Most mindenkit megkímélek attól, hogy a paintben rajzolt kis életgörbéket mutogassam, helyette inkább írok. Nem azt mondom, hogy jól írok, de higgyétek el bátran, hogy jobban. És azt hiszem elég is felvázolnom:

Furcsa gyermekkorom volt. Az édesanyám otthon volt depressziósan befelé fordulva mélyszegényen egy falu végén az utolsó előtti házban. Nagyon vegyesek voltak az érzéseim. Először is szeretem, hogy vidéken nőttem fel. Gombászni jártunk, bunkikat építettünk, túráztunk, miénk volt az egész nagy erdő mező. Nem igazán tapasztaltam azt, hogy lennének határaink, anyukám pedig egyébként is tudta, hogy majd hazamegyek, ha éhes leszek. Az apukámmal hétvégenként találkoztam, volt ott egy külön baráti köröm, sőt, rögtön kettő, és ez jó is volt. Apám viszont rendkívül rigolyás ember, és nem szerettem nála lenni. Most sem szeretek, egyébként.

A gyerekkorom inkább mondjuk 3-4 értékek között mozgott szinte végig, amiben benne van az is, hogy tudtam egyedül és a barátaimmal is lenni otthon, de azért vertek a suliba, mint a kövér és amúgy is furcsa gyereket.

Tizenhárom éves voltam, amikor beköltöztünk a városba, és a város tele volt új lehetőségekkel és új barátokkal. Ekkor kezdtem el gyülekezetbe is járni. Erre mondjuk adok ötöt-hatot, mert az iskolai dolgok éppen úgy mentek tovább, és a lassan persze része lettem én is a telepi fiataloknak, akikkel jó és rossz dolgok egyaránt megesnek.

Középsuli. Első. Új város. Fürdőzöm benne. Tele van új lehetőségekkel és tiszta lapokkal. És hatalmas város, gyönyörű, szerettem csak sétálni is benne. Persze koleszos vagyok, öt fiúval egy szobában, néha megint meg-megtalálnak. És 15:45-re kint kell lenni a kertvárosban, emellett nem lehet élni. Asszem főleg ezért volt akkor a legrosszabb az átlagom. Mert három órán át képtelen voltam a tanulásra koncentrálni, amikor kellett volna. Legyen ötös. És maradjon annyi tizenegyedikig, bár csak elsőben voltam kollégista, de közben meg kellett harcolnom a melegségemmel, és először voltam szerelmes, egy heteró fiúba persze. Nehéz ez.

Tizenkettedig. Ekkor halt meg az anyám, és erről beszélnem kellene egyszer egy pszichológussal, de nagyon sokat tudtam épülni belőle. Ez után mentem el először egy meleg rendezvényre, ezt követően jelentkeztem egyetemre, és dolgoztam, hogy felvegyenek. Közben jó emberek voltak körülöttem, nem barátok, de társak a mindennapokban. Jó volt végzősnek lenni, akkor is, ha meg kellett járni a poklot is. Erre adnék egy hatot.

Első, egyetem. Buzilobbi gőzerővel, szabadság, slam poetry, ki kell találnom, hogy ki akarok lenni. Vicces időszak volt, de szerettem. Lelkesített, bár voltak nehéz pillanatok. Ekkor ismertem meg az azóta meghalt legjobb barátomat, aki a legjobb dolog volt az életemben. Legyen hét pont. És ez tartson ki a következő két évre is, ami alatt nem sikerült befejeznem a három éves képzést.

A következő év, itt már tavaly vagyunk tavasszal, nagyon kemény volt. Nyelvvizsga sikertelenségek, meghiusult felvételi, de szakdolgozat és záróvizsga. Legyen öt. Mert még mindig azt éreztem, hogy ez túl sok.

Most. Június óta. Új képzést kezdtem, TEDx-en adtam elő, lelkesít amit csinálok, és látom a kereteket. Látom a jövőt, 8 pont, mert nem lehetne most sokkal jobb, mesterképzés, blog, és minden rendben a mikrojelenemben.

Olyan most, mint egy teljesen átlagos reggel, aminek megvan minden lehetősége arra, hogy egy nagyon király nap reggele legyen.

Az elmúlt egy évben olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik motiváltak, hogy tudást szerezzek meg, és építették, rendszerezték a világról alkotott képemet. És eközben volt időm átgondolni, hogy ki vagyok én, és mit is várok pontosan a világtól. Most először érzem azt, hogy esélyem van a kilencre, és a kilenc, az már nagyon szép.