Furcsa családom van. Én vagyok a legkisebb féltestvér, akinek van egy külön családja is az apja felől, miközben már a "mi" családunk is épp elég. Édesanyámnak négy testvére volt, és bőven lettünk unokatestvérek is, amik nagy családi konfliktusokhoz, akár több éves nembeszélésekhez vezetnek. A helyzetek persze mint egy tisztességes valóságshowban, mindig változik, de megtanultam ezzel együtt élni.

Ezzel együtt nincsenek kimondott példák előttem. Ilyen lehet elsőgenerációs értelmiséginek lenni. De vannak értékek, amit fontosnak tartok.

A nagymamám egy olyan ember volt, aki a család széthúzó ágait képes volt összehozni, legalább az asztala körül, legalább arra a kis időre. Szeretet volt körülötte és rend. Dolgozott, rengeteget, értünk, a családjáért, és közben mindig velünk is volt. Amikor a Száz év magányban Ursuláról olvastam, aki mindent megél, az olyan volt, mintha róla olvasnék, és ezt csak igazolja a családunk elveszettsége.

Apám becsületes ember. A maga értéke szerint próbál élni. Büszke arra, hogy saját háza van, amit rendben tart azóta, hogy megörökölte, és büszke arra, hogy nincs hitele és soha nem is volt. Egy igazi tisztességes parasztember, akinek fontos a kert és hogy meglegyen a maga fája, amivel fűt. Nehezen szokik meg új dolgokat. Most tanulom őt tisztelni, és engedni, hogy apa lehessen. Tanuljuk egymást, de most mégis fontos nekem.

Anyám egy igazi álmodozó volt, aki mindig többet szeretett volna, és meg is kereste a maga lépcsőit. Nehéz élete volt, de mindig kereste, hogy hogy lehetne jobb. Mindig büszke volt, erre emlékszem rá a leginkább, hogy amint kiment a kiskapunk, kihúzta magét, és felemelte az állát. Ezeket örököltem tőle, és apám makacsságával gyilkos kombináció.

A nővérem nagyon sokat vigyázott rám, amikor kicsi voltam, és az ő legidősebb gyermeke két évvel fiatalabb nálam, így elég speciális helyzeteink vannak. Most is nála héderelek. Sokat beszélgetünk és általában ugyanazt gondoljuk a világról. Azt hiszem kölcsönösen nagyon büszkék vagyunk egymásra. Mindketten ki tudtunk törni a szegénységből. Ő egy háromgyermekes anya, boldog házasságban önkormányzati munkával, és minden, amit elért, azt a saját munkájának köszönheti. Emellett pedig csodálatos anya, aki érti, hogyan kell beszélni a gyerekeivel, amit néha egyszerűen csak jó hallgatni. Van egy csomó közös viccünk, és igen, van, hogy hónapokig nem beszélünk, mert élünk, de amikor beszélünk, akkor minden jó. Most vagyunk túl egy több órás nagyon szép beszélgetésen például vele.

Ha magamról beszélek ennek a témának a kapcsán, hajlamos vagyok azt mondani, hogy ezek a családi dolgok nem igazán határoznak meg, de ez persze nincs így. Mostanában csak apámról írok verseket, és túl gyakran jut eszembe a nővéremmel közös viccünk, hogy "nekünk még az anyánk sem..." mondja meg, vagy parancsol, vagy bármi, ami a kontextusba egy picit is passzol.

Szeretnék én is az az ember lenni, mint anyám, aki hisz magában, és tartja magát annyira, hogy mindig legyen ereje kihúzni magát. Szeretnék olyan harmonikusan élni, mint a nővérem, igyekszem úgy adni a szeretetemből a nekem fontos embereknek, ahogy a nagymamám ad, és bízom benne, hogy hatvan évesen úgy tudok visszanézni majd az életemre, mint aki nem adta fel az elveit, és vállalható kompromisszumokat hozott.

A mi családunk nagyon erős abban, hogy nagyokat tudunk beszélgetni vagy akár vitatkozni a világ dolgairól, anélkül, hogy egymást megsértenénk. Fontos számunkra a humor, elmondjuk egymásnak a vicces történeteinket, és megtanuljuk ugratni egymást, egészen gyerekkorunktól. A családomban jó együtt lenni, fontosnak tartjuk ezeket mind, és ettől tud működni.

Van mit tanulnunk azonban. A mi családunkban nem tudunk veszteni, mi mindig erősek maradunk. Anyám 51 évig bírt erősnek lenni, és fontos volna látnom és levonnom a tanulságokat. Meg kell beszélnünk a gyengeségeinket, mert nincs más esélyünk, de nagyon nehéz ez, és azt hiszem efelé haladunk, de hosszú még az út. Ma például tényleg tök sokat beszélgettünk nekünk fontos kis dolgokról. Megmutattam egy versemet, ami ugyan egy vetített képet mutat, de kis dolgokban merítettem a családi legendáriumból, és jó volt látni a nővéremet, ahogy büszke rám, és örül, hogy ennek a szövegnek van egy olyan síkja, amit csak ketten, és esetleg néhány kiválasztott, mélyen szeretett személy érthet. És én szeretem ezt. A családot, és azt, hogy csak mi értjük, mert ezek meghatároznak. Szóval akár jó képet is vághatnék hozzá.