• Csak ülni és beszélgetni valakivel órákon keresztül, úgy, hogy folyamatosan lelkesítitek egymást a felvetéseitekkel
• Ugyanazt írni egyszerre egy chatbeszélgetésben
• Amikor elmondtad a slam poetry szöveged, és egy pillanatig még nem kezdenek el tapsolni, de tudod, hogy végeztél, és tudod, hogy meg fognak tapsolni
• Amikor két esetleges információ egy harmadik hatására egésszé áll össze
• Tavasszal fekete pólóban összeszedni a lehető legtöbb meleget a napon
• Amikor valami nagyon marginális, szerinted senki által nem ismert dologról megvan a véleményed, és valahogy szóba kerül egy barátoddal, és ő is ismeri
• Befejezni egy könyvet, ami feltöltött és megtisztította a lelked, de cserébe alig alszol:
  Négykor fejeztem be egy szuper krimit, és hét-nyolc körül kelnem kellett, de megérte

Ha már itt tartunk

• Nyugodtan átolvasni egy csendes délutánt
• Egy jó dalt hallgatni, amiben megfog valami, csak úgy
• A család gyerektagjaival játszani
• Okos kérdést feltenni egy jó beszélgetésben
• Nyitott emberekkel beszélgetni
• Nagyon nevetni valamin, amit csak ti érthettek
• Megérteni valamit, ami végig ott volt a szemed előtt
• Valami olyan kedves kis apróságot mutatni a barátaidnak, amit te már ismersz, és tudod, hogy ők is imádni fogják
• Hazasétálni egy tartalmas nap után
• Amikor megjön a futár egy régóta várt könyvvel:
  Ez valószínűleg a bejegyzés írása közben meg fog velem történni Ocean Vuong Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című könyvével (Megtörtént. És nagyon boldog vagyok.)
• Amikor egy jó vers századszor olvasva is képes tereket nyitni benned:
  Ocean Vuongtól pont ilyen az Egy nap szeretni fogom Ocean Vuongot. Ez a srác zseniális, és ma elkezdem olvasni a regényét, ennél kevés dolog biztosabb.
• Sétálni a városba, csak úgy:
  Persze csak akkor, amikor nincs karantén, amúgy maradj otthon
• Először enni fagyit a szezonban
• Látni, hogy valaki meghatódik attól, hogy valami kis kedvességet mondtál neki
• Végignézni, ahogy valaki megért egy viccet
• Hangosan felnevetni
• Természetesen hallgatni valaki mellett, és csak nézni ki a fejedből
• Végiggondolni, hogy ilyen bejegyzést lehetne gyakrabban is írni, mert jó dolog csak gondolni is a boldogságra

Ma megint a nővéremről kell mesélnem, amikor elkezdem ezt a bejegyzést. Nagyon más világ vagyunk ketten, ő falun él, boldog, dolgozik, családanya, 38 éves. Nem sok közös van bennünk látszólag, mégis, amikor leülünk beszélgetni, akkor ugyanazt gondoljuk a dolgokról. Azt hiszem ezt jelenti ez a nevelés. Most tizenegy általában fontos terület kapcsán nézem meg, hogy mik azok a tanulságok, gondolatok, viccek amiket magammal hozok, vagy mi következik abból, amit otthon láttam.

Pénz

Anyával nálunk sosem volt az, hogy ez az enyém az az övé javakban, és ez nekem akkor tűnt fel, amikor apánál a lángoshoz két pohár tejföl került elő. Az enyém, és az övé. Egy picit úgy gondolok a pénzre és a pénzen megvásárolható javakra, mint olyan dolgokra, amik nem feltétlenül az enyémek, hanem az enyémek és a velem egy közösségben élőké. Legyen az épp a családom, vagy a kollégiumi szobatársam.

A kérdés más aspektusa, hogy szegények voltunk. És a szegénységnek van egy olyan viselkedése, hogy ha van pénze, akkor sincs. Akkor nagybevásárol, megvesz minden ami kell, jó esetben tartalékol is, esetleg vesz magának is valamit, csak úgy, és huszadikától várják a következő hónap tizedikét. És én ezt örököltem, vagy eltanultam. Azt hittem működő stratégia, de az az igazság, hogy nem. Mert nem lehet előre kenyeret venni, és amit veszel, az úgyis gyorsabban fogy el. Ráadásul helyed sincs neki. Általában az egyik barátommal együtt megyünk bevásárolni, és az utóbbi egy évben legalább hetente egyszer megyünk, és sokkal kiegyensúlyozottabban osztom be így a pénzem, ezt tanulom.

A pénz kérdés harmadik állása, hogy nem szeretem, ha meghívnak egy valamire. Az olyan a fejemben, mint kölcsönkérni, és ha kölcsön kell kérned, akkor ki vagy szolgáltatva. A kölcsönkérés után számolom a pénzem és keresem az alkalmat, hogy visszahívjam a másikat, és szerintem ez halál fölösleges folyamat, főleg, hogy először elmondom, hogy nem szeretném, ha meghívnának. De én ilyen tukmálós meghívós nemzet gyermeke vagyok.

Vagyon

A nővéremmel a minap beszélgettünk George Lakoff: Ne gondolj az elefántra című könyve kapcsán arról, hogy mi baloldaliak vagyunk. A republikánus szavazók a könyv szerint azt gondolják, hogy a pénz ott van, ahol megérdemlik. És mi ezt nagyon nem gondoljuk így. Faluról jöttünk, a legvégéről, és azt hiszem túl sok szegény jó embert láttunk ahhoz, hogy ne gondoljuk azt, hogy igazságtalan a mai gazdasági helyzet, és ezen szociális intézkedésekkel és társadalmi felelősségvállalással lehet és kell segíteni.

Szexualitás

Anyám szerette a férfiakat, volt is neki dolga néhánnyal, de ez mindig valamiféle titok volt, hazugságfelhővel. Sosem beszéltünk róla igazán, de mindig ott volt, és azt hiszem anyám mindig többet látott benne ennél. A szerelmet kereste és a boldog jövő esélyét. Eddig sosem gondoltam ezt így át, de olyan, mint Bovaryné.

Vallás

A papa párttag volt, de titokban megkereszteltette a gyermekeit, az unokáit pedig hittanra járatta, így én is jártam. És megtetszett a dolog, voltam elsőáldozó és bérmálkozó, sokat mininstráltam, és jártam adventi pünkösdista gyülekezetbe is. Szerettem, bár sem apa sem anya nem volt igazán vallásos. Aztán rájöttem, hogy meleg vagyok, és az isten elvileg nem szereti a melegeket. Most talán alakul ki bennem valami, ami más lesz, de biztosan van köze ennek ahhoz, hogy mindig küldtek, én meg mentem, szívesen.

Szabadidő

Minden időd szabad, te rendelkezel felette, és te adod el, hogyha úgy döntesz. Minket nagyon szabadon neveltek a falu végén, és szerettem így felnőni. Járni a határt, és egyszer majd hazamenni, ha úgy van kedvem. Aztán 13 évesen beköltöztünk a városba, és anya megkérdezte, hogy most, 13 évesen kezdjen el beszabályozni? És én helyette mehettem ott is, amerre csak láttam. Szabad voltam, és a nővéremmel mindig viccelődünk ezzel, hogy "Nekünk anyánk se!" de hogy tényleg nem mondta meg soha, és ez a legnagyobb ajándék, amit kaphattam otthonról. Tényleg. 16 évesen elengedett Művészetek völgyére önkénteskedni majd Ördögkatlan Fesztiválra, ahová nyertem egy bérletet. És mehettem, és sosem történt semmi baj.

Politika

Édouard Louis fiatal francia íróról olvastam nemrég (ebben a zseniális 444-es cikkben, amiért még pénzt is utaltam az oldalnak), hogy a segélyek megvonása és vele a családja nyomorba taszítása mennyire alapélménye volt az életének. Minden hónap elején láttam anyámat, ahogy a zárolt számlájáról csak 3-4000 Ft-ot tud levenni a teljes családi pótlék helyett, és azt hiszem, hogy ez nálam is dolgozik. Egyszerűen a XXI. századi Magyarországon nem élhetnek emberek pénztelenül, megszégyenülve, az emberi méltóságukat feledve. Azt gondolom, hogy felháborító, hogy emberek azért dolgoznak, hogy lakni tudjanak valahol, vagy 7-10 órán át csak azért dolgoznak, hogy a következő hónapban is el tudjanak menni munkába a bérletükkel. Felháborítónak tartom azt, hogy emberek ki vannak szolgáltatva, hogy nem lehet tartalékuk, mert fel kell élniük mindent a hónapban. Szélsőségesen baloldali vagyok ezügyben. (És persze bizonyos dolgokban pedig abszolút nem, de ezt csak azért írom ide, hátha a barátaim is olvassák.)

Munka

Végigdolgozott becsületes életek, és a szüleim hite abban, hogy nekem nem kell ebbe belerokkanom. Mindez mögöttem áll. Igyekszem nekik megfelelni és megőrizni a becsületemet emellett.

Család

Én nem tanultam meg, hogy a család a legfontosabb, de ebben egészen mások vagyunk a nővéremmel. Én már gátlásokkal vagyok tele, és dolgoznom kell azon, hogy a családban otthon tudjam érezni magam. Mondjuk a karantén segít.

Kisebbségek

A cigánytelepen laktunk, és cigány srácokkal is játszottunk. Volt egy meleg sráca  a lépcsőházunkban, mégis nagyon sok tartás van bennem is feléjük. Sosem loptak meg, és sosem volt semmilyen károm, amit pont ők okoztak volna, de egyszerűen van, és nagyon nehéz ezzel azt hiszem bármit tenni. Tipikusan az van, hogy zsebre teszem a kezem, és szégyellem, hogy zsebre tettem a kezem. A melegekkel ugyanez van itthon, undorítónak vannak tartva, de közben meg elfogadnának, ha előbújnék. Én az ő buzijuk lennék, és vannak nekünk cigányaink is. Meg vannak azok. Akik nem a mijeink. Ezzel van dolgom.

Én

Mindig úgy neveltek, hogy én legyek többre képes, és miután gyermekkorom óta azt látom, hogy én viszont egy csomó mindenre nem vagyok képes, amikre ők igen, így muszáj is többnek lenni. És ez nehéz, ha egy pillanatra vagy a bukásról, de nem tudsz hazaszólni, hogy tartsanak meg, mert félsz, hogy csalódást okozol. És rossz azért is, mert félsz, hogy nem vagy elég ahhoz, hogy több legyél. Ez terhes dolog, de ha jó valamiért, akkor pont nagyon jó.

Jövő

Álmodni tanított meg anyám. Hogy minden lehetséges munkával, és ő mindent megadott hozzá. Tanultam, rengeteget. Adott, a lehetőségein túl is, és hitt bennem. Büszke volt arra az emberre, aki lehetek majd, és nem esem kétségbe akkor sem, ha nem lesz olyan jó. De akkor is fogok álmodni.

Furcsa családom van. Én vagyok a legkisebb féltestvér, akinek van egy külön családja is az apja felől, miközben már a "mi" családunk is épp elég. Édesanyámnak négy testvére volt, és bőven lettünk unokatestvérek is, amik nagy családi konfliktusokhoz, akár több éves nembeszélésekhez vezetnek. A helyzetek persze mint egy tisztességes valóságshowban, mindig változik, de megtanultam ezzel együtt élni.

Ezzel együtt nincsenek kimondott példák előttem. Ilyen lehet elsőgenerációs értelmiséginek lenni. De vannak értékek, amit fontosnak tartok.

A nagymamám egy olyan ember volt, aki a család széthúzó ágait képes volt összehozni, legalább az asztala körül, legalább arra a kis időre. Szeretet volt körülötte és rend. Dolgozott, rengeteget, értünk, a családjáért, és közben mindig velünk is volt. Amikor a Száz év magányban Ursuláról olvastam, aki mindent megél, az olyan volt, mintha róla olvasnék, és ezt csak igazolja a családunk elveszettsége.

Apám becsületes ember. A maga értéke szerint próbál élni. Büszke arra, hogy saját háza van, amit rendben tart azóta, hogy megörökölte, és büszke arra, hogy nincs hitele és soha nem is volt. Egy igazi tisztességes parasztember, akinek fontos a kert és hogy meglegyen a maga fája, amivel fűt. Nehezen szokik meg új dolgokat. Most tanulom őt tisztelni, és engedni, hogy apa lehessen. Tanuljuk egymást, de most mégis fontos nekem.

Anyám egy igazi álmodozó volt, aki mindig többet szeretett volna, és meg is kereste a maga lépcsőit. Nehéz élete volt, de mindig kereste, hogy hogy lehetne jobb. Mindig büszke volt, erre emlékszem rá a leginkább, hogy amint kiment a kiskapunk, kihúzta magét, és felemelte az állát. Ezeket örököltem tőle, és apám makacsságával gyilkos kombináció.

A nővérem nagyon sokat vigyázott rám, amikor kicsi voltam, és az ő legidősebb gyermeke két évvel fiatalabb nálam, így elég speciális helyzeteink vannak. Most is nála héderelek. Sokat beszélgetünk és általában ugyanazt gondoljuk a világról. Azt hiszem kölcsönösen nagyon büszkék vagyunk egymásra. Mindketten ki tudtunk törni a szegénységből. Ő egy háromgyermekes anya, boldog házasságban önkormányzati munkával, és minden, amit elért, azt a saját munkájának köszönheti. Emellett pedig csodálatos anya, aki érti, hogyan kell beszélni a gyerekeivel, amit néha egyszerűen csak jó hallgatni. Van egy csomó közös viccünk, és igen, van, hogy hónapokig nem beszélünk, mert élünk, de amikor beszélünk, akkor minden jó. Most vagyunk túl egy több órás nagyon szép beszélgetésen például vele.

Ha magamról beszélek ennek a témának a kapcsán, hajlamos vagyok azt mondani, hogy ezek a családi dolgok nem igazán határoznak meg, de ez persze nincs így. Mostanában csak apámról írok verseket, és túl gyakran jut eszembe a nővéremmel közös viccünk, hogy "nekünk még az anyánk sem..." mondja meg, vagy parancsol, vagy bármi, ami a kontextusba egy picit is passzol.

Szeretnék én is az az ember lenni, mint anyám, aki hisz magában, és tartja magát annyira, hogy mindig legyen ereje kihúzni magát. Szeretnék olyan harmonikusan élni, mint a nővérem, igyekszem úgy adni a szeretetemből a nekem fontos embereknek, ahogy a nagymamám ad, és bízom benne, hogy hatvan évesen úgy tudok visszanézni majd az életemre, mint aki nem adta fel az elveit, és vállalható kompromisszumokat hozott.

A mi családunk nagyon erős abban, hogy nagyokat tudunk beszélgetni vagy akár vitatkozni a világ dolgairól, anélkül, hogy egymást megsértenénk. Fontos számunkra a humor, elmondjuk egymásnak a vicces történeteinket, és megtanuljuk ugratni egymást, egészen gyerekkorunktól. A családomban jó együtt lenni, fontosnak tartjuk ezeket mind, és ettől tud működni.

Van mit tanulnunk azonban. A mi családunkban nem tudunk veszteni, mi mindig erősek maradunk. Anyám 51 évig bírt erősnek lenni, és fontos volna látnom és levonnom a tanulságokat. Meg kell beszélnünk a gyengeségeinket, mert nincs más esélyünk, de nagyon nehéz ez, és azt hiszem efelé haladunk, de hosszú még az út. Ma például tényleg tök sokat beszélgettünk nekünk fontos kis dolgokról. Megmutattam egy versemet, ami ugyan egy vetített képet mutat, de kis dolgokban merítettem a családi legendáriumból, és jó volt látni a nővéremet, ahogy büszke rám, és örül, hogy ennek a szövegnek van egy olyan síkja, amit csak ketten, és esetleg néhány kiválasztott, mélyen szeretett személy érthet. És én szeretem ezt. A családot, és azt, hogy csak mi értjük, mert ezek meghatároznak. Szóval akár jó képet is vághatnék hozzá.

Anyám 34 évesen szült. Én vagyok a harmadik gyermeke. Ez 1997-ben még eléggé késői terhességnek számított, és anyunak magas volt a vérnyomása is, ezért veszélyeztetett terhes volt. Sokat feküdt bent a kórházba is, és az orvosok felvetették az abortusz lehetőségét is, amin tudom, hogy anya el is gondolkozott.

Akkor már nem voltak együtt az apámmal, akinek a születésem igazán számított volna, hiszen nem volt saját gyermeke. A nagymamámnak is fontos volt, hogy a Veszprémi nevet valaki vigye tovább. (Itt most tekintsünk el attól az aprócska ténytől, hogy meleg lettem, ők se gondoltak bele.) Ezzel együtt míg anya a kórházban volt terhesen, apa sokat járt át hozzánk, vigyázott a tesóimra és gondozta az állatokat.

A születésem előtti napon a báttyám és apa összevesztek, és a báttyám rosszul lett. Bevitték a megyeszékhelyre a kórházba, és apa másnap reggel próbálta magyarázni anyának a bizonyítványt, de ők is összevesztek. Anyát nyolc hónapos terhesen magas vérnyomással sürgősségi mentő vitte be szintén a megyeszékhelyre. Azonnal megszülettem. Császármetszéssel. A műtét során nem volt biztos, hogy bármelyikünk túléli, de végül sikerrel zárult a procedúra. Anyám depressziós lett ezután, két év múlva meghalt az édesapja, az egészségügyi állapota folyamatosan romlott, így a munkakeresési lehetőségek is összezártak számára. Mindezek még mélyebbre lökték. Azt hiszem voltak jobb időszakai, de talán a 17 évvel későbbi haláláig nem sikerült belőle igazán kijönnie.

Ez nem egy vidám történet, de cserébe igaz, és keresnek rajta pszichológusok. Nagyon sok olyan dolog van, amit ide vezethetünk vissza (Nyugi ezt már Freud elmondta, vágom.). Kövér vagyok, és még mindig nem tudom kontrolálni az evést. Ezzel a koraszülöttek egy része így van, az életünk első részében tömték belénk a tápszert, mert fejletlenek vagyunk, és aztán valahogy ez gyakorlattá vált. Soha nem lettem leállítva, akkor sem, amikor érződött, hogy ezzel gondok lesznek, és felnőttként sem állok ezzel jól.

Mindig bizonytalannak érzem magam, hogy jó társaság vagyok-e. Valószínűleg azért, mert anyámat nem hagyta a betegsége, hogy igazán szerető burkot építsen körém, és úgy érezhettem, hogy mellettem nem lehet boldognak lenni. Nagyon sok olyan emlékem van, hogy építek, rajzolok... valamit anyának, de őt nem érdekli akkor, és nem tudom boldoggá tenni, pedig úgy éreztem ez a dolgom.

Apáék nincsenek együtt, és sokat vitatkoznak. És megértem anyámat, hogy vitatkozott apámmal, aki nehéz ember. Huszonegy év volt megérteni, hogy megvan a maga értékrendszere, amiben ő becsületes szeretne maradni. Most kezdtem el tisztelni és a megértés szándékával fordulni felé, és ez egészen más helyzet. Én városi értelmiségi vagyok, ő egy tisztességben megöregedett erdész gépkezelő, és nincs közös nyelvünk, a kettőnk világának nincsenek közös metszetei, de el kell kezdenünk beszélgetni, mert ő egy tök becsületes ember, aki a maga módján mindig a legtisztességesebben akart eljárni, én pedig a fia vagyok, aki túl sokáig gyűlölte.

és végül persze:

Abortusz. Nagyon véletlenül tudtam meg, de mindig ott volt apa és anya között, hogy a mama sírva jött át, hogy lehessen apának gyereke. Nagyon kétféleképpen tudok ehhez viszonyulni. Egyrészt van, amikor azt kívánom, hogy bárcsak megtörtént volna. Ezt nagyon rossz leírni úgy, hogy tudom, hogy élesíteni fogom a bejegyzést, de ennek az önismereti dolognak most mennie kell. Van egy indiai filozófus, aki pár éve feljelentette a szüleit, amiért őt életre kényszerítették, és van bennem ez az érzés, nyilván a lelkileg megterhelőbb, akár depressziósabb időszakban.

Másrészt viszont tudok egy tök erős érvet arra, hogy miért akarok élni. Nagyon sokat jelent nekem az, hogy az anyám úgy döntött, életet ad nekem, és különösen dolgozik ez bennem anya halála után. Hogy egy lehetőséget adott nekem, és jó volna nem elcseszni. Mint abban a közhelyes idézetben, ami gyermekkoromban azt hiszem pont az ebben a két bekezdésben leírtak miatt tetszett:

Senki nem kérdezte, akarsz-e megszületni,
és a távozásról is más fog dönteni.
De a közte lévő idő a te kezedben van.
Ne hagyd veszendőbe menni.

Anyával mielőtt meghalt egy vasárnap hajnalban váratlanul, sokat beszélgettünk. Előző délután szóba került a felvételi, az érettségi, a félévzárás, és az, hogy vannak terveim. Anya akkor úgy beszélt, mint aki nem bánta meg ezt a döntését, és ez sokat jelent. Azóta nagyon igyekszem boldognak lenni, és a kezemben lévő időt a legkevésbé eltékozolni, miatta is, mert úgy döntött, kapok egy lehetőséget.

Most mindenkit megkímélek attól, hogy a paintben rajzolt kis életgörbéket mutogassam, helyette inkább írok. Nem azt mondom, hogy jól írok, de higgyétek el bátran, hogy jobban. És azt hiszem elég is felvázolnom:

Furcsa gyermekkorom volt. Az édesanyám otthon volt depressziósan befelé fordulva mélyszegényen egy falu végén az utolsó előtti házban. Nagyon vegyesek voltak az érzéseim. Először is szeretem, hogy vidéken nőttem fel. Gombászni jártunk, bunkikat építettünk, túráztunk, miénk volt az egész nagy erdő mező. Nem igazán tapasztaltam azt, hogy lennének határaink, anyukám pedig egyébként is tudta, hogy majd hazamegyek, ha éhes leszek. Az apukámmal hétvégenként találkoztam, volt ott egy külön baráti köröm, sőt, rögtön kettő, és ez jó is volt. Apám viszont rendkívül rigolyás ember, és nem szerettem nála lenni. Most sem szeretek, egyébként.

A gyerekkorom inkább mondjuk 3-4 értékek között mozgott szinte végig, amiben benne van az is, hogy tudtam egyedül és a barátaimmal is lenni otthon, de azért vertek a suliba, mint a kövér és amúgy is furcsa gyereket.

Tizenhárom éves voltam, amikor beköltöztünk a városba, és a város tele volt új lehetőségekkel és új barátokkal. Ekkor kezdtem el gyülekezetbe is járni. Erre mondjuk adok ötöt-hatot, mert az iskolai dolgok éppen úgy mentek tovább, és a lassan persze része lettem én is a telepi fiataloknak, akikkel jó és rossz dolgok egyaránt megesnek.

Középsuli. Első. Új város. Fürdőzöm benne. Tele van új lehetőségekkel és tiszta lapokkal. És hatalmas város, gyönyörű, szerettem csak sétálni is benne. Persze koleszos vagyok, öt fiúval egy szobában, néha megint meg-megtalálnak. És 15:45-re kint kell lenni a kertvárosban, emellett nem lehet élni. Asszem főleg ezért volt akkor a legrosszabb az átlagom. Mert három órán át képtelen voltam a tanulásra koncentrálni, amikor kellett volna. Legyen ötös. És maradjon annyi tizenegyedikig, bár csak elsőben voltam kollégista, de közben meg kellett harcolnom a melegségemmel, és először voltam szerelmes, egy heteró fiúba persze. Nehéz ez.

Tizenkettedig. Ekkor halt meg az anyám, és erről beszélnem kellene egyszer egy pszichológussal, de nagyon sokat tudtam épülni belőle. Ez után mentem el először egy meleg rendezvényre, ezt követően jelentkeztem egyetemre, és dolgoztam, hogy felvegyenek. Közben jó emberek voltak körülöttem, nem barátok, de társak a mindennapokban. Jó volt végzősnek lenni, akkor is, ha meg kellett járni a poklot is. Erre adnék egy hatot.

Első, egyetem. Buzilobbi gőzerővel, szabadság, slam poetry, ki kell találnom, hogy ki akarok lenni. Vicces időszak volt, de szerettem. Lelkesített, bár voltak nehéz pillanatok. Ekkor ismertem meg az azóta meghalt legjobb barátomat, aki a legjobb dolog volt az életemben. Legyen hét pont. És ez tartson ki a következő két évre is, ami alatt nem sikerült befejeznem a három éves képzést.

A következő év, itt már tavaly vagyunk tavasszal, nagyon kemény volt. Nyelvvizsga sikertelenségek, meghiusult felvételi, de szakdolgozat és záróvizsga. Legyen öt. Mert még mindig azt éreztem, hogy ez túl sok.

Most. Június óta. Új képzést kezdtem, TEDx-en adtam elő, lelkesít amit csinálok, és látom a kereteket. Látom a jövőt, 8 pont, mert nem lehetne most sokkal jobb, mesterképzés, blog, és minden rendben a mikrojelenemben.

Olyan most, mint egy teljesen átlagos reggel, aminek megvan minden lehetősége arra, hogy egy nagyon király nap reggele legyen.

Az elmúlt egy évben olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik motiváltak, hogy tudást szerezzek meg, és építették, rendszerezték a világról alkotott képemet. És eközben volt időm átgondolni, hogy ki vagyok én, és mit is várok pontosan a világtól. Most először érzem azt, hogy esélyem van a kilencre, és a kilenc, az már nagyon szép.

Két dolgot mesélek el, mielőtt belemegyek a részletekbe.
1.) A Szegedi TEDx Konfrencián az egyik előadótársunk volt Takács Szabolcs, a 30as nyugdíjas, aki a 35. születésnapja óta a megtakarításaiból és a befektetéseiből él, és baromi izgalmas előadást tartott, de azt hiszem az én életcélom egészen más. Ő megél, és közben azt csinálja, amit szeretne, én szeretnék megélni abból, amit szeretek csinálni. Szóval a jövőben, ha megtehetném is, hogy nem, én szeretnék dolgozni.
2.) Milyen minőségben szeretnék ebből megélni? Erről már egyszer Hódosy Annamáriával beszélgettünk egy szemináriumon, ami nagyon megvilágító volt. Nagyon sokan szeretnének nagy házat, két autót, jólétet, ilyenek, de én valójában nem. Az igazat megvallva egy panellakást szeretnék Szegeden, másfél szobásat, ami nem baj, ha átesett már a panelprogramon, és azzal sem volna bajom, ha bérelnem kellene. A nappaliban volna egy sarok dolgozni, egy fal tele könyvespolcokkal. Lehetőség szerint közel a kettes villamos valamelyik megállójához.

De mit dolgoznék szívesen?

Az az igazság, hogy én elképesztően szívesen dolgoznám azt, amit most csinálok professzionális körülmények között, például egy magazinná alakítva. Azt gondolom, hogy ma Magyarországon sokkal többen vannak, akiket érdekel a meleg kultúra, és az ő igényeik kínosan kevéssé van kiszolgálva. És ezek az emberek zömében azt hiszem nem nagypénzű emberek, hanem bárki, akit random láthatsz a társkeresőkön, általában azok között, akik írtak legalább valamiféle helyesen összehegesztett bemutatkozószöveget. Nagyon szeretném, ha az Egy meleg srác olvas blog később egy ilyen fórum elindítójává tudna válni, akár offline közösségekkel, direkt LMBT könyvesboltokkal vagy webshoppal, több szerzővel, szélesebb témalefedéssel. Ez volna a csúcsok csúcsa.

Hol látom magam ebben a gépezetben?

A főnöknek lenni tudom, hogy megúszós dolog, de szerkesztenék, kitalálnám a fő csapásirányokat, nyilván mások véleménye alapján, és bizonyára akkor is olvasnék rengeteget, és azt hiszem írni is írnék, mert szeretem. Jó volna látni, hogy valami igazán naggyá növi ki magát ez az egész, miközben nagyon igyekeznék megőrizni a lelkét a dolognak. Ma már másodszor érzékenyülök el azzal kapcsolatban, hogy milyen büszke is vagyok a főblogomra, amit tisztességgel nevelgetek (Holnap egy könyves történetmesélős tartalom megy ki oda.).

Mit teszek ezért ma?

• Például írom ezt a blogot. Igyekszem magazinosan írni, mert nagyon jó olvasni olyan embereket, akik minden probléma nélkül képesek kifejezni magukat írásban, és szeretnék közéjük tartozni. Tudom, hogy gyakorlat teszi a mestert.
• Írom a főblogot. Folyamatosan igyekszem jelenlenni LMBT tartalmakkal, folyamatosan keresem az új médiumokat és felületeket, és próbálkozom olyan dolgokkal is, amik addig jók, amíg nem nyilvánosak, de legalább egy próbát megértek.
• Televíziós műsorkészítés szakon tanulok a médiáról és az információáramlásról általában.
• Gondolkodom, rengeteget.

Ha pedig nem jön be, még mindig jó referencia lehet. Van két évem még az egyetemen. hat, ha felvesznek PhD képzésre. Ez idő alatt még magazinosan is megtanulhatok írni, mi sem bizonyítja jobban az eltökéltségem, minthogy hajnal fél kettő van, amikor ezt befejezem, de befejezem, mert valahogy most már fontos. Már túl vagyunk a felén. Az első projekt felén.

1. Ha nem kommunikálnak jól

Igen, heló ezt én mondom, az a 22 éves szociális szorongásokkal teli srác, aki néha már tetszeleg ezekkel a szorongásokkal, de az a helyzet, hogy a kommunikációs zavar tényleg nagyon megvisel. Egyszerűen szükségem van arra, hogy a közelemben levők értsék az iróniát. Ne magyarázzanak meg, főleg ne túl vicceket, és értsék, hogy mit jelent egy-egy kontextus, mit lehet elmondani egy adott közegben és hogyan.

2. Ha tájékozatlanok, de határozott véleményük van

Helló, én vagyok az, aki azt gondolja, hogy ne szavazhasson az ország Paks II-ről, mert az ország nagy része nem energetikai szakértő. Ahogy az ország nagy része nem virológus, nem történész, nem gazdasági szakember, nem szakember egyáltalán. Én sem, eskü. Azt gondolom, hogy a világ legfontosabb dolga, hogy legyen elképzelésed a dolgokról, ne hagyjanak átverni. Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy legitim módon válassz pártot például a választásokkor, ahhoz kell hogy legyen egy valamennyire határozott világképed, de ez legyen megkérdőjelezhető, a kérdések pedig építeni fognak, többet fogsz megtudni a világból, olyan dolgokat, amik elől nem is érdemes elzárkózni.

3. A panaszkodók

Egyszerűen nem értem. Igen, nekem is vannak olyan emberek, akiknek el tudom mondani a kis mindennapi bosszúságaimat, vagy kitalálom, hogy hogy lehetne erről viccesen írni, és akkor kiírom twitterre, de tök fontos, hogy tudd, kivel vagy olyan viszonyban, hogy panaszkodhatsz nekik, és fontos, hogy tudd, ha velem nem vagy.

4. A csorda

Nem tudom, hogy van-e olyan érték, ami abszolút volna az életemben, és nem gondolnám azt, hogy meg lehet és kell kérdőjelezni. Talán pont ezen a megkérdőjelezésen kívül, bár megértem azt is, ha valakinek ez tök kényelmetlen, és biztonságot szeretne az életében. NADE felosztani a világot olyan emberekre, akik valamiben ugyanazt gondolják, mint én, és olyanokra, akik valamiben egészen másokat gondolnak, szerintem az esetek döntő többségében nem helyes. Egyszerűen nem.

5. Akik tudják minden helyzetben a megoldást, de az életük romokban

Ez az aki nem tudja tanítja tempó. Persze, sipítozó fejhanggal és lenéző tekintettel párosul. MINDIG. És esélyed sincs arra, hogy megértsenek, egyszerűen csak hibás vagy, és miért nem azt csinálod, ami egyértelműen logikus. Az ő alfajuk az utólag okos.

6. A mert csak emberek.

Akik nem tudják megindokolni a döntéseiket. Élnek bele a vakvilágba, és hatalmas mázlija van hogy az emberiség története egyre nagyobb erővel küzd az evolúció ellen. Közülük kiemelném a makacsokat, akik már tudják, hogy rossz valami, de azért ez lesz, mert csak.

7. A dolgokat vásárolók, akik nem látják be, hogy a termékük valójában mégis megnehezíti az életüket.

És tök megértem. Ráizgulsz, hogy végre meg tudsz oldani egy problémát a háztartásban egy eszköz segítségével, ami nélkül nem érted, hogy voltál képes élni ezelőtt, és pénzt is adsz érte. Még nem döntöttem el, hogy az ember tudja-e, hogy az eszköz mindent csak bonyolulttá tesz, vagy vakon hisz benne, tényleg. A nővéreméknek van egy álló törlőpapír tartója, ami fémből van, semmilyen súlya nincs, ezért tartása sincs nagyon, és képtelenség használni anélkül, hogy felborulna. És erről mind mélyen hallgatunk.

+ 1: A gerenda

Hát heló egy utolsó bekezdésben. Be kell látnom, hogy ezek a dolgok bennem is megvannak, mint írtam, van, hogy rosszul kezelek kommunikációs helyzeteket, elhamarkodottan ítélek túl sok esetben, makacs vagyok, és szeretek végletes állításokat tenni. Ha igaz az állítás, hogy azokat a tulajdonságokat utáljuk, amik bennünk is vannak, akkor ezek a tulajdonságok csak ennek a mintái. Vagy jelen vannak most is, vagy csak mint legnagyobb félelmeim. És ezeken dolgoznom kell. Muszáj. Nem azért, hogy ne utáljak embereket, hanem hogy ne utáljam magam. Jó munka lesz, férfimunka.

A nyugalmat nagyon sokan tartják nagyon jó dolognak, és az az igazság, hogy megértem őket. Vannak pillanatok, amikor tök jó dolog nyugodtnak lenni. Leülni egy délután, és elolvasni egy fél könyvet a kanapén, vagy végighallgatni egy albumot úgy, hogy csak fekszel és a zenére koncentrálsz, vagy ülni valahol, és csak nézni is jó dolog. Kikapcsol, feltölt.

De mindig is úgy gondoltam magamra, hogy képtelen lennék leélni egy nyugodt életet. A habitusom is olyan, hogy keresem a konfliktushelyzeteket, szükségem van vitákra, akár indulatos vitákra, kis játszmákra, csínyekre, nyüzsgésre ahhoz, hogy jól működjek. És utána persze hazamegyek, lefekszem az ágyra, végiggondolom,hogy tényleg milyen jó volt, és aztán reggel olvasok egy csomót, hogy feltöltsön úgy, olyan máshogy. Valahogy így működik, és ezzel persze semmi újat nem mondtam senkinek.

Viszont a nyugalomhoz nekem nincs szükségem gondtalanságra. Az egyetem első vizsgaidőszakában egy ponton megelégeltem, hogy nincs időm olvasni, ezért egy napot csak erre szántam, és működött, fel tudott tölteni, és bírtam tovább a taposómalmot, és ez ma is bevett gyakorlatom. Le kell csendesedni, akár úgy, vagy mint így, egy hosszú nap végén egy ilyen blogbejegyzéssel, aminek nincs sok értelme, meg nem is túl informatív, de ha ezt dobra mára az önismereti feladatlap, akkor hát, én nyugodt szívvel itt be is fejezem.

A biztonság egy nagyon fura szó. Maslov a szükséglethierarchia második lépcsőjéhez építette, viszont szerintem ez a szó magyarul összefoglalja az első három fokot. Biztonság az, hogy nem kell a fiziológiai szükségleteim kielégítéséért különösen sokat tennem. Biztonság az, hogy van hol lehajtanom a fejem, és nem lopják el tőlem azokat a dolgokat, amik a tulajdonomat képezik. Biztonság az, hogy tartozom valahová. Hogy vannak barátaim, és van családom, akikkel megosztatom azokat a kérdéseket, amelyek kimozdítanának a diszkonfort érzésből.

Amikor tizenhárom-tizennégy éves voltam, jártam egy gyülekezetbe, aminek volt ifi klubja is péntek délutánonként. Egyszer csak, nem tudom, hogy hogyan, de biztosan nem véletlenül, szóba került, hogy ki nem érzi magát otthon biztonságban. És én végiggondoltam, hogy van mit ennünk, nem fognak kirabolni minket, nem vernek otthon, akkor még mindent megbeszéltem a szüleimmel. Nem tettem fel a kezem, de hezitáltam.
Aztán a pásztor megköszönte azoknak az őszinteségét, akik feltették. És ez a mai napig nem lejátszott dolog a fejemben, hogy úgy érezte nem őszinte dolog nem feltenni a kezünket, vagy hogy elismerte annak a bátor voltát, hogy valakik feltették a kezüket. Ezen az sem segített, hogy két év intenzív nyelvészettanulás után végképp lezártam azzal, hogy ez a mondat kétértelmű. De ha ennyit kell ezen gondolkoznom, akkor van dolgom ezzel a biztonságérzéssel.

A jó hír az, hogy biztonságban vagyok. Van mit ennem, van hol aludnom, és a gondolataim nagy részét van kivel megosztanom. De ma is hezitálnék.

Tele van az életem bizonytalanságokkal. Mindig jól palástolom őket azzal, hogy vannak B terveim, de otthon nem igazán beszélhetek róluk, mert én vagyok az első generációs értelmiségi srác, aki olyan szavakat használ az aszalnál, mint a regresszió meg a világfalu, és nem ismerhetem be, hogy buktam. Szegedet azért szerettem, mert tiszta lappal kezdhettem. Az lehettem, aki lenni akarok, előzmények nélkül. Sokat dolgozom rajta, hogy megvalljam azt, hogy hol van az, ahol felnőttem, és ezek alapján meséljek a bennem kialakult reflexekről, és arról a munkáról, hogy most mégis tudok erről írni. Írtam már első generációs slam szöveget arról, hogy kiüresedett az apámmal való párbeszéd, vagy hogy én vagyok az az x, aki nagyon vágyik arra, hogy képes legyen kitörni.

Nagyon sokat beszélek arról emberekkel, hogy milyen is a slam poetry színpadon állni. Hogy beleszólsz a mikrofonba, mindenki rád figyel, és három perc múlva meg fognak tapsolni. És ez nagyon jó érzés. Néha csak annyit írok a slam poetry képeim alá, hogy

voltam otthon, és elmondtam mi foglalkoztatott. Jó volt.

Ott biztonságban vagyok. És ezt az ottot egyre jobban tágítom Szegedre, több olyan barátom van, akiknek őszintén tudok mesélni a dolgaimról, és partnerek ebben. Együtt álmodunk, elégedetlenkedünk a jelenen és gondolkozunk a jövőn. Azt hiszem a biztonság azok ilyen pillanatok. Olyanok, amikor tudod, hogy elkapnának, ha esnél, akkor is, ha mindenki mindent tudna rólad. És talán az is segít, ha tudod, hogy innen nem eshetsz nagyot.

Ha már így húsvét van, régóta foglalkoztat a kérdés, hogy vajon Jézus az utolsó vacsora után a kertben imádkozva vajon még tényleg mondhatott-e volna nemet, és mi történt volna akkor. Júdás már hívta a katonákat, de Pilátus előtt a tömeg talán őt engedte volna szabaddá. Az a tömeg, aki vasárnap még ünnepelte, hogy bevonul Jeruzsálembe. De ha szabadon is engedik, mi következik aztán. Mit várhatunk Isten bárányától, ha nem hal meg a kereszten értünk bűnösökért?

Ma a megfelelésről kell mesélnem, és nagyon furcsa számomra ez a téma, mert több síkon nagyon akut nálam. Történeteket fogok mesélni ezekről a síkokról:

2015, talán 2016. A kollégiumi szobámban beszélgetünk az azóta elhunyt legjobb barátommal, aki próbálja megérteni, hogy miért nem vagyok boldog. Azt hiszem mindig meg akart menteni, és azt hiszem végül sikerült is. Azt válaszoltam neki, hogy mert az az élet, nem az amit élni szeretnék. Voltak barátaim, volt hol laknom, volt mit ennem, úgy tűnt az életem is tart valamerre, de nem tudtam boldog lenni. Ma már szinte másként értékelek mindent az életemben, de azt hiszem a válaszom tök fontos volt.

Én elsősorban magamnak akarok megfelelni. És ez nem jelent sokat, csak hogy legyen minden jó. Tudom, ezt tisztáztuk tegnap, nehéz tudni, hogy jó-e most nekem, de mégis: Akkor tudok elégedett vagy legalább megfelelt lenni saját magam számára, ha úgy érzem építve vagyok, tartok valami felé, és közben jó, ha megtámaszt valami, mint érzelmileg, mint fiziológiai szükségletek szintjén. Nem akarok Maslovval papolni (Tegnap kellett volna, de demotivált voltam, és nem jutott eszembe, talán majd egy következő bejegyzésben.), de azt hiszem ezzel össze is foglaltam a piramisát.

És azt hittem, hogy ez ennyi. Hogy én vagyok a makacs ember, aki csak magának akar megfelelni, és nem érdekel a világ, de közben, ha már itt vagyunk, fontos beszélni arról, hogy függök a visszajelzésektől, stréber módon. Mármint igen, én stréber vagyok, és megtaláltam a korábbi posztban idézett ezzel kapcsolatos szöveg forrását, szóval mutatom azt is:

Nagyon szeretem ezt az idézetet, szerintem ez egy tök fontos idézet, de rám nem igaz. Én stréber vagyok. Vágyom az elismerésre, szeretem, ha a tanár elismeri, ha jót kérdeztem (amellett persze, hogy érdekel a kérdés tárgya), dühös voltam, amikor a tanár leszidott mert a tudósításom riportszerű lett, mert csak a következő héten tanultuk a riportot, így nem tudtam pontosan, hol a különbség. Szeretem, ha a tanár megjegyzi a nevem, mert tudom a válaszaira a kérdést. Egyszerűen szeretem, ha elismerik, hogy jó vagyok.

Egy kedves barátommal visszatérő témánk, de általában vele kapcsolatban, hogy ha zenélne, akkor görcsösen törekedne arra, hogy olyan jó legyen, mint Bach, és ha főz, akkor főzzön olyat, amit gondolkodás nélkül felszolgálnának a Gundelben. Mindennel kapcsolatban így él, bár sokat dolgozik azon, hogy ez ne legyen így, és tök tisztelem őt ezért.

Én még a felismerés határán vagyok, és azt hiszem talán nem élem meg ennyire durván. Például képes vagyok elengedni, ha valami nem megy, és nem is tartom annyira fontosnak, ha nem tisztelem az ezzel kapcsolaros másik személyt annyira. De ha egy olyan tanárnak írok akit tisztelek, akkor azt akarom, hogy az én beadandómat tartsa a legtöbbre mindközül, sőt néha azzal a gondolattal is eljátszom, hogy ajánlja fel, hogy publikáljuk. Szükségem van a pozitív megerősítésre, mert ők azok a külső tényezők, akik szerintem (!) képesek visszajelezni arról, hogy jó irányba tartok. Amikor a világ legokosabb szociológia tanára, aki mindenről is tud beszélni ötven percig, elmeséli az utolsó órán, hogy már kibeszéltek engem és a műveltségemet a szakunk vezetőjével, az végigsimítja a lelkem.

Aztán persze vannak azok a pillanatok, amikor ezt nem kapom meg, pedig tudom, hogy nagyon megérdemelném. Amikor én tartom a legjobb prezentációt (ne hazudjuk el, ez általában így van), de semmilyen visszajelzés nem érkezik ezzel kapcsolatban, vagy például 12-ben:

Jutalomkönyv. Eddig egyetlen jutalomkönyvet olvastam el, a 10-ben kapottat, mert azt én választhattam ki magamnak, mégis fontosak számomra. A 12. évvégére nagyon belehúztam. Egyetemre akartam jönni, emelt magyaroztam, én (mint stréber meg törtető nyilván én) szerveztem az osztálynak egy csomó mindent, ha valami igazságtalanság történt, én nyitottam ki először a számat, és egyébként jól tanultam, jobb matek kisérettségit írtam, mint az osztály legjobb tanulója... Szóval baromira megérdemeltem volna azt a jutalomkönyvet. A ballagáson az igazgató minden osztályból kiszólított két-három embert, és az osztálytársaim már csesztettek, hogy majd lepődjek meg. Tőlünk csak egy embert szólítottak ki, a már említett legjobb tanulót, és az az igazság, hogy ha öt év után erre gondolok, még mindig mocsok rosszul esik. És tényleg nem a könyvről van szó.

Relatíve kevesen ismerik By Alex könyvét, amit Márta Alexként jelentetett meg, az Özsébet, és most majdnem el is fogom spoilerezni. Özséb éli egy középosztálybeli munkás életet, és az egész életét az határozza meg, hogy azt gondolja, hogy ő jobb másoknál. Több náluk. Érvényesebb. Aztán egy ponton megtudja, hogy nem ugrotta meg azt a lécet, amit felállított magának, és öngyilkos lett.

Nem tartok tőle, hogy én is így végezném, de azért fontos lesz majd erről is beszélnem a pszichológussal, mert Özséb belső párbeszédei túlságosan is hasonlítanak az enyémre. Jó volna dolgozni majd azon, hogy 1.) ez a könyv (és nyílván ez könyv itt most elsősorban metafora) elengedjen magától, és 2.) ne rettegjek tőle. Egyszerűen vágyom arra, hogy az emberek visszajelezzenek, hogy nem vagyok pleps. Ezt nem kaphatom meg magamtól sosem biztosan, és ha mástól sem, az rettegéssel és bizonytalansággal tölt el. Mert öt éve írok slamet, három éve jelennek meg verseim, három éve blogolok intenzíven... és mi van, ha ez nem volt elég ahhoz, hogy érvényesebb legyek másoknál.

2017-ben olvastam egy írótábor beszámolóját, amiben 20 év alatti fiatalok meséltek név nélkül a pályával kapcsolatos félelmeikről. Vida Kamilla jegyzi, érdemes elolvasni az egészet, de én az utolsó beszélőt citálnám most:

Ha elérsz egy olyan szintet, hogy valahol közölnek, akkor nem fogják neked azt mondani már, hogy hagyd abba teljesen. Hogy el se kezdd, hogy ehhez nem vagy elég. Ha valahogy egyszer bekerülsz ebbe a folyamatba, akkor utána sosem lesz tudomásod arról, hogy esetleg nagyon nincs itt a helyed, pedig lehet, hogy csak véletlenül vagy ott, ahol vagy, vagy egyszer eszedbe jutott valami egészen jó dolog, aztán leírtad és akkor úgy maradtál. Benne az írásban, így értem. És akkor nem szólnak, és rajtad kívül, kizárólag rajtad kívül mindenki tudja, hogy nem vagy elég. Elég jó.

Úgy érzem, muszáj megfelelnem magamnak. És mindenkinek tudnia is kell, hogy elég jó vagyok. Azt hiszem ez csak egy első poszt erről a témáról.