Harminckét blogbejegyzés után

Avagy: egy harmincnapos önismereti munkafüzet tanulságai

Nem lesznek itt nagy húhajkodások vagy nagy élettapasztalatok, mert pontosan tudom, hogy harminckét blogbejegyzés még nem a világ közepe. A másik blogomon kétszázzal több van, és még azzal kapcsolatban sem tudnék nagy igazságokat mondani. Pedig így most ez a harminckét poszt egy egész blognak tűnik, hiszen visszanézve végül is, ennyi most az egész blogom. És ez a bejegyzés lesz a harmincharmadik, de most akkor sem fogom elmondani a frankót, ha másnak már bejött az élet és a halál és a halál utáni élet ezzel a számmal. Mert nincs mit elmondani.

Talán csak annyit, hogy nem voltam benne biztos, hogy idáig el fog ez az egész jutni. Ez a sokadik olyan blogom, ami rólam szól, csak rólam, könyvek, olvasmányok és minden ilyesmi nélkül. A legutóbbi állította fel a pozitív rekordot: egy boldogságnapló volt, aminek az volt a koncepciója, hogy minden este leírom, aznap miért voltam boldog. Nyolc napig csináltam, ami pontosan nyolc bejegyzést jelent. Aztán abbamaradt.

Ez a blog abban más, hogy rögtön az elején nagy volt a pofám vele. Március 31-én érkezett meg az ötlet, amit homályosan dédelgettem már egy ideje, és tudtam, hogy ezt azonnal meg kell csinálni, mert ha nem, akkor el fog sodródni. Elkészítettem a vállalható sablont, amibe már egészen ügyes vagyok, hiszen ez már tényleg nem az első blogom. Írtam rá rögtön két bejegyzést, az egyiket a szándékaimról, a másikat kifejezetten a rövid távú céljaimról, és megosztottam a saját facebook falamon, pontosan azért, hogy nyilvános legyen, és súlya legyen a tervemnek.

Mert tudom, hogy csak magamnak könnyen abbahagynék bármit.

Aztán április 1-én elkezdődött az egész, úgy igazán. Tudtam, hogy ki kell alakítanom egy rutint, vagy használjuk nyugodtan a nem szebb, de igazabb kényszer szót, arra, hogy nap mint nap posztoljak, és egy 30 napos önismereti munkafüzet jó alkalomnak tűnt, és annak is bizonyult.

Tényleg. Csak az utolsó bejegyzést tettem ki néhány nappal később, de azt sem csaltam el, és erre büszke vagyok. Még akkor is, ha volt, hogy olyan dolgokról is kellett mesélnem, amikről egyébként nem szívesen tettem meg. A születésem története például egy tipikusan ilyen téma volt, mégis örültem, hogy megtörtént. Valódi határátlépés volt, és volt súlya az olykor-olykor önismétlő bejegyzések között, amikben sokszor meséltem otthontalanságról, bizonytalanságról és arról, miért fontosak számomra a barátaim. Bízom benne, hogy valamennyire mindig másként tudtam ezekről írni, de volt, hogy már engem is idegesített.

De mindenképpen örülök, hogy ez a harminc bejegyzés megtörtént, mert fejlődtem bennük. Egyrészt óhatatlanul előkerültek ezek a témák, amik kapcsán muszáj is volt többet írni, mint amennyit az eddigi blogger pózom engedett volna, és tök jó dolog átlépni ezt a gátlást. Jó volt látni, hogy rezonáltok vele. Háromszor voltunk kint az blog.hu címlapján kiemelve, és vannak napi olvasóim is. Ennél többet egy másfél hónapos blog nem is várhat el.

Harminc nap-nap után írott poszt alatt elkezdtem viszonyulni ehhez az egész dologhoz, mert amibe harminc napon keresztül minden nap munkát ölsz, ahhoz kötődni kezdesz. Most már azt tudom mondani, hogy biztosan marad ez a felület és frissülni is fog, mert megszoktam, hogy van, és jó látni, hogy gondolkozom úgy témák kapcsán, hogy jaj, igen, erről jó volna majd írni.

Azt mondtam, hogy ez a harminc bejegyzés nem a világ, és persze ez tényleg így van. De arra pont elég volt, hogy meggyőzzön arról, hogy akarom ezt csinálni. Még messze nem írok úgy, ahogy szeretnék, sőt, sokszor hajnalban ment ki a bejegyzés, így nem is volt rá annyi energiám, amennyit szerettem volna, de úgy tűnik tudom is csinálni. A hogyant pedig most nézem vissza.

A következő hét azzal fog telni, hogy átnézek minden eddigi bejegyzést, és javítom bennük a hibákat. Közben kitalálom, hogy milyen kifejezések szerepeljenek a címkefelhőbe, hogy tudjatok valamennyire a tartalomra szűrni, és persze jövök majd egy-két bejegyzéssel is. Júniusra jó volna tudni, hogy hogy s mint vagyunk, legalább nagy vonalakba, de ezzel kapcsolatban most nincsenek szorongásaim. Nem baj, ha egy ideig még csak úgy vagyunk. Úgy is az a mottónk, hogy írok, aztán csak lesz valami.

Valami meg úgyis lesz.