani pénzért. Mert az már az a komromiszum volna, amit nem szívesen hoznék meg. Pont az a 16 éves srác miatt nem, aki hét éve én voltam.

Tényleg nem tudom mi lesz, de most biztosan nem tervezek bezárni. Van egy patreon oldalam, ahol bárki támogathat, aki szeretne. Ez biztos. Meg az is, hogy van egy blogom, és azon keresztül egy ügyem, amit mindenképpen szeretnék képviselni. És hogy ezt mások olvassák, lájkolják, hozzászólnak, megosztják vagy támogatnak érte, az tök klassz dolog, mert visszajeleznek, hogy ez nekik is fontos. Az hogy velem vagytok, az erőt ad. És új könyveket. Lehet, hogy mostantól nem csak saját zsebből, de továbbra is lelkesedésből.

Ezt a bejegyzést úgy terveztem, hogy egy nappal a mesterszakos felvételi előtt írom meg, hogy a skype-os felvételi beszélgetésen már leírt, végiggondolt mondanivalóval nyűgözzem le a felvételiztetőket. Aztán, tegnapelőtt, az utolsó napon idegbetegen kerestem mindenféle felvetéseket, amikbe belekérdezhetnének, de persze nem kérdeztek bele.

Tegnap délelőtt átestünk a beszélgetéseken, és mivel egy éve többnyire azzal a témával kelek és fekszem, amivel foglalkozni szeretnék majd, ezért le tudtam nyűgözni a bizottságot, akik egyébként nyitottak voltak arra, hogy lenyűgözzék őket. Beszélgettünk már meglévő kutatásokról a témámban, azokról a határtudományokról, amik szintén ezt a területet vizsgálják, ezért óhatatlanul találkoznom kell velük a kutatásom során, és kis apró érdekességek szóba jöttek, amivel a felvételi vége már szinte közös gondolkozásba csapott át a gábor cigányok szájból és szívből való átkairól. Nem lepődtem meg, amikor max pontot kaptam.

Mégis arra gondoltam, hogy leírom, miért most vagyunk a legalkalmasabbak egymásnak a mesterszakkal.

Hiányzik a bölcsészet

Persze, bölcsészkedtem az elmúlt két évben is, hiszen megírtam a szakdolgozatomat, olvastam jó könyveket, voltak óráim példádul a médiáról, vizuális kultúráról, szociológiáról, beszélgettem a barátaimmal, és persze legalább gondolatban, de sokat vagyok a kutatási témámban is. Mégsem volt ennek egy olyan kerete, hogy tízkor (ami véletlenül sem nyolc) bemegyek az egyetemre, és akkor ott nekem bölcsésznek kell lennem. Hiányzik, hogy olyan dolgokon is gondolkodjak, amik egyébként kevésbé jönnének velem szemben, és hiányzik az is, hogy úgy nagyon ne értsek valamit. És itt már át is lovagolunk a következő témára.

Van egy rendezett tudásom a világról

Nagyon hálás vagyok magamnak, amiért nem egyből alapszak után mentem mesterképzésre. És ez akkor is igaz, ha az alapszakos legjobb barátom most végez a mesterképzéssel. Mert persze ott van a fejemben, hogy én is most végezhetnék. Mégis, ebben a két évben tisztáztam magamban azt a nagyon sokféle tudást, amit alapszakon megkaptam, sokat olvastam hozzájuk, beszélgettem a kérdéseimről, meg amúgy is, leülepedett egy csomó minden. Nagyon sok olyan élményem volt az elmúlt két évben, amikor két eddig külön-külön lévő tudásról észrevettem, hogy összetartozik, és ezek együtt rendezték azt. Sokkal strukturáltabb a tudásom ma, mint eddig bármikor, és ez azt is jelenti, hogy látom a korlátaimat. Nagyon várom, hogy átlépjünk rajtuk.

Lett elképzelésem arról, hogy mit szeretnék

Amikor magyar alapszakra jelentkeztem, akkor még irodalomtudós szerettem volna lenni, persze abban a nagy romantikus értelemben. Nem tudom, hogy kit kutattam volna, de mindenképpen valaki nagyot a 19. századból, esetleg a 20. elejéről. Aztán jöttek az első irodalmas órák, amik teljesen levittek az életről, és hozzá a nyelvészeti órák, amik csodálatosak voltak, és kinyitották számomra a világot a nyelv által. Nagyszerű volt egyre többet látni ebben a felfoghatatlanul, mégis szabályszerűségek mentén dolgozó rendszerből. Minden pillanatát élveztem az alapszak szakirányos óráinak, de mégsem ez az én utam. A világ nyelvészeti modellekben a világ legérdekesebb dolga, de a világról nem úgy érdeklődök, mint egy nyelvész. A kérdéseim nem a nyelvnek vagy a nyelvhasználatnak szólnak. Mindig is baromira érdekelt a hatalom és a társadalom viszonyai, a szociális kérdések, és az, hogy azok hogyan szűrődnek át az irodalmon. Ezzel van dolgom. Nagy szó ez, persze, de érzem, hogy hív.

Mert ma már én vagyok az ő emberük

Ez legyen nagyképűség a részemről, de helló, tök sokat tanultam az irodalomról az elmúlt három évben az egyetemen kívül is. Tényleg.

Fiatal kortárs szerzőként nagyon sok szerzőnek volt szerencsém bemutatkozni 2017 óta, akár egy-egy kocsmai asztal mellett, és ismerem a hazai folyóiratokat, közülük többnek még a szerkesztők neveit is tudom álmomból felriasztva is.

Könyves bloggerként muszáj ismernem a hazai kiadói piacot. Ha már olvasok a könyvkiadókról, tudom, hogy kik a vezetői, kvázi látom, hogy ők mit gondolnak a kultúráról, és hogy milyen magyar és világirodalmi szerzők vannak náluk, akár kiket futtatnak nagyon. Szeretem ezt csinálni, szívesen böngészem ezeket a dolgokat csak úgy is. És a martketingesekhez persze itt is van e-mail címem, sőt, sokszor már ők írnak, ami tök jó.

Mert elhivatottan irodalmár szeretnék lenni. És ez azt is jelenti, hogy másfél éve van lehetőségem nem általam létrehozott platformra kritikát írni, és mégsem tudom rávenni magam, de vannak megkereséseim, amiknek azt tudom mondani, hogy később aktuális lesz majd, de most még nem állok rá készen.

De készen akarok rájuk állni. És így megyek mesterképzésre. Adják oda a kulcsokat, ahová rányithatok arra az útra, amit igazán járni szeretnék. Szeptemberben indulok, és tudom, hogy jó kis kaland lesz.

Tegnap ünnepeltük, hogy 30 évvel korábban, 1990. május 17-én az Egészségügyi Világszervezet törölte a betegségek listájáról a homoszexualitást. Ezt a napot évek óta a homofóbia és transzfóbia ellenes küzdelem világnapjaként ünnepeljük, és egyre gyakrabban látom ennek a megjelenését a mainstream, nem LMBT+ oldalakon, médiumokon is. Ami persze tök jó, hiszen láthatóvá válik egy probléma, beszélnek róla, foglalkoznak velünk, nem csak a bottal piszkálnak meg minket. Tényleg tök jó.

De hogy nem élünk abban a világban és országban, amit május 17-én látunk. És persze ez nem jelenti azt, hogy mindenki homofób lenne, aki nem rakott ki tegnap instagramra valami szivárványosat, vagy nem írt a témáról cikket.

Ez csak azt jelenti, hogy lehet, hogy a kormány befekszik a Budapest Pride vonulásának azzal, hogy befoglalja a köztereket az augusztus 20-i ünnepségek előtt és után 5-5 napra. Hogy direkt vagy nem, azt nem tudom eldönteni.

Ez csak azt jelenti, hogy a koronavírus-járvány idején is volt idejük a kormánypártoknak elfogadni egy törvényt, amelynek a 33. paragrafusa a transzneműeket végletesen megbélyegezné azzal, hogy eltörölnék a nemváltoztatás jogi lehetőségét.

Ez csak azt jelenti, hogy Kövér László bármilyen retorzió nélkül azt mondja, hogy egy normális homoszexuális nem feltétlenül tartja magát egyenrangúnak.

Ez csak azt jelenti, hogy a melegség valójában csak viccelődésre adhat okot a kormányfőnek, aki egyébként hálás a melegeknek, hogy nem provokálnak.

És ez még egy csomó mindent jelent.

Könnyen beszélek homofóbiáról. Persze. Egy olyan városban élek, ahol tök elfogadóak az emberek, értelmiségi közegben vagyok, és egy kvázi polgári életmódot tudok fenntartani magamnak, amiben tudok beszélni a melegségemről. Van egy blogom, ahol meleg könyvekről mesélek, slam poetry színpadokon melegezem magam. (És itt most szándékosan elhagyom a le igekötőt, merthát nem lemelegezem magam, de fel se.) Beszélhetek a barátaimmal a legutóbbi randimról, sőt, volt, hogy tweeteltem is róla, és néha a pasikat is kibeszéljük. Nem olyan tipikus meleg barátosan, csak néha szóba jönnek, tök természetesen.

Azért írom ezt le, mert állati privilegizált helyzetben vagyok.

Például leírhatom ezt úgy, hogy igazából semmi nem történik akkor, ha ezt egy ismerősöm elolvassa. Kanicsár Ádám András LMBT+ témákkal foglalkozó újságíró tegnap arról írt az instagram storyjában, hogy mennyire természetes számára az, hogy homofóbiáról ír. Nem mondta ki, de úgy tűnt, hogy ezt is meg lehet szokni, pedig tudja, hogy nem kellene. Hogy nem ez volna a normális. Ezzel egyidőben tegnap megosztottam egy LMBT+ hírekkel foglalkozó csoportban, hogy egy éve a főblogomon összeszedtem, milyen stratégiákat alkalmaznak LMBT regényszereplők a homofóbia kezelésére, és egy sráccal el kellett kezdenünk beszélgetni arról, hogy legitim dolog-e homofóbiáról beszélni egyáltalán, amikor mindenki azt gondol, és mond, amit akar, amíg mások szabadságát nem sérti.

És az a tök nagy helyzet, hogy ebben igaza van. Ha a barátaimmal beszélgetünk a politikai korrektség vagy a holokauszttagadás témájáról, akkor én kifejezetten a szólásszabadság pártján vagyok, hiszen akkor is ezt gondolják az illetők, ha nem beszélnek erről, viszont ha nem beszélnek erről, egyszerűen nem tűnik fel.

Azt gondolom, hogy a PC, és a holokauszttagadás nyelvkorlátozó gyakorlatai csak konzerválják a problémákat és nem a valódi helyzetekre reflektálnak. Ne legyen becsületsértő, ha valakit homoszexuálisnak neveznek, ne társítsunk a melegséghez negatív értékeket, és onnantól igazából legyen mindenki buzi. Én ezt aláírnám.

Csakhogy a homofóbia nem is elsősorban nyelvhasználati kérdés. Abban az országban, ahol tavaly nyáron megvertek egy lányt, mert szivárványos táskával ment egy falunapra, abban ezt fontos tudnunk.

Mert ebben az országban homofób tanárok és igazgatók keserítik meg LMBT+ fiatalok életét már abban a korban, amikor még teljesen védtelenek, és maguk is küzdenek a saját elfogadásukkal. Ebben az országban kamaszok kerülnek utcára, mert a szüleik nem fogadják el a gyermeküket. Ebben az országban főnökök zaklatnak LMBT+ alkalmazottakat vélt vagy valós identitásuk miatt. És persze ez annyira közhely, hogy még a Barátok köztben is láttunk ilyet, amúgy nagyon alaposan és jól feldolgozva.

És ezek nem csak olyan dolgok, amiket besöpörhetnénk a szólásszabadság kategóriájába, vagy hát nem érdemes, akkor sem, ha láttunk már ilyet. Könnyen mondanám, hogy ha engem ilyen érne, akkor... de ültem már végig több olyan egyetemi szemináriumi órát, ahol ugyan semmi köze nem volt az anyaghoz, mégis szóba kerültek a melegek, akikről, hát tudjuk, olyanok, de nem tudtam felszólalni, és jól esett, hogy a csoporttársaim igen, úgy, hogy nem érintettek, és talán nem is tudták rólam, hogy érintett vagyok. Ültem már végig egy ebédet amiben az egyik résztvevő hangosan buzizott, miközben pár évvel korábban többedmagammal én szerveztem az akciót, aminek a keretében az az étterem is megkapta a Biztonságos tér feliratot.

De tudom, hogy mit kellene tennem. Rendőrség, Háttér Társaság, ügyvéd, szociális ellátórendszer. Tudom, hogy hol melyikhez kellene fordulnom. Mondtam már, hogy privilegizált helyzetben vagyok?

Sokan függenek olyan emberektől, akik homofóbok, és akár zaklatják őket. És ez tegnap is így volt, amikor a homofóbia és transzfóbia elleni küzdelem világnapja volt, sőt, holnap is így lesz.

LMBT+ emberek függenek a homofób szüleiktől, mert nincs lehetőségük elköltözni, akár mert kiskorúak, akár mert még nincsenek meg a lehetőségei. LMBT+ diákok függenek homofób iskolai gyakorlatoktól, mert körzeti iskolába járnak, és nagy nehézséget okozna számukra és a szüleik számára más intézményt keresni. LMBT+ dolgozók, akár segédmunkások dolgoznak olyan munkahelyen, ahol homofób a főnök, és lehet, hogy ez az egyetlen munkahely a faluban, mondjuk az említett segédmunkást csak egy vállalkozó tudja alkalmazni. És akkor még nem beszéltünk a roma mélyszegény emberekről, akiknek alig van esélye kitörni, vagy a testi, értelmi fogyatékos melegekről, akik közül sokan állandó támogatást igényelnek.

Közülük sokaknak természetes a homofóbia, és azt sem tudják, hogy ez nincs rendben, mert mindig is így volt, és soha senki nem mondta nekik, hogy lehetne másként. Nem tudják, hogy fordulhatnának bárkihez is, és ha fordulnak is valahová, lehet, hogy nem kapnak megfelelő segítséget, mert a rendszer sem elég érzékeny és felkészült a problémákkal kapcsolatban.

A homofóbiáról és a transzfóbiáról beszélni azt jelenti, hogy esélyt adunk arra, hogy olyan embereknek is elmondjuk, mennyire nincs rendben az, ami velük történik, akik korábban nem gondoltak ebbe bele. Sokszor el kell mondanunk, hogy nem szabad, hogy normális legyen az, ami velük történik, és hogy van lehetőségük tenni ellene. A homofóbia ás transzfóbia elleni küzdelem ott kell kezdődjön, hogy tudnod kell, ha áldozat vagy.

És ez a mi felelősségünk. A miénk, akiknek privilegizált a helyzetünk. Pont azért, mert nekünk most is van hangunk.

Elmondhatatlanul fontos, hogy tele legyen a nyilvános tér szivárványos zászlókkal, akár nem csak IDAHOT-kor, coming out napon és pridekor, mert meg kell értetnie mindenkinek, hogy a homofóbia nem okés, és a nyilvánosságnak támogatnia kell az áldozatokat. Nincs tele a sajtó LMBT áldozatok történeteivel, mert ezek a történetek nem jutnak ki, amíg az áldozatok nem érzik biztonságban magukat, és nem veszélyforrásként tekintenek a történetük felvállalására.

Hálás vagyok minden ismerősömnek, aki tegnap kitett valami kis szivárványos dolgot, mert betette a közösbe a maga elfogadását. De ma is jó volna ebből az elfogadásból valami. Nem nekem. Nekem jó így. Azoknak, akiknek nálam sokkal nagyobb szükségük van rá.

A homofóbia és transzfóbia elleni küzdelem nem egy nap. A világnap csak egy alkalom, hogy beszéljünk erről, és egy lehetőség arra, hogy minden napunk szivárványos legyen akkor is, ha csak ritkán tesszük ki, mint a nagymamánk régi ezüstjeit, amit minden alkalommal ragyogó fényesre kell törölnünk. Addig is van mit törölnünk még.

Jó törlést kívánok mindenkinek.