Ez az utolsó feladat a harminc napos önismereti munkafüzetben. A merész vágyainkról kell írni. A legvadabbakról. És úgy éreztem, ezt ellóghatom, mert írtam róluk, a legutóbbiban is, és egyébként sem vágyok nagy dolgokra. Egy fiktív életrajzot kellett volna írnom, amiben bárki lehetek. Életem regényét kellett volna felskiccelnem a legjobb lehetőségek szerint, amiben sem pénz, sem eddigi tudás nem számít, de én ezt nagyon nem akartam.

Szóval leírom miért nem:

Szajbély Mihály irodalomtörténész az egyik első vele töltött magyar alapszakos óránkon beszélt arról, hogy ma egészen más fiatalnak lenni, mint mondjuk száz, kétszáz, többszáz évvel ezelőtt volt. Kevesebb lehetőségünk volt. Azok, akiknek a szüleik földművesek voltak, maguk is földművesek lettek, és éppen így a kereskedők, iparosok, vagy akár épp a nemesek gyermekei. Persze időről-időre egy-egy okos gyermeket a pap magához vett tanulni, és lassan megjelent a polgárosodás is, de értjük, hogy ez még nem volt az igazi.

És persze ma sem az. Nagyon nagy szerencsére volt szükségem, hogy mélyszegényként a falu utolsó előtti házából most a mesterszakos felvételimre készüljek, vagy épp ezt a blogot írjam, és dolgokról képes legyek komplexen értekezni. Rosszabb pillanataimban még azt is gondolom, hogy talán nem véletlenül vagyunk itt ennyire kevesen, és eredendően bukásra vagyok ítélve. De sokaknak ma sincs meg a lehetősége ahhoz, hogy egy egyetemen méressék meg magukat, és ezt állati fontos látni.

Ugyanakkor ma mégis ott tartok, hogy az élet egy folyamatos szerepjátékkönyv, ahol súlya van minden döntésemnek, és nem tudom, mi fog igazából következni belőle. Rengeteg lehetőségem van választani, hogy mi leszek, és a döntéseimmel egyre közelebb vagy távolabb kerülök egy-egy lehetőséghez, viszont sok lehetőségem van, és ezek közül reményeim szerint a legtöbben helyt tudok majd állni.

Itt kapcsolódik be Axel Hacke: A tisztességről nehéz időkben című könyve, amit most olvasok. A 159. oldalon hivatkozik David Goodhart The Road to Somewhere (Az út valahová) című munkájára, amiben megkülönbözteti a bárhová és a valahová tartó sorsokat. A valahová tartó sorsok azok, amelyek nem törnek ki, amiknek egyértelmű az útjuk. A bárhová tartó sorsok pedig azok, akik képesek kitörni, és ők lesznek űrhajósok. Amikor a szociálisan érzékeny társadalomról beszélünk, akkor arról kell beszélnünk, hogy minél több ember, gyermek legyen képes később bárhová eljutni és bárhol boldogulni, de valamiért a jóléti társadalomban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez nem mindenki számára adottság.

Amikor Édouard Louis fiatal francia író és gondolkodó az első regényével jelentkezett kiadóknál, azt mondták, lehetetlen, hogy kiadja, hiszen az a mélyszegény nincstelen Franciaország, amiről ő azt állítja, hogy felnőtt benne, egyszerűen nem létezhet. És ez a gondolkodás tendencia.

Én egy klassz városban élek, ahol könnyű melegnek lenni. Egyetemista vagyok, kövér balkezes meleg srácként nem is igazán volt más lehetőségem. (Amúgy vicces, Kis Tibor Noé transznemű író mesélt ugyanerről a pécsi és a szegedi könyvbemutatóján is: transzneműként az ember vagy bárpultos vagy író, és nem akart bárpultos lenni.) Amikor otthon vagyok, meglepődöm a buszon, hogy milyen beszélgetések zajlanak, és hogy hogyan gondolkodnak emberek a világról, amelyben élnek. Pedig köztük éltem. Csak valahogy nekem a bárhová vezető sors jutott.

Szóval ezzel a bárhová vezető sorssal nem tudom, hogy mire vágyhatok. Már írtam az előző posztban róla, hogy nem akarok nagy házat, sok pénzt. Nem akarok nem dolgozni, persze, ideig óráig örülnék a lottónyereménynek, de befektetném, és az álommunkámat hajszolnám vele, amit meg így is hajszolok, csak kevesebb pénzzel.

Nem vágyom semmire, amit meg lehet fogalmazni huszonkét évesen. Azért tudom ezt a bejegyzést megírni, mert ez a bárhová gondolat bár órája beakadt. Nem vágyom semmire, csak hogy meg tudjak majd felelni ott, a bizonyos bárhol.

Bárhol szeretném kihasználni a saját képességeimet, és bárhol szeretnék jó emberektől tanulni. Az a vágyam, hogy ez a bárhol jó legyen. Hogy a bárhol egy otthon legyen, tudod, ahol jó. Mindig jó.