Anyám 34 évesen szült. Én vagyok a harmadik gyermeke. Ez 1997-ben még eléggé késői terhességnek számított, és anyunak magas volt a vérnyomása is, ezért veszélyeztetett terhes volt. Sokat feküdt bent a kórházba is, és az orvosok felvetették az abortusz lehetőségét is, amin tudom, hogy anya el is gondolkozott.

Akkor már nem voltak együtt az apámmal, akinek a születésem igazán számított volna, hiszen nem volt saját gyermeke. A nagymamámnak is fontos volt, hogy a Veszprémi nevet valaki vigye tovább. (Itt most tekintsünk el attól az aprócska ténytől, hogy meleg lettem, ők se gondoltak bele.) Ezzel együtt míg anya a kórházban volt terhesen, apa sokat járt át hozzánk, vigyázott a tesóimra és gondozta az állatokat.

A születésem előtti napon a báttyám és apa összevesztek, és a báttyám rosszul lett. Bevitték a megyeszékhelyre a kórházba, és apa másnap reggel próbálta magyarázni anyának a bizonyítványt, de ők is összevesztek. Anyát nyolc hónapos terhesen magas vérnyomással sürgősségi mentő vitte be szintén a megyeszékhelyre. Azonnal megszülettem. Császármetszéssel. A műtét során nem volt biztos, hogy bármelyikünk túléli, de végül sikerrel zárult a procedúra. Anyám depressziós lett ezután, két év múlva meghalt az édesapja, az egészségügyi állapota folyamatosan romlott, így a munkakeresési lehetőségek is összezártak számára. Mindezek még mélyebbre lökték. Azt hiszem voltak jobb időszakai, de talán a 17 évvel későbbi haláláig nem sikerült belőle igazán kijönnie.

Ez nem egy vidám történet, de cserébe igaz, és keresnek rajta pszichológusok. Nagyon sok olyan dolog van, amit ide vezethetünk vissza (Nyugi ezt már Freud elmondta, vágom.). Kövér vagyok, és még mindig nem tudom kontrolálni az evést. Ezzel a koraszülöttek egy része így van, az életünk első részében tömték belénk a tápszert, mert fejletlenek vagyunk, és aztán valahogy ez gyakorlattá vált. Soha nem lettem leállítva, akkor sem, amikor érződött, hogy ezzel gondok lesznek, és felnőttként sem állok ezzel jól.

Mindig bizonytalannak érzem magam, hogy jó társaság vagyok-e. Valószínűleg azért, mert anyámat nem hagyta a betegsége, hogy igazán szerető burkot építsen körém, és úgy érezhettem, hogy mellettem nem lehet boldognak lenni. Nagyon sok olyan emlékem van, hogy építek, rajzolok... valamit anyának, de őt nem érdekli akkor, és nem tudom boldoggá tenni, pedig úgy éreztem ez a dolgom.

Apáék nincsenek együtt, és sokat vitatkoznak. És megértem anyámat, hogy vitatkozott apámmal, aki nehéz ember. Huszonegy év volt megérteni, hogy megvan a maga értékrendszere, amiben ő becsületes szeretne maradni. Most kezdtem el tisztelni és a megértés szándékával fordulni felé, és ez egészen más helyzet. Én városi értelmiségi vagyok, ő egy tisztességben megöregedett erdész gépkezelő, és nincs közös nyelvünk, a kettőnk világának nincsenek közös metszetei, de el kell kezdenünk beszélgetni, mert ő egy tök becsületes ember, aki a maga módján mindig a legtisztességesebben akart eljárni, én pedig a fia vagyok, aki túl sokáig gyűlölte.

és végül persze:

Abortusz. Nagyon véletlenül tudtam meg, de mindig ott volt apa és anya között, hogy a mama sírva jött át, hogy lehessen apának gyereke. Nagyon kétféleképpen tudok ehhez viszonyulni. Egyrészt van, amikor azt kívánom, hogy bárcsak megtörtént volna. Ezt nagyon rossz leírni úgy, hogy tudom, hogy élesíteni fogom a bejegyzést, de ennek az önismereti dolognak most mennie kell. Van egy indiai filozófus, aki pár éve feljelentette a szüleit, amiért őt életre kényszerítették, és van bennem ez az érzés, nyilván a lelkileg megterhelőbb, akár depressziósabb időszakban.

Másrészt viszont tudok egy tök erős érvet arra, hogy miért akarok élni. Nagyon sokat jelent nekem az, hogy az anyám úgy döntött, életet ad nekem, és különösen dolgozik ez bennem anya halála után. Hogy egy lehetőséget adott nekem, és jó volna nem elcseszni. Mint abban a közhelyes idézetben, ami gyermekkoromban azt hiszem pont az ebben a két bekezdésben leírtak miatt tetszett:

Senki nem kérdezte, akarsz-e megszületni,
és a távozásról is más fog dönteni.
De a közte lévő idő a te kezedben van.
Ne hagyd veszendőbe menni.

Anyával mielőtt meghalt egy vasárnap hajnalban váratlanul, sokat beszélgettünk. Előző délután szóba került a felvételi, az érettségi, a félévzárás, és az, hogy vannak terveim. Anya akkor úgy beszélt, mint aki nem bánta meg ezt a döntését, és ez sokat jelent. Azóta nagyon igyekszem boldognak lenni, és a kezemben lévő időt a legkevésbé eltékozolni, miatta is, mert úgy döntött, kapok egy lehetőséget.