Kedves Blog!

Nagyon utálom, amikor valaki úgy kezdi a blogbejegyzését, hogy köszönti a blogot, pedig értem, hogy a blogolásnak azt a régi hagyományát fejezi ki, hogy ez a felület végülis egyfajta internetes napló. Azt különösen utálom, amikor vlogerek köszöntik a vlogjuk elején a vlogot. Most mégis így kezdtem, talán mert én is ehhez a hagyományhoz szeretnék nyúlni. Vagy mert a hagyományos blogolásnak ez a fajta kerete most segítene egyben tartani a gondolataimat. Nem döntöttem el, de szerintem csak azért nem, mert nem akarom beismerni magamnak, hogy szükségem van ennek a tartalomnak a korlátaira.

Nem tudom, hogy depressziós vagyok-e, bár annyit olvastam az elmúlt tíz évben a depresszióról, hogy bármelyik pillanatban fel tudom sorolni legalább tíz olyan tünetét, amit akkor ott produkálok. És szeptemberben mindenképpen el kell mennem pszichológushoz, hogy ennek utánanézzen. Addig pedig legyen a depresszió most egy metafora. Mert ha depressziós vagyok, akkor ma délután volt megint az a pont, amikor a mániás időszakom egyik pillanatról a másikra átcsapott a depressziós időszakra. Nem akarom megölni magam, és nem érzem azt az iszonyatos fájdalmat és ürességet, amit a depresszió tünetei között leírnak, csak tompább vagyok ma, és végtelenül magányos. De kezdjük az elején:

Tegnap este Pécsett voltam egy szuperizgalmas városismereti kutatótábor megbeszélésén, és a fennmaradó időmben lőttem néhány képet a városról, kedvenc belvárosi helyeimről. Pécsett voltam középiskolás, kamasz, így nagyon sok minden köt ehhez a városhoz, és arra gondoltam, hogy írok néhány történetet az instagramra róluk. Nagyon jól sikerült, és bár 21 story lett, sokan végignézték és nagyon sokan nagyon kedvesen reagáltak a végén. Örülök, hogy megmutathattam valamit a városból, mert általában csak annyit szoktam mondani, hogy szép város, szeretem, szeretek hazajárni, mert tényleg gyönyörű, de nem élnék ott. Pécs egy olyan város, ami megsínylette a rendszerváltást és beleszürkült a kilátástalanságba azt hiszem. Mégis tele vagyok kedves emlékkel, és szerettem volna, hogy ebből mások is kapjanak, és tényleg jól sikerült. Büszke vagyok rá, és egész napos büszkeséggel töltött el, hogy nőnek a statisztikáim.

Amikor hazaértem, beszélgettem egy sráccal, akit pár hete ismertem meg a meleg társkereső oldalon. Kaposváron karanténol, én pedig néhány kilométerre onnan, és tudjátok hogy hogyan van ez. Összehordja a szemetet a szél. A srác nagyon okos, és imponáló, hogy mennyi mindenben gondoljuk ugyanazt. Sokat beszélgetünk városról, városokról, most éppen a historizáló bérpaloták és a kevésbé érdekesen sikerült színházi épületek (Hamar egyetértettünk abban, hogy itthon nagyon kevés szép kőszínházi épület van.) voltak soron. Nagyon inspirál, amikor vele beszélgetek, hihetetlenül tájékozott, rendkívüli módón kozmopolita, rengeteget látott a világból és szörnyen kíváncsi még mindig.

Ma délben volt a szívemnek nagyon kedves új fiatal költészeti antológiának a Lehetnék bárkinek a könyvbemutatója. Az antológiában megjelent két versem, iszonyatosan büszke vagyok rá, és az egyik versem egyik sora adta a kötet címét, amiért ugyan semmit nem kellett tennem, mert nincs benne érdemem, mégis szörnyen megtisztelő. Péczely Dóra a kötet szerkesztője a bemutatón el is mondta, hogy a cím az Ecetmuslicák elrepülnek a széndioxid elől című versemnek az egyik sora, és kiemelte, hogy tetszik neki a vers címe is. És én emlékszem, amikor még 2017 tavaszán megtaláltam ezt a címet, és éreztem, hogy igen, ez jól sikerült. Állati jól esett a visszaigazolás tőle, és egyáltalán, ebben a kötetben nagyon jó szerepelni, izgalmas társaságban vannak a verseim, és megtisztelő őket ezen kortárs és klasszikus szerzők művei között látni.

Délután beszélgettünk egy jót a nővéremmel is, főleg az általános iskolánkról, és arról, hogy mennyire jó, hogy az ő gyerekeinek már van gyógytornászuk, és logopédusuk, mert nekünk nem voltak, és hiányoznak is. Már csak néha kap el mindkettőnket ez a nagyon beszélgetős kedv, különösen úgy, hogy már három hónapja csak egymás fejét nézzük, de mégis jó, amikor ez megvan köztünk.

És igazából nem történt semmi, ami miatt az egész el lett volna baszva. Csak úgy, ahogy a nyári eső nekiáll szakadni. Elkezdem írni egy verset. Egy picit a három bekezdéssel feljebb említett kozmopolita srácról szól, egy picit arról, hogy talán látatlanul is úgy érzem, képes lennék szerelmes lenni belé, de persze nyilván egy csomó minden miatt nem működne ez, és egyébként sem. Amúgy talán egy korrekt vers lett, de még lesz dolgom rajta, és egyébként is szeretek aludni a versekre egyet, mielőtt egy szövegre azt mondom, hogy korrekt.

Csak egyszerűen jöttek a gondolatok. Arról, hogy egyébként egy ilyen srácot keresek magamnak. Akire fel tudok nézni, mert okos, művelt és tájékozott, de vitapartnernek tudom tekinteni magamat mellette, mert nyitott a saját nézőpontomra. Akit érdekel a világ, és a furcsa kérdéseim sem riasztják el. De nyilván tök kevés vagyok egy ilyen sráchoz. Egyszer léptem át eddig Magyarország határát, nem beszélek nyelveket, mert egy szakközépben nem gondoltam, hogy fontos lehet a nyelvtudás, és az ebéli attitűdöm nem is igazán változott. Amúgy is bűnronda vagyok, nincs rajta mit szépíteni, és egyébként is mit gondolok magamról.

És alapvetően szeretek abban tetszelegni, hogy igen, én vagyok az a srác, akinek nincs szüksége senkire, még akkor is, ha a barátaim tök elfogultan a szemüket forgatják erre. Merthogy úgysem lesz senkim, és nem azt mondom, hogy minden egyes nadrágmérettel egyre közelebb leszek a magányos felnőtt léthez, mert ennél nagyon már nem lehet közelebb lenni hozzá.

Szeretek abban tetszelegni, hogy én boldog tudok lenni majd párkapcsolat nélkül is, de az az igazság, hogy néha eljátszom a gondolattal, hogy valaki lesz majd otthon mellettem, akivel évek együttélése után is fogunk tudni mélyen beszélgetni. Vannak agállyaim a Veiszer Alinda - László Pál házaspárral kapcsolatban, de a Nyerő párosban úgy fogalmaztak, hogy akkor éreznék válságban a kapcsolatukat, ha nem beszélgetnének heti egyszer egy jó nagyot. Azt hiszem ilyen ember vagyok.

Mielőtt írtam a blogbejegyzést vagy négy száll cigarettát elszívtam kint a kazánban (hajnal kettőkor), pedig ritkán dohányzom, csak ilyenkor jól tud esni. Kikapcsol. A füst egy tök izgalmas dolog, és szeretem ennek a szertartásosságát és azt, hogy nem kell tudatosítani a mozdulatokat. A dohányzás rendkívüli módon magától értetődik, és ez megnyugtat. De nem szeretnék hetente-kéthetente majd az éjszaka közepén kint dohányozni az erkélyen azért, mert rettenetesen hiányzik valaki. Ez most törést okoz a jöőképemen, és nem tudom, hogy miért.

De előre szaladtam. A vers megírása után elkezdtem filmet keresni. Arra gondoltam, hogy kisírom magam. Ez ilyen sztereotíp meleg dolog, én kisgyerek korom óta csinálom, és azt gondolom, hogy aki nem sírt a Jégkorszak első két részének a végén, az nem is ember.

A probléma: NEM TALÁLTAM MELEG FILMET. De hogy nem a Szólíts a nevedenre, vagy a Love, Simonra volt szükségem, és ezeken kívül alig találtam valamit is, ami ilyen kis szerelmes nyál. Hatalmas örömömre a hosszas keresést a német Aus der Haut című film megtalálása zárta, ami egy kurvajó középszerű film a melegség/kamaszság/szerelem témakörében, és szerencsére végig lehetett sírni. 

Ugyanakkor megmaradt az az érzésem, hogy nincsen számomra film, és csak azért nincs, mert meleg vagyok. Ha egy átlagos filmet szeretnék megnézni az én problámáimról, kríziseimről, akkor szinte csak művészi és amatőr rövidfilmekre van lehetőségem 2020-ban. Ez pofáncsapott. Miközben filmet kerestem az egyik legjobb barátom elmondta, hogy nem tudta kezelni azt, hogy arról írtam neki, hogy nyilván túlzok, de szerelmes vagyok, szerelmes tudnék lenni egy konkrét srácba. És ez a filmkeresési krízissel együtt különösen pofánbaszott.

Szóval heló kedves blogom, én vagyok az az elbaszott srác, akit sem a barátai, sem a vizuális tartalomgyártók nem értenek meg, és aki egyedül fog meghalni és most egy picit azon gondolkozik, vajon ki fog rátalálni, és reméli, hogy amikor meghal, majd nem marad már cigije, mert kurva drága dolog a dohányzás.

Nem boldog dolog, de isten hozott a depressziós időszakban. Ami vagy metaforikus, vagy nem. Most mindenesetre alszom rá egyet.