Ma megint a nővéremről kell mesélnem, amikor elkezdem ezt a bejegyzést. Nagyon más világ vagyunk ketten, ő falun él, boldog, dolgozik, családanya, 38 éves. Nem sok közös van bennünk látszólag, mégis, amikor leülünk beszélgetni, akkor ugyanazt gondoljuk a dolgokról. Azt hiszem ezt jelenti ez a nevelés. Most tizenegy általában fontos terület kapcsán nézem meg, hogy mik azok a tanulságok, gondolatok, viccek amiket magammal hozok, vagy mi következik abból, amit otthon láttam.

Pénz

Anyával nálunk sosem volt az, hogy ez az enyém az az övé javakban, és ez nekem akkor tűnt fel, amikor apánál a lángoshoz két pohár tejföl került elő. Az enyém, és az övé. Egy picit úgy gondolok a pénzre és a pénzen megvásárolható javakra, mint olyan dolgokra, amik nem feltétlenül az enyémek, hanem az enyémek és a velem egy közösségben élőké. Legyen az épp a családom, vagy a kollégiumi szobatársam.

A kérdés más aspektusa, hogy szegények voltunk. És a szegénységnek van egy olyan viselkedése, hogy ha van pénze, akkor sincs. Akkor nagybevásárol, megvesz minden ami kell, jó esetben tartalékol is, esetleg vesz magának is valamit, csak úgy, és huszadikától várják a következő hónap tizedikét. És én ezt örököltem, vagy eltanultam. Azt hittem működő stratégia, de az az igazság, hogy nem. Mert nem lehet előre kenyeret venni, és amit veszel, az úgyis gyorsabban fogy el. Ráadásul helyed sincs neki. Általában az egyik barátommal együtt megyünk bevásárolni, és az utóbbi egy évben legalább hetente egyszer megyünk, és sokkal kiegyensúlyozottabban osztom be így a pénzem, ezt tanulom.

A pénz kérdés harmadik állása, hogy nem szeretem, ha meghívnak egy valamire. Az olyan a fejemben, mint kölcsönkérni, és ha kölcsön kell kérned, akkor ki vagy szolgáltatva. A kölcsönkérés után számolom a pénzem és keresem az alkalmat, hogy visszahívjam a másikat, és szerintem ez halál fölösleges folyamat, főleg, hogy először elmondom, hogy nem szeretném, ha meghívnának. De én ilyen tukmálós meghívós nemzet gyermeke vagyok.

Vagyon

A nővéremmel a minap beszélgettünk George Lakoff: Ne gondolj az elefántra című könyve kapcsán arról, hogy mi baloldaliak vagyunk. A republikánus szavazók a könyv szerint azt gondolják, hogy a pénz ott van, ahol megérdemlik. És mi ezt nagyon nem gondoljuk így. Faluról jöttünk, a legvégéről, és azt hiszem túl sok szegény jó embert láttunk ahhoz, hogy ne gondoljuk azt, hogy igazságtalan a mai gazdasági helyzet, és ezen szociális intézkedésekkel és társadalmi felelősségvállalással lehet és kell segíteni.

Szexualitás

Anyám szerette a férfiakat, volt is neki dolga néhánnyal, de ez mindig valamiféle titok volt, hazugságfelhővel. Sosem beszéltünk róla igazán, de mindig ott volt, és azt hiszem anyám mindig többet látott benne ennél. A szerelmet kereste és a boldog jövő esélyét. Eddig sosem gondoltam ezt így át, de olyan, mint Bovaryné.

Vallás

A papa párttag volt, de titokban megkereszteltette a gyermekeit, az unokáit pedig hittanra járatta, így én is jártam. És megtetszett a dolog, voltam elsőáldozó és bérmálkozó, sokat mininstráltam, és jártam adventi pünkösdista gyülekezetbe is. Szerettem, bár sem apa sem anya nem volt igazán vallásos. Aztán rájöttem, hogy meleg vagyok, és az isten elvileg nem szereti a melegeket. Most talán alakul ki bennem valami, ami más lesz, de biztosan van köze ennek ahhoz, hogy mindig küldtek, én meg mentem, szívesen.

Szabadidő

Minden időd szabad, te rendelkezel felette, és te adod el, hogyha úgy döntesz. Minket nagyon szabadon neveltek a falu végén, és szerettem így felnőni. Járni a határt, és egyszer majd hazamenni, ha úgy van kedvem. Aztán 13 évesen beköltöztünk a városba, és anya megkérdezte, hogy most, 13 évesen kezdjen el beszabályozni? És én helyette mehettem ott is, amerre csak láttam. Szabad voltam, és a nővéremmel mindig viccelődünk ezzel, hogy "Nekünk anyánk se!" de hogy tényleg nem mondta meg soha, és ez a legnagyobb ajándék, amit kaphattam otthonról. Tényleg. 16 évesen elengedett Művészetek völgyére önkénteskedni majd Ördögkatlan Fesztiválra, ahová nyertem egy bérletet. És mehettem, és sosem történt semmi baj.

Politika

Édouard Louis fiatal francia íróról olvastam nemrég (ebben a zseniális 444-es cikkben, amiért még pénzt is utaltam az oldalnak), hogy a segélyek megvonása és vele a családja nyomorba taszítása mennyire alapélménye volt az életének. Minden hónap elején láttam anyámat, ahogy a zárolt számlájáról csak 3-4000 Ft-ot tud levenni a teljes családi pótlék helyett, és azt hiszem, hogy ez nálam is dolgozik. Egyszerűen a XXI. századi Magyarországon nem élhetnek emberek pénztelenül, megszégyenülve, az emberi méltóságukat feledve. Azt gondolom, hogy felháborító, hogy emberek azért dolgoznak, hogy lakni tudjanak valahol, vagy 7-10 órán át csak azért dolgoznak, hogy a következő hónapban is el tudjanak menni munkába a bérletükkel. Felháborítónak tartom azt, hogy emberek ki vannak szolgáltatva, hogy nem lehet tartalékuk, mert fel kell élniük mindent a hónapban. Szélsőségesen baloldali vagyok ezügyben. (És persze bizonyos dolgokban pedig abszolút nem, de ezt csak azért írom ide, hátha a barátaim is olvassák.)

Munka

Végigdolgozott becsületes életek, és a szüleim hite abban, hogy nekem nem kell ebbe belerokkanom. Mindez mögöttem áll. Igyekszem nekik megfelelni és megőrizni a becsületemet emellett.

Család

Én nem tanultam meg, hogy a család a legfontosabb, de ebben egészen mások vagyunk a nővéremmel. Én már gátlásokkal vagyok tele, és dolgoznom kell azon, hogy a családban otthon tudjam érezni magam. Mondjuk a karantén segít.

Kisebbségek

A cigánytelepen laktunk, és cigány srácokkal is játszottunk. Volt egy meleg sráca  a lépcsőházunkban, mégis nagyon sok tartás van bennem is feléjük. Sosem loptak meg, és sosem volt semmilyen károm, amit pont ők okoztak volna, de egyszerűen van, és nagyon nehéz ezzel azt hiszem bármit tenni. Tipikusan az van, hogy zsebre teszem a kezem, és szégyellem, hogy zsebre tettem a kezem. A melegekkel ugyanez van itthon, undorítónak vannak tartva, de közben meg elfogadnának, ha előbújnék. Én az ő buzijuk lennék, és vannak nekünk cigányaink is. Meg vannak azok. Akik nem a mijeink. Ezzel van dolgom.

Én

Mindig úgy neveltek, hogy én legyek többre képes, és miután gyermekkorom óta azt látom, hogy én viszont egy csomó mindenre nem vagyok képes, amikre ők igen, így muszáj is többnek lenni. És ez nehéz, ha egy pillanatra vagy a bukásról, de nem tudsz hazaszólni, hogy tartsanak meg, mert félsz, hogy csalódást okozol. És rossz azért is, mert félsz, hogy nem vagy elég ahhoz, hogy több legyél. Ez terhes dolog, de ha jó valamiért, akkor pont nagyon jó.

Jövő

Álmodni tanított meg anyám. Hogy minden lehetséges munkával, és ő mindent megadott hozzá. Tanultam, rengeteget. Adott, a lehetőségein túl is, és hitt bennem. Büszke volt arra az emberre, aki lehetek majd, és nem esem kétségbe akkor sem, ha nem lesz olyan jó. De akkor is fogok álmodni.