Én ilyen liberális ember vagyok, úgy, ahogy azt a felvilágosodás is definiálta. És itt fontos szó a definíció. A felvilágosodás kori liberális filozófus nem igazán gondolt például a mélyszegények vagy épp a nők egyenlőségére, és nem igazán gondolta, hogy tényleg mindenki csináljon amit akar egészen addig, amíg mást ezzel nem korlátoz.

És én hiszek a társadalmi szerződésben is, és megértem azokat a Nyugat-európai adófizetőket, akiket nem zavar az adózás. Az államnak adom az autonómiám egy jelentős részét, azért, hogy cserébe ő biztosítsa a jogomat a zavartalan élethez. Éppen így a buszsofőrnek adom a fizetésem és az autonómiám egy részét, hogy vigyen el helyekre, és ő ebből a pénzből teszi azt, amit szeretne, amíg mások abban nem korlátozzák.

Hiszek abban, hogy minden embernek ugyanolyan lehetőségei kell legyenek ahhoz, hogy boldog élete legyen, és azt gondolom, hogy ezt az államnak volna dolga biztosítani minden helyzetben, mert az állam az emberek közössége, és a közösség feladott autonómiadarabjaiból kell gazdálkodnia. Ezzel együtt nem vagyok feltétlenül a szociális ellátórendszer mai vagy a mai működéshez képest is ideális működésének a híve.

Amit gondolok a világról, az sokkal republikánusabb, mint azt gondolhatná a gyanútlan olvasó. Azt gondolom, hogy ha egy ideális államban mindenki egyenlő esélyekkel indul, akkor onnantól mehet a játék, és nem korrekt dolog segíteni. Hazugságokat gerjeszt. Egy csomó olyan ismerősöm van olyan pozíciókban, ahová nyilvánvalóan nem valóak, és nem is képesek azt elvégezni, és úgy érzem az empátiám és szociális érzékenységem csak ennek a takargatásnak, közös hazugságunknak a része, és az én ideális világom nem ilyen. Hogy ez szociáldarvinizmus? Lehet, de tennék egy próbát. Akkor is, ha rólam derülne ki, hogy pont gyenge vagyok. Legalább akkor biztos lehetnék benne, így viszont sosem.

Ezek a gondolatok nagyon alapjaiban határozzák meg azokat a gondolatokat, amikkel a világot szemlélem. Nem szeretem, amikor visszaélnek a tőlem kapott jogokkal a képviselőim. Nem érzem jól magam, ha úgy érzem, hogy más korlátai tágabbak az enyémtől, tudom, hogy nem ez az ideális világ, mert engem is támogatnak, de egyébként azt gondolom, hogy kevesebb lehetőséggel jöttem a világra. Nem szeretem, ha olyan emberek akarják megmondani, hogyan éljek, akik azt gondolják, hogy megmondhatják. Egyáltalán a tekintélyelvűséget nem szeretem. Az embereknek nem jár, hogy beleszólhatnak az életembe. Azt ki kell érdemelniük.

Pontosan ezekért nagyon fontos számomra a szabadságom. Hogy beszélhetek, írhatok, gondolkozhatok és élhetek úgy, ahogy a lehetőségeimhez képest szeretnék. Fontos, hogy választhassak. Fontos, hogy ne akarják megmondani, nagyon-nagyon kínosan rosszul kezelem a zsarolást. Az öt éves unokahúgomtól is, aki azt mondta, nem eszik, ha nem viszem be az ebédjét. Egy óra múlva tök ügyesen kijött. És tök fontos számomra, hogy mindig legyen nálam annyi pénz, amiből haza tudok menni. Enélkül nem tudnám magam szabadnak érezni.

Az hajt, amikor szükségem van rá, hogy egy-egy cselekedet képes lesz arra, hogy elvezessen valami felé. Akár csak addig, hogy végigcsinálom ezt a 30 napos bejegyzéskihívást, vagy addig hogy lesz egy.két jól menő publikációm. Olyan jövőképek motiválnak, amikben meg tudom majd őrizni a szabadságomat, és több lehetőségem van. Úgy akarom elképzelni a jövőbeli énem, mint aki egyre függetlenebb a körülményeitől. Független, szabad, és szellemileg friss életet szeretnék élni. Sőt, a lehetőségeimhez képest azt hiszem ilyen életet élek. Azon pedig már majd dolgoznom kell, hogy ezek a keretek tágulhassanak.