Nézzünk szembe a tényekkel, vannak hibáim, amiknek vannak következményei. És én ezt nehezen ismerem be. Könnyű a világot hibáztatni, könnyű inkább büszkének lenni, vagy úgy tenni, mintha valami meg sem történt volna.

Most tanulok szembenézni a hibáimmal, és levonni a tanulságait ezeknek, és ez sokkal nehezebb, mint amennyire gondolnánk, és tele van bocsánatkérésekkel. És nem szeretek bocsánatot kérni. Erről már írtam slam poetry szöveget is:

Nekem nincsenek igazán olyan barátaim, akikkel több éve barátok vagyunk. Azt szoktam mondani, hogy én felégetek magam mögött általában mindig minden hidat. Ha megsértenek, akkor egyszerűen azt érzem, hogy könnyebb továbbállni, mint ott lenni. Azt hiszem túl sok volt a nyolc év túlléphetetlen diszkomfort érzés az általánosban ahhoz, hogy most felnőttként ne lépjek ki azonnal egy ilyen helyzetből. Pedig hiszek benne, hogy ezek teszik erősebbé a kapcsolatokat, de ezen dolgoznom kell.

Lusta vagyok. Bár az egyik volt szobatársam szerint mindenki lusta, evolúciósan, de én most például hajnal egykor gépelem ezt a bejegyzést, pedig nappal biztosan sokkal gördülékenyebben és összeszedettebben menne, de nem akarom elnapolni, mert akkor egyszerűen nem csinálnám meg. Könnyen engedek el nem életbevágó dolgokat, de most dacból blogolok. Eddig minden nap írtam bejegyzést, és az ennek a harminc napos önismereti tesztnek a célja, hogy csináld minden nap, sőt, arra is felkészített, hogy nem lesz mindenhez kedved akkor ott, de csináld. Csinálom. Viszont a dac sem egy jó tulajdonság, csakazért is bele lehet ugrani a kútba, nem csak azért, mert a barátunk azt mondta, vagy már beleugrott. (Nálunk mindkét mondás él.)

A lustaságból és a daccból is következik, hogy nem vagyok kitartó, ha nem látom a végét a dolgoknak. Egy korábbi blogomon elhatároztam, hogy minden napról posztolok, és nyolc teljes napig sikerült tartanom. Most az segít, hogy ez 30 napos dolog... De vannak más dolgok is, nyelvtanulás, akár ez a blog is, amit igyekszem magazinosan írni, bármi igazából. Tudom, hogy gyakorlat teszi a mestert, de én ellazáznám ezt a gyakorlatot, és félek, hogy olyan mester is válik majd belőlem.

Félek attól, hogy olyan mester is leszek. Meg akarok felelni. Görcsösen, és ha valaki jobb nálam, azt tök utálom. Az egyik csoporttársam 95%-al kapott megajánlott jegyet, és én jobbat akarok nála, és csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam a 98%-ot. Azt akarom, hogy a tanár azt a gondolatot tartsa érdekesnek, amit én vetettem fel, és vágyom az elismerésre, hajszolom azt, függök tőle. Mindenki vegye észre, hogy hahó, én ZSENIÁLIS vagyok.

És mindezt meg tudom magyarázni. Tényleg. És ebbe néha belenyugszom. Én vagyok az a béka, aki ül a melegedő vízbe, és meg tudja magyarázni, hogy miért melegedik a víz, és hogy ez nem probléma. És aztán ezek a békák megfőnek. Talán segít legalább egy picit az, hogy ezt tudom magamról.

Fő a bizalom.