Amikor a világ leköveti az önismereti munkafüzet kérdéseit, az mindig ijesztő. És a mai nap kivételesen ilyen. Nem állítom, hogy őrült lennék ma, vagy bármi, de mentálisan talán ma vagyok a leginstabilabban az elmúlt hónapban.

Nekem ez a mentális instabilság mindig mélyről jön. Már több bejegyzésben meséltem róla, hogy az élethez feltétlenül szükséges lábak, teszem azt, mint az otthon nálam elég instabilak. Minden olyan szoba, ahol felnőttem, az már nem az én szobám és nem a családom szobája. Édesanyám meghalt, és mivel vele éltem, ezért más nem is igazán foglalkozott vele, hogy legyen a klasszikus értelembe vett helyem. A tárgyaim szinte mind Szegeden vannak, egy kis részük, főleg egy ilyen emlékdoboz van édesapámnál, és igazából ennyi.

A mai tébolyom ebből áll és nagyon mélyen talált meg. Az otthontalanság nagyon nagy szabadság tud lenni, de közben pontokon hatalmas gyomrost osztogat, és ez nagyon megvisel. Több napig vagyok képes ismét értéktelen senkinek nem kellő szarnak érezni magam tőle, és ennek megfelelően viselkedni, úgy, hogy semmilyen reményt nem látok. Mintha egyszer csak a semmiből rám dobnának egy dobozt, ami elvág mindentől, amire reménykedve tekintettél, vagy amit korábban szerettél, és tudod, hogy nincs kiút, ezért nem is keresed.

Az én tébolyom tompa, mint az idő karantén idején. A sarokban ül, és érzéketlen próbál lenni, mert ez az egyetlen esélye arra, hogy ne törjön össze. Már meséltem az anyámfajta büszkeségről. Na, hát mi nem törhetünk össze.

Ma szerencsém volt. Filmtörténetre kellett filmeket néznem, és ezek a filmek ideig óráig csak, de szörnyen feltöltöttek. Olyan filmeket néztem, mint a Szigorúan ellenőrzött vonalak vagy Mefisztó, de aztán egyszercsak kikapcsolod a gépet, és egyedül maradsz. És szörnyen sajnálom, de ezekben még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy segítséget kérjek. Majd napok, hetek múlva, de biztosabb, hogy karantén végén egy pszichológustól.

Mi nem vagyunk vesztes fajták. Vagy hát de. Azt hiszem ilyenkor mindig úgy látom anyámat, mint aki mindig próbált kitörni a vesztességből, de sosem sikerült. Mert mi nem tudunk segítséget kérni, és így egyedül maradunk. De semmiképpen nem ismerjük be, hogy vesztettünk, vagy hogy egyáltalán vesztésre állunk.

Aztán majd el fog jönni a pillanat, amikor azt gondolom majd, hogy én vagyok az élet császára. Hogy a világ jó felé tart, és van benne hely számomra is. A világ meg szokott erősíteni, de jó volna magamtól erősnek lenni. Ilyen helyzetekben.