Elment Bogdán László, és hiányozni fog a világomból

Kedd óta azt számolgatom, hogy vajon hány olyan ember van a magyar közéletben, akiknek a többségére ugyan én soha nem is szavaztam, mégis azt képviselik, amit én a világról gondolok. Siralmasan kevesen vannak, és borzasztó volt az instagramot pörgetve kedden délután meglátni azt, hogy eggyel kevesebben lettek.

Bogdán Lászlót nem ismertem személyesen, pedig Cserditől alig néhány kilométerre nőttem fel. Az az első emlékem a faluról, hogy elmentünk Abaligetre és Orfűre, és visszafelé le volt húzva az ablakunk. Rettenetesen büdös volt a falun átmenve. Szinte el is felejtettem volna ezt, ha évek múlva nem jöttek volna a hírek, hogy Cserdi már nem olyan, mint volt. Akkor még nem igazán érdekelt a közélet, de a köcsögmentesítés szóra emlékszem, nyilván a melegségem miatt. Leginkább fura volt, de végigolvasva egy talán indexes cikket értettem, hogy mi ez az egész.

Aztán lassan belémnőtt a közéleti érdeklődés. Szembe jöttek velem Bogdán Lászlóval készült interjúk, és tök jókat mondott. Logikus dolgokat, józan paraszti ésszel beláthatóakat. Könnyű volt megkedvelni, mert a mélyszegénységből jőve egy cigány magyar együttélésben érintett faluból én is értettem, hogy miről beszél.

Megmutatta, hogy a mélyszegénységet egy többségében romák lakta településen éppen úgy a tehetetlenség termeli újra, mint bárhol, és ebből az oktatás és a munka jelenthet kiutat. Munkát adott és motivált fiatalokat azzal, hogy nem elfedte a problémákat, hanem a nevén nevezte őket, és megkereste rájuk a legkézenfekvőbb megoldásokat.

És közben szembesített minket, a többséget. De nem úgy, hogy hibáztatott volna, hanem csak egyszerűen, az őszinteség gesztusával. Elmondott problémákat, amiket a társadalom csak kerülgetni próbál. Nem mondta szépen, de ezek nem is szép dolgok.

De ő széppé tette. Úgy, ahogy már az utóbbi néhány évben beszélt róla. Egy sikeres modell kitalálójaként, akinek nem áll érdekében mást mondani annál, amit a józan ész diktál. Nagyon tisztelem azt a beszédmódot, ahogy pédául Vona Gáborral beszélgetett a roma hősök emléknapja kapcsán. Jó volt hallani, ahogy egy közösségről, a közösségéről beszél.

Jó, hogy volt hangja elmondani az üzenetét, sokszor a roma elittel és ne legyenek illúzióink, a baloldali elittel szemben is. Merthogy az elitek válságára és tehetetlenségére mutattak rá az ő eredményei. Amíg ő dolgozott, ők semmitmondó kerekasztal-beszélgetéseken arról beszélgettek mind ez idáig, hogy miért ítéljük el a cigánybűnözés kifejezés összes lehetséges kontextusát, vagy hogy milyen segélyek segíthetnek az érintetteknek.

Aztán persze egy picit Bogdán László is része lett az elitnek, de nem beszélhetünk asszimilációról az esetében. Nem gondolt mást sosem, egyszerűen csak az üzenete több embert ért el, és talán néhány figyelő fül és figyelmes kérdező is akadt köztük.

Érthető volt és logikus. Felismerte, hogy csak az tud adni, akinek van valamije, és ő megtanított egy falut arra, hogy hogyan legyen valamije, és megtanította azokat, akik ismerhették, hogy hogyan kell elfogadni. Megmutatta nekünk, hogy így is lehet.

Nem szégyen a bölcsebbtől tanulni. Fogadjuk el a leckét.