Tegnap ünnepeltük, hogy 30 évvel korábban, 1990. május 17-én az Egészségügyi Világszervezet törölte a betegségek listájáról a homoszexualitást. Ezt a napot évek óta a homofóbia és transzfóbia ellenes küzdelem világnapjaként ünnepeljük, és egyre gyakrabban látom ennek a megjelenését a mainstream, nem LMBT+ oldalakon, médiumokon is. Ami persze tök jó, hiszen láthatóvá válik egy probléma, beszélnek róla, foglalkoznak velünk, nem csak a bottal piszkálnak meg minket. Tényleg tök jó.

De hogy nem élünk abban a világban és országban, amit május 17-én látunk. És persze ez nem jelenti azt, hogy mindenki homofób lenne, aki nem rakott ki tegnap instagramra valami szivárványosat, vagy nem írt a témáról cikket.

Ez csak azt jelenti, hogy lehet, hogy a kormány befekszik a Budapest Pride vonulásának azzal, hogy befoglalja a köztereket az augusztus 20-i ünnepségek előtt és után 5-5 napra. Hogy direkt vagy nem, azt nem tudom eldönteni.

Ez csak azt jelenti, hogy a koronavírus-járvány idején is volt idejük a kormánypártoknak elfogadni egy törvényt, amelynek a 33. paragrafusa a transzneműeket végletesen megbélyegezné azzal, hogy eltörölnék a nemváltoztatás jogi lehetőségét.

Ez csak azt jelenti, hogy Kövér László bármilyen retorzió nélkül azt mondja, hogy egy normális homoszexuális nem feltétlenül tartja magát egyenrangúnak.

Ez csak azt jelenti, hogy a melegség valójában csak viccelődésre adhat okot a kormányfőnek, aki egyébként hálás a melegeknek, hogy nem provokálnak.

És ez még egy csomó mindent jelent.

Könnyen beszélek homofóbiáról. Persze. Egy olyan városban élek, ahol tök elfogadóak az emberek, értelmiségi közegben vagyok, és egy kvázi polgári életmódot tudok fenntartani magamnak, amiben tudok beszélni a melegségemről. Van egy blogom, ahol meleg könyvekről mesélek, slam poetry színpadokon melegezem magam. (És itt most szándékosan elhagyom a le igekötőt, merthát nem lemelegezem magam, de fel se.) Beszélhetek a barátaimmal a legutóbbi randimról, sőt, volt, hogy tweeteltem is róla, és néha a pasikat is kibeszéljük. Nem olyan tipikus meleg barátosan, csak néha szóba jönnek, tök természetesen.

Azért írom ezt le, mert állati privilegizált helyzetben vagyok.

Például leírhatom ezt úgy, hogy igazából semmi nem történik akkor, ha ezt egy ismerősöm elolvassa. Kanicsár Ádám András LMBT+ témákkal foglalkozó újságíró tegnap arról írt az instagram storyjában, hogy mennyire természetes számára az, hogy homofóbiáról ír. Nem mondta ki, de úgy tűnt, hogy ezt is meg lehet szokni, pedig tudja, hogy nem kellene. Hogy nem ez volna a normális. Ezzel egyidőben tegnap megosztottam egy LMBT+ hírekkel foglalkozó csoportban, hogy egy éve a főblogomon összeszedtem, milyen stratégiákat alkalmaznak LMBT regényszereplők a homofóbia kezelésére, és egy sráccal el kellett kezdenünk beszélgetni arról, hogy legitim dolog-e homofóbiáról beszélni egyáltalán, amikor mindenki azt gondol, és mond, amit akar, amíg mások szabadságát nem sérti.

És az a tök nagy helyzet, hogy ebben igaza van. Ha a barátaimmal beszélgetünk a politikai korrektség vagy a holokauszttagadás témájáról, akkor én kifejezetten a szólásszabadság pártján vagyok, hiszen akkor is ezt gondolják az illetők, ha nem beszélnek erről, viszont ha nem beszélnek erről, egyszerűen nem tűnik fel.

Azt gondolom, hogy a PC, és a holokauszttagadás nyelvkorlátozó gyakorlatai csak konzerválják a problémákat és nem a valódi helyzetekre reflektálnak. Ne legyen becsületsértő, ha valakit homoszexuálisnak neveznek, ne társítsunk a melegséghez negatív értékeket, és onnantól igazából legyen mindenki buzi. Én ezt aláírnám.

Csakhogy a homofóbia nem is elsősorban nyelvhasználati kérdés. Abban az országban, ahol tavaly nyáron megvertek egy lányt, mert szivárványos táskával ment egy falunapra, abban ezt fontos tudnunk.

Mert ebben az országban homofób tanárok és igazgatók keserítik meg LMBT+ fiatalok életét már abban a korban, amikor még teljesen védtelenek, és maguk is küzdenek a saját elfogadásukkal. Ebben az országban kamaszok kerülnek utcára, mert a szüleik nem fogadják el a gyermeküket. Ebben az országban főnökök zaklatnak LMBT+ alkalmazottakat vélt vagy valós identitásuk miatt. És persze ez annyira közhely, hogy még a Barátok köztben is láttunk ilyet, amúgy nagyon alaposan és jól feldolgozva.

És ezek nem csak olyan dolgok, amiket besöpörhetnénk a szólásszabadság kategóriájába, vagy hát nem érdemes, akkor sem, ha láttunk már ilyet. Könnyen mondanám, hogy ha engem ilyen érne, akkor... de ültem már végig több olyan egyetemi szemináriumi órát, ahol ugyan semmi köze nem volt az anyaghoz, mégis szóba kerültek a melegek, akikről, hát tudjuk, olyanok, de nem tudtam felszólalni, és jól esett, hogy a csoporttársaim igen, úgy, hogy nem érintettek, és talán nem is tudták rólam, hogy érintett vagyok. Ültem már végig egy ebédet amiben az egyik résztvevő hangosan buzizott, miközben pár évvel korábban többedmagammal én szerveztem az akciót, aminek a keretében az az étterem is megkapta a Biztonságos tér feliratot.

De tudom, hogy mit kellene tennem. Rendőrség, Háttér Társaság, ügyvéd, szociális ellátórendszer. Tudom, hogy hol melyikhez kellene fordulnom. Mondtam már, hogy privilegizált helyzetben vagyok?

Sokan függenek olyan emberektől, akik homofóbok, és akár zaklatják őket. És ez tegnap is így volt, amikor a homofóbia és transzfóbia elleni küzdelem világnapja volt, sőt, holnap is így lesz.

LMBT+ emberek függenek a homofób szüleiktől, mert nincs lehetőségük elköltözni, akár mert kiskorúak, akár mert még nincsenek meg a lehetőségei. LMBT+ diákok függenek homofób iskolai gyakorlatoktól, mert körzeti iskolába járnak, és nagy nehézséget okozna számukra és a szüleik számára más intézményt keresni. LMBT+ dolgozók, akár segédmunkások dolgoznak olyan munkahelyen, ahol homofób a főnök, és lehet, hogy ez az egyetlen munkahely a faluban, mondjuk az említett segédmunkást csak egy vállalkozó tudja alkalmazni. És akkor még nem beszéltünk a roma mélyszegény emberekről, akiknek alig van esélye kitörni, vagy a testi, értelmi fogyatékos melegekről, akik közül sokan állandó támogatást igényelnek.

Közülük sokaknak természetes a homofóbia, és azt sem tudják, hogy ez nincs rendben, mert mindig is így volt, és soha senki nem mondta nekik, hogy lehetne másként. Nem tudják, hogy fordulhatnának bárkihez is, és ha fordulnak is valahová, lehet, hogy nem kapnak megfelelő segítséget, mert a rendszer sem elég érzékeny és felkészült a problémákkal kapcsolatban.

A homofóbiáról és a transzfóbiáról beszélni azt jelenti, hogy esélyt adunk arra, hogy olyan embereknek is elmondjuk, mennyire nincs rendben az, ami velük történik, akik korábban nem gondoltak ebbe bele. Sokszor el kell mondanunk, hogy nem szabad, hogy normális legyen az, ami velük történik, és hogy van lehetőségük tenni ellene. A homofóbia ás transzfóbia elleni küzdelem ott kell kezdődjön, hogy tudnod kell, ha áldozat vagy.

És ez a mi felelősségünk. A miénk, akiknek privilegizált a helyzetünk. Pont azért, mert nekünk most is van hangunk.

Elmondhatatlanul fontos, hogy tele legyen a nyilvános tér szivárványos zászlókkal, akár nem csak IDAHOT-kor, coming out napon és pridekor, mert meg kell értetnie mindenkinek, hogy a homofóbia nem okés, és a nyilvánosságnak támogatnia kell az áldozatokat. Nincs tele a sajtó LMBT áldozatok történeteivel, mert ezek a történetek nem jutnak ki, amíg az áldozatok nem érzik biztonságban magukat, és nem veszélyforrásként tekintenek a történetük felvállalására.

Hálás vagyok minden ismerősömnek, aki tegnap kitett valami kis szivárványos dolgot, mert betette a közösbe a maga elfogadását. De ma is jó volna ebből az elfogadásból valami. Nem nekem. Nekem jó így. Azoknak, akiknek nálam sokkal nagyobb szükségük van rá.

A homofóbia és transzfóbia elleni küzdelem nem egy nap. A világnap csak egy alkalom, hogy beszéljünk erről, és egy lehetőség arra, hogy minden napunk szivárványos legyen akkor is, ha csak ritkán tesszük ki, mint a nagymamánk régi ezüstjeit, amit minden alkalommal ragyogó fényesre kell törölnünk. Addig is van mit törölnünk még.

Jó törlést kívánok mindenkinek.