Pár órája 83 évesen elhunyt Jirí Menzel cseh filmrendező, akinek az egyik legfontosabb filmje volt a Bohumil Hrabal szövegét adaptáló Szigorúan ellenőrzött vonatok. 1967-ben ezért a filmért kapott Oscar-díjat, és az elismerést több nagy Hrabal adaptáció, és hatalmas érdeklődés követte. Bár nem tolakodó a vizuális nyelve, mégis a filmtörténet egyik jelentős alkotójáról van szó, helye megkérdőjelezhetetlen a legnagyobbak között.

A múlt félévben volt Magyar és egyetemes filmtörténet órám, és a beadandóm utolsó kérdésében arról kellett írni, hogy melyik a kedvenc filmem a hagyományos kánonból, és hogy miért. A válaszomat kis változtatással közlöm:

Jirí Menzel: Szigorúan ellenőrzött vonatok. Mert nagyon szeretem Hrabalt, és Menzel is. Nem csak a történetet adaptálja, hanem azt a cseh lelket is, amit Hrabal abszurd szövegeiben látunk. Minden szereplőnek megvan a maga kis motivációja, és a maga értelmében minden szereplő meg is bukik abban a bizonytalan és öniróniával teli semmi létben. Az anya mindenáron meg akarja védeni a lánya ártatlanságát, ezért mindenütt a lánya lábát mutogatja, Tapicska (akinek a névválasztása önmagában csodálatos, és az itthoni értő fordítók munkáját dícséri) sokáig úgy tűnik, mintha maga volna a megtestesült nihil, az állomásfőnök pedig sosem fog előre jutni, és ezt a film első pillanatától tudjuk.

Milos Grimasz élete és halála mindegy aláhúzza mindezt. Milos életének egyetlen oka, hogy megszületett, célja pedig éppúgy nincs, mint senkinek a családájában. Az életében a vágy és az extázis elérése csak mint egy elvégzendő feladat áll előtte, haszontalan ember akar lenni, mert pontosan érti, hogy nincs is más lehetősége az embernek, ha nem akarja kicsúfolni magát, és a filmet többedszer látva is megdöbbentő halála is csak mint egy később beteljesült öngyilkosság jelenik meg előttünk, amely elsőként nem sikerült, és csak a film maró iróniáját emeli tovább, hogy most más húzza meg a ravaszt.

Menzel ad egy lehetőséget azzal, hogy a robbanással és Tapicska örömével ér véget a film, ugyanakkor ne legyen kétségünk, ezeknek a szigorúan korábban is alig ellenőrzött vonatoknak képtelenség, hogy valódi súlyuk legyen. A háború megy tovább, a cseh kisváros pedig marad. A hrabali semmiben, amin legalább lehet nevetni, mert Hrabal tudja, hogy sírni nem érdemes. Menzel pedig tényleg eltanulta ezt a mestertől.

Először Kapolcson láttam a 2014-ben a KB35 társulat monodrámájaként a Sörgyári Capricciót, majd kertmoziban láttam ugyanott a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, és mind Hrabal, mind Menzel azóta bármikor képes úgy magával rántani, mintha semmi más nem is számítana. Mert, hát, nem is számít.