Nem tudom igazán, mit jelent az, amikor azt mondom, hogy azt várom az élettől, hogy legyen minden jó. Azt viszont tudom, hogy mikor nem jó, és azt hiszem az is tanulságos lehet. Már több alkalommal meséltem arról ennek az önismétlésre kényszerítő önismereti munkafüzetnek a kapcsán, hogy nem érzem feltétlenül az alapjaimat stabilnak. Nem alakult ki például a család egységébe vetett bizalmam, és nincsenek tanult mintáim sem az esetek többségében arra, hogy mit kell tennem elsőgenerációs értelmiségiként. Csak álmaim vannak.

A legyen minden jó azt jelenti számomra, hogy ezeken az álmokon dolgozhatok, és éppen motivált és mentálisan erős vagyok, nem akadályoz semmi olyan, amit ne tudnék kezelni. Ehhez persze szükségem van a szintén sokat hangsúlyozott barátaimra, egy jó pszichológusra, fix jövedelemre, a családi dolgok rendezésére, és arra hogy érezzem a hívást, legyen egy ügyem, amit szívesen viszek.

Ma például nincs. Az ünnepek alatt általában szörnyen demotivált vagyok. Egyszer régen olvastam valahol, amikor LMBT facebook oldalra kerestem karácsonyi tartalmat, hogy Pán Péter karácsonykor kétszer fordul. És ez általában arról beszél, hogy az emberek ekkor érezhetik magukat igazán magányosnak, ezekben az időszakokban többen lesznek öngyilkosok. És erről nincs szó nálam, de nagyon érzem ilyenkor, hogy ezek a gyökerek vagy pillérek mennyire instabilak is. Gyakran ülök csak otthon a családi asztalnál, és nem találom a helyem körülötte.

Akkor lenne jó minden, ha a helyemen lennék. Ha volnának mellettem kíváncsi emberek, ha társakat találnék közös szenvedélyekkel, és ha építene a közegem. Ha sikerülne olyan távlati célt megfognom, amiért érdemes felkelni minden reggel, és nem pusztán a nap utolsó órájában veszem komolyan az aznapra kiállított feladatot.

Nem várok sokat az élettől. Nem akarok gazdag lenni, csak unom már a filléres gondokat is. Utálom, hogy ki vagyok szolgáltatva másoknak. Utálom, hogy olyan dolgokkal kell foglalkoznom, amik nem építenek. Szóval jó volna egy inspiráló kis lakás, aminek az egyik falán csak könyvespolcok állnának. Boldog lennék, ha lenne egy asztalom, ahol az életemet irányíthatom, az se baj, ha kupis, átlátom. Jó volna írásból megélni. Akár blogolásból. Tartalomgyártásból. Szeretném, és szerintem értek hozzá, csak ma nem voltam motivált, nem éreztem a súlyát.

Egyszerűen csak nem akarok kompromisszumokat hozni. Az jó volna, ha úgy volna jó, ahogy gondolom, és hagynának jónak lenni, vagy szólnának, ha nem jó.

A SWOT analízist arra szokás használni, hogy már tudatosan építs fel egy projektet vagy segíthet, ha a már futó dolgaidnak új stratégiát szeretnél kidolgozni. Általában pályázatokban jól szokott kinézni, ha van egy ilyen táblázatot, elég egyszerű, kétszer kettes mátrix, amiben látszik, hogy átgondoltad, mik a pályázatod erősségei, gyengeségei, milyen lehetőségek állnak a rendelkezésére, és milyen veszélyeket rejthet a kivitelezés.

Korábban már dolgoztam civil szervezetnél, és több ilyen táblázatot készítettünk, ha egy-egy új helyzet elé kerültünk, és tisztázni szerettük volna, hogy milyen humán és egyéb erőforrásaink vannak, illetve milyen problémák állhatnak előttünk, de még sosem jutott eszembe magamra alkalmazni. Mire nem jó egy ilyen önfejlesztő hónap.

Erősségek

Belső tényezők, amelyek hasznomra lehetnek

• Könnyen ki tudom fejezni az érzelmeimet és a gondolataimat.
• Kedvesen, szeretettel tele írok (erről később szeretnék majd egy bejegyzést)
• Kíváncsi vagyok
• Szeretek gondolkodni váratlan dolgokon
• Könnyen látok át rendszereket és azok fonákságait
• Jól kérdezek
• Művelt vagyok

Gyengeségek

Belső tényezők, amik akadályozhatnak a rendetetésszerű működésben (miért nem hívom egyszerűen életnek?)

• Nehezen engedem meg magamnak, hogy csak a pillanatban éljek. Kifejezetten haragtartó tudok lenni, szorongok, vagy csak előre gondolkozom a dolgokon.
• Könnyen adom fel. De ezt a blogot már tizenegy napja csinálom. A másikat meg három éve. Ezek klassz dolgok.
• Rettenetesen félek szociálisnak lenni, és ezért vagy nem csinálom, vagy szabadkozom, amiért rosszul megy.
• Félek, hogy nem vagyok elég jó... blogger, barát, testvér, egyetemista, bármi igazából. Erről írtam a legutóbbi slam versenyre, nem sikerült túl jól, de van róla videót, mutatom:

Veszély

Külső tényezők, amik hátráltathatnak

Ide főleg összefoglalóként írtam, mégpedig azt, hogy most nagyon jó lehet minden, de fontos szörnyen ingoványos talajon állnak. Nagyon függök a barátaimtól, nagyon függök a családomtól, különösen függök az egyetemtől, mert ösztöndíjból élek és kollégiumban lakom.

Lehetőségek

Külső tényezők, amik segíthetik az életem

• Barátok. Nem lehet elégszer elmondani, mennyire csodálatos barátaim vannak
• WEB 2.0, az hogy egyszerű civil fogyasztóként gyárthatok tartalmat arról, ami nekem fontos
• Jó helyeken jelennek meg jó verseim, és pozitív visszajelzéseket kapok rájuk
• A slam poetry közege tök befogadó és egyébként egy országos hálózattá nőtte ki magát, míg végigpislogtuk az elmúlt öt évet
• Sok területen vannak ismerőseim, mert megjegyezhető karakterem és nevem van
• Televíziós műsorkészítő szakon tanulandó fontos képességek várnak rám
• A magyar mesterszak kutatásában már most dolgozom, és támogató közeg áll mögötte
• Általában a tágabb környezetem is támogató attitűddel áll a dolgaimhoz.

A mai feladat az volt, hogy tíz percig nyugodtan feküdjek egy helyben, figyeljem a légzésem, és engedjem, hogy a gondolataim áramoljanak bennem. Aztán írjam le. Mert az olyan könnyű. De most ez lesz.

Direkt nap végére hagytam ezt a feladatot, hogy már majdnem kész legyek a mára magamnak rendelt dolgaimmal (általában éjfél és egy között szoktam kikapcsolni a laptopot, és kettő körül fekszem le), és abban a 10 percben ne kelljen túlságosan azzal törődnöm, hogy meg kell csinálnom a házikat, vagy írnom kell a főblogra. Bár a házikkal kész vagyok, és bár a mai bejegyzésemet már megírtam, ez a bejegyzés után egy új tartalmat fogok írni a főblogomra, ami így is elvitte a gondolataimat. 

A hétvégén egy olyan bejegyzést viszek a blogra, ami egy számomra fontos dologról szól, és szeretném, ha jól sikerülne. Úgy terveztem, hogy ma kezdem el írni ezt a bejegyzést, de végül felelős időgazdálkodás mellett sem kezdtem még neki, mert valljuk be, mára sok dolgot írtam fel. De még bele fogok kezdeni. És innen jött, hogy milyen izgalmas dolgot találtam ki még a főblogra, ami hamarosan szintén elstartol, de az már sorozatként. Jó nézni, ahogy folyamatosan épül, és örülök, hogy ez engem is feltölt. És innen már veszett fejsze volt. Jöttek a gondolatok a jövőről. Arról, hogy mennyi emberrel mennyi mindent meg fogok beszélni, és hogy milyen vicces, hogy most megcsinálom a házit, pedig nem tervezek maradni ezen a képzésen, és hogy most úgy érzem minden lehetőségem megvan arra, hogy jól legyek.

És közben folyamatosan folytak be kis dolgok, amiket meg kell csinálnom, vagy várnak rám. Gondoltam a kollégiumi szobatársamra, a könyvre amit most olvasok, és zseniális eddig, ezért szintén kell majd írni róla, és az is felmerült bennem, hogy mennyire elmondhatatlanul szeretném én ezt ilyen intenzitással a pandémia után is csinálni. Arról is gondolkodtam, hogy most szeptemberig olyan dolgokon kell dolgoznom, amik építenek engem, és hogy eddig tetszik ami van.

Most jó dolog volt ezt érezni. Pozitív volt. Lelkesített. Mosolyogtam közben. Azt jelenti, hogy lehet, hogy most először nem kell gondolkodnom azon, hogy mi lesz holnap, mert tudom, és elégedett tudok lenni vele. Azt jelenti, hogy épülhetek tovább.

Csak azt tudom írni, amit tegnap (Amúgy szerintem a harmadik poszttól kezdve azt érzem, hogy folyamatosan önismétlem magam, de közben tudok vele dolgozni, szóval hát legyen.), hogy ma csak annyi teendőm van ezzel, hogy kitartsak. És most jó dolog kitartani is.

A munkanapok hétfőn és kedden két tömbösített órával indultak, szerdán és csütörtökön külön-külön órákkal, amik között legalább egy órányi szünetem volt. Akkor általában olvastam, kávéztam, vagy ha volt vázlatba hagyott blogbejegyzésem, esetleg tisztázandó slam poetry szövegem, akkor azokkal foglalkoztam.

Az első dolgok, amik egy napon motiválni tudtak, az rögtön az, hogy szerencsére nagyon jó tanáraim vannak, voltak, és alig van néhány olyan órám a héten, amikor nem tanulok valami újat és érdekeset. Persze ez belőlem jön. Van már egy diplomát érdemlő magyar alapszakos végzettségem, egyébként is törekszem tájékozottabbnak lenni az átlagnál, és ehhez az is hozzá tartozik, hogy szeretem azt, amikor az új információk összeállnak a fejemben régiekkel, és tágul valamennyit a tudásom. És hiszek abban, hogy ez nem lehet haszontalan, meg abban, hogy az tesz minket emberré, hogy többet tudunk, mint amennyi az életben maradáshoz szükséges. Mondjuk én többet tudok a képi fordulatról és az udmurt irodalomról, meg az udmurtokról általában, de szerintem mindenkinek kellene, hogy legyen egy-egy ilyen random témája. Persze ez nem fasizmus, nem gondolom gondnak, ha valakinek nincs, csak szerintem jó ha van.

Az óráim kettő-három körül érnek véget. Ekkor egy valahol evést követően általában hazamegyek, és nézem a képernyőt. Általában hírháttérműsorokat hallgatok, főleg potcastként, vagy olvasok, dolgozom valamin. Szerencsére még olyan projektjeim vannak, amiket nagyon szeretek csinálni, akkor is, ha egyfajta kötelesség. Most ezt tanulom például. Ma már nem volt kedvem eddig elkezdeni írni, mert valljuk be, nem ez a legizgalmasabb téma. De rávetettem magam, mert most alakul ki a rendszer, és ebből könnyen lesz feladás. A feladataim nagy része ilyen, amire szeretek ránézni, legyen szó versről, slam szövegről vagy épp a blogokról. Örülni fogok, ha elkészülök velük, és ez hajt. Lelkesít, még akkor is, ha vannak monoton részei a dolognak.

Öt-hat körül kezdek elszállingózni otthonról, ha a barátaimmal találkozom. De persze ez nem mindennapos, mégis ebben az idősávban kapom meg a kommunikálni vágyó énemmel a figyelmet és a közös gondolkodás lehetőségét. És itt dícsérnem kell a barátaimat, mert egytől-egyig szuper emberek. Baromi nyitottak és sokkal-sokkal okosabbak nálam, mégis hajlandóak velem beszélgetni. Inspirálnak, kozmopoliták, és hajlandóak megismerni a világot. És hasonló dícséretet érdemel a szobatársam, aki szintén hat körül érkezik meg, és ha nem megyek sehová, vele szoktunk beszélgetni. Vele nagyon sok mindent másképpen gondolunk a világról, de közben hajlandóak vagyunk elgondolkozni egymás agybaján őszintén és nyitottan, viccesen, és ez nagyon jó dolgokat szül.

De ha persze mindezek után meg lennétek győződve arról, hogy az életem motiváltabb, mint Szabó Péteré, akkor el kell mondanom, hogy ez nincs így. Nem minden nap vagyok motivált minden órán, és ha az Egy meleg srác olvas olvasók is olvassák ezt a bejegyzést, tudhatják, hogy a blogra sem szánom oda magam minden nap. Van, hogy egyik youtube videót nézem a másik után, és újrahallgatom ötezerszer a Puzsér, Sznobjektív, 2017 tíz legkínosabb bulvárpillanatai részt, és csak fekszem. Ilyenkor nem találom magam, nem volnék képes tenni bármit is. És ezt most tanulom kezelni.

A karantén első két hetében főleg itthon fetrengtem, és fetrengés közben csinálható dolgokat csináltam, mint amilyen a főblogom régi posztjainak javítása. Alig két hete van napirendem, ami az jelenti, hogy reggel felkelek időben, és nem hagyom, hogy elússzon a napom. Kilenc napja minden nap írok erre a blogra, és ez a másik blogon is látszik. Az elmúlt kilenc napban négy friss bejegyzés volt rajta, és mindjárt kész az ötödik. Holnap megy ki.

Most persze ez csak a túlélésről szól. Arról, hogy csináljak valamit, hogy valami értelmet adjon a napnak. De az az igazság, hogy kilenc napja az a blogger vagyok, aki szeretnék lenni. Motivált vagyok, van energiám és időm a bloggal foglalkozni. Gondolkodom új dolgokon, amik szépen lassan startolnak el, miközben újragondolom a régi dolgokat. Fejlődöm. Tényleg.

Most, amikor egyszerűen kényelmes volna csak hátradőlni, még nem volt időm megírni ezt a bejegyzést, és 23:27 van, amikor ezt írom. Reggel felkeltem. Olvastam délig. Ezt követően az egyik ismerősöm interjúztatott a szakdolgozatához telefonról, aztán a családdal megcsináltuk a húsvéti asztaldíszt, és beszélgettünk közben. Még mindig van mit mondanunk egymásnak, ami azért elég jó dolog. Délután blogoltam. Ez lesz az a bizonyos holnapi bejegyzés, és csak most vacsi után álltam neki ennek a bejegyzésnek, de közben a barátaimmal is beszélgettem, így nem haladtam túl jól. Ma ura voltam az időmnek, és nem telt el semmi feleslegesen.

Mint egy szálloda, akinek ma estére az összes szobája ki van adva, de tudja, hogy ez nem jelenti azt, hogy holnap is tele lesz. Azért már tennie kell.

A mai témát reggel óta űzöm, de csak hat után vitt rá a lélek, hogy írjak róla. Persze zsúfolt napom volt, tegnap hajnal egyig blogbejegyzést írtam a főblogomra, amit még akkor így sem sikerült befejezni, aztán fél nyolckor keltem. Akkor gyorsan rendeltem a nővéremnek egy függőszéket, amit régóta várt, örömködtem afelett, hogy a blog.hu címlapja tette a tegnapi blogbejegyzésemet, ami egy egy hetes blognál akkor is menő, ha amúgy három éve aktívan osztják meg a tartalmaimat, aztán írtam egy ötös zárthelyi dolgozatot, és megtudtam, hogy megkapom a diplomámat, és mehetek mesterszakra. És ekkor még csak dél volt.

Aztán hosszasan vitáztam egy barátommal arról, hogy ez a nyelvvizsga-elengedés most alulszabályozott-e (szerintem igen, érdemes volna megszabni például, hogy csak érvényes felvételi jelentkezéssel vagy a későbbi nyelvvizsga beadásának ígéretével lehessen így is átvenni a diplomát), és hogy egyébként jogos volt-e a követelmény. Szerintem egy csomó szociális és módszertani dolgot nem vesz figyelembe a nyelvvizsga-követelmény, és nem gondolom, hogy valódibb szaktudást igazolna, így azt gondolom, hogy ennek nem kellene a diplomaszerzés követelményei közt szerepelnie. Aztán mikor már ezt bőségesen túlbeszéltük, folytattam az éjjel befejezett posztot, amire tök büszke vagyok, most hogy befejeztem és megosztottam mindenfelé.

És most itt vagyok, és a büszkeségről fogok mesélni.

Azt hiszem már sokat meséltem arról, hogy eléggé mélyszegény környezetből jövök. Olyan helyről, ahonnan az emberek nem szoktak (frissdiplomás) egyetemisták lenni, nem szoktak TEDx beszédeket tartani, nem szoktak blogokat vezetni, vagy ha igen, nem szokták azokat annyian olvasni. Nem szoktak többszáz ember előtt beszélni az érzéseikről, és nem jelennek meg verseik sem. Éduard Louise a franciaországi szegénységről azt írja a Leszámolás Eddyben, hogy ahonnan ő jön, ott:

az egymást követő nemzedékek tökéletesen megismételték, amit az előzők éltek át, nem akartak semmilyen változást.

A büszkeség leginkább nekem ezt jelenti. Hogy nem vagyok egy egymást követő nemzedék. Januárban arról slammeltem, hogy nekem már nem lesz gyermekem, mert tudom, hogy esélyem sincs jó apának lenni. A büszkeség nekem azt jelenti, hogy látom magamat, és nem csak látom, hanem el is gondolkozom rajta. A büszkeség nekem az, hogy megszakítottam a változatlanságot, és nem sodródom. Nem hagyom.

Arra vagyok a legbüszkébb az eddigi életemben, hogy el tudtam jönni, és képes vagyok a saját fejem után menni, és ez még nem ölt meg, csak erősített. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy öt éve slam poetryt adok elő, és úgy érzem, folyamatosan fejlődöm benne, és három éve ez zajlik a bloggal is. Arra is büszke vagyok, hogy csodálatos barátaim vannak, akikkel akkor is tartalmasan töltöm az időt, ha csak ülünk egy kávé, sör vagy pont narancslé mellett, és mindennapi apróságokról vagy épp chaten a nyelvvizsga-követelményről való gondolatainkról beszélgetünk, és tök büszke vagyok rá, hogy engem választottak a barátjuknak.

Büszke vagyok a családomra, mert nagyon sok munkám van abban, hogy gátlások nélkül engedjem őket szeretni. Büszke vagyok az életemre. Mert a nehezebbnek tűnő utat választottam, és mert felismertem, hogy a könnyebb út számomra nem is igazán járható.

Nagyon sok munkám van ebben a mondatban, de azt hiszem tényleg büszke vagyok arra, ahogy élek. A szellemi szabadságra, és hogy dönthetek úgy, hogy egy blogon leírom ezt a bekezdést, anélkül, hogy a barátaim cikiznének érte.

A büszkeség számomra azt jelenti, hogy képes vagyok látni és elismerni abban a munkát, aki most vagyok. Most egy matracon fekve az unokaöcsém szobájában laptoppal a fejem felett egy bejegyzést gépelve egy alig egy hetes blogra. Ez nagy út volt onnan, ahonnan én jövök, és sok munka volt, hogy ezzel szembenézzek. Nem tudom, mi ez a beteges vonzódásom a francia szegénységről való történetekben, de ezt most Anna Gavalda írta a Billie-ben:

Mindketten tudjuk, honnan jövünk, és valahányszor boldognak látjuk a másikat, az olyan frissítőleg hat ránk, mint a mentolos Fisherman’s Friend. Élvezzük a másik miatt, élvezzük magunk miatt, és a nagy öröm miatt, hogy leszarhatjuk az eredeti leosztást.

Ez a programom a következő időkben. Rengeteget tudni, olvasni, blogolni, és büszkének lenni arra, ahogy élek. Most például mesterképzésen. Aztán tanulni tovább, addig, amíg bele nem döglök, verseket írni és azokat kötetbe rendezni, olyan slam szövegeket írni, amik képesek lesznek sokakra hatni. És jól élni közben. Akár azokkal a reflexekkel, amiket ott tanultam, ahonnan indultam. Tök büszke lennék magamra, ha nem adnám fel.

Ma csak annyit tudok tenni az ügy érdekében, hogy ma nem adom fel és motivált maradok. De tudom, hogy ez sem kevés.

A kedvenc filmem, a mindenidők legkedvencebb filmem, a bármikornézős, kívülrőltudós, végigsírós, szerelembenhívős 1996-os Csodálatos dolog Hettie MacDonald rendezésében.
A film egy fantasztikusan aranyos meleg romantikus vígjáték, amiben két szomszéd kamasz srác egymásba szeret. A film fő szála Jamie-é (Glen Berry), aki egy olyan srác, akit az iskolában zaklatnak és ellógja a tesiórákat. Egyedül neveli a lelkiismeretes kocsmáros Sandra, és jó gyerek. Olvas, beszélget, tisztába van a saját melegségével, és talán szerelmes a szomszéd srácba. A szomszéd srác, Ste (az azóta nagyon sármos férfivé nőtt Scott Nill) az alkoholista és erőszakos apjával és a bátyjával él együtt. Az egyetlen lehetősége, hogy lelkiismeretesen tanul, és próbál beolvadni a többiek közé. Ebbe persze nem férne bele a melegsége.

A film nagyon szépen beszél arról, hogy hogyan fogadt el magadat és a környezetedet. A szereplők mind vágynak arra, hogy kitörjenek egyszer valamivel. Sandra új kocsmát szeretne nyitni, egyenesbe jönni anyagilag és nagyon igyekszik közben jó anyának lenni. Sőt, azt hiszem jó anya. Ste egyszerűen csak látja az apja nyomorát, a film egy pontján elmeséli, ahogy átlép a részegségben fetrengő testén. Jamie pedig csak egyszerűen élni szeretne, szépen, ahogy lehet. A vágyakozó karaktereket mégis megfogja az ottlét. A nem szocialista, de mégis általunk is jól ismert lakótelep a maga realista valóságával, kiabáló szomszédaival és Mama Casst bömböltető szerhasználó szomszéd lányával.

Azt szeretem ebben a filmben, hogy arról beszél, hogy milyen nehéz szembenézni magunkkal és nem megszokásból nézni a környezetünket, és eközben egy pillanatig sem lesz művi, vagy csinált, amit a hollywood-i  kamaszkori identitáskrízisek feldolgozásánál megszoktuk, mégis tele van szimbólumokkal és jó mondatokkal. Azt hiszem ez volt az első meleg film, amit láttam, valamikor 15-16 évesen, és bátorságot kaptam tőle, ahhoz, hogy meg merjem érteni: melegként élni, pont olyan lehet, mint heteróként, és élni csodálatos dolog. 

Azt hiszem azért ez a kedvenc filmem, mert én is olyan srác vagyok, aki hajlamos elvágyódni. Sőt, úgy gondolom  nagyon élesen határoz meg az, hogy úgy érzem, többre vagyok hivatott annál, mint amit sikerült eddig elérnem. Szeretek hinni az előttem álló lehetséges jövők legjobbikában, miközben nem mindig értékelem a jelent, és nem hozom ki belőle a maximumot, pedig amúgy szeretek megállni akár csak egyetlen percre is és felnézni a homlokzatokra vagy a rügyező, virágzó fákra. Azt érzem, amikor megnézem ezt a filmet, hogy a világ meg az élet, az igazából tényleg ilyen egyszerű. Csak át kell élni néhány pillanatot. És szeretném hinni, hogy igazából az élet tényleg ennyi.

A kedvenc karakterem egyértelműen Sandra, mert nagyon hasonlít az édesanyámra, és azokat a jegyeket emeli ki, amiket én is örököltem tőle. Sandra nagyon szeret szeretni, és szüksége van valakire, aki támaszt nyújt neki. Szereti a stabilitást az életében, de szeretne többet és képes is hajtani érte. Kritikus és önkritikus, aki tud ironizálni. Követ el hibákat, és tudja, de mindenre képes azért, akit szeret. Makacs. Ez nem pozitív tulajdonság, de mi is egy makacs család vagyunk, értjük a dörgést.

Ezzel együtt nem tudom, hogy szeretnék-e olyan lenni, mint Sandra. Ha nem sikerülnek az álmaim, remélem, hogy olyan leszek. Olyan, aki nem alkuszik meg, aki kék kanapéról álmodozik, meg mindenről, amit az jelenthetett. A dolgokat komplexitásában látja, és tudja, hogy hol az ő helye, és hová mozoghat el. Azt hiszem a jó jövőképeim legrosszabbika ő, de nem nyugodnék. Mint ahogy ő sem. Csak nekem már ott lesz ő előképként. Neki csak az anyja van, és a tudat, hogy jobb szülő és jobb ember akar lenni nála. Neki sikerült ez a minimálprogram, remélem nekem is fog.

Az otthonról munka vagy az online oktatás sokunk időbeosztását robbantotta szét, és nem titok, hogy én a szerencsésebbek közé tartozom. Nincs sok dolgom, amivel rengeteg időm szabadult fel, de nem biztos, hogy ezt a legmegfelelőbben töltöm el. Ezen alapvetően igyekeztem dolgozni a héten, időben keltem, reggeliztem, blokkokra osztottam a napokat, és ennek vannak eredményei is. Három bejegyzést írtam a főblogomra, kettőn dolgozom, létrehoztam ezt az új blogot, amire most írom a hetedik bejegyzést, szinte minden házimat megcsináltam már (még egy van, annak hétfő este a határideje, de ma megcsinálom mindenképpen), és maradt időm még olvasni is.

Ezzel együtt megkockáztatom, hogy tudnám hasznosabban is eltölteni az itthoni időt, és bár múlt héten Jakobovits Kitti irodalomterapeuta soraira lenyugtattam a saját FoMO érzésemet, mégis vannak dolgok, amik a hasznomra válnának, de nem tudom lelkesen rávetni magam.

Rendbetettem a gépem mapparengetegét

Eddig is sok mindent csináltam a gépen, de most például került rá hangvágó program, és hamarosan vágó is fog, emelett beindult a főblog, a heti egy bejegyzés helyett 2-3 bejegyzéssel működik, itt ez a blog is, dolgozunk egy harmadik projekten, és az egyetemről is érkezik rengeteg letöltendő anyag, valamint elküldendő beadandó. Egy ponton most megelégeltem, és rendbetettem. Most egy ideig jó lesz.

Versek, tisztáztam őket

Nagyon következetlenül vezettem már a verseimet, nem tudtam eldönteni, melyiket közölte frissen egy folyóirat, és melyik az, amiket még nem küldtem el semmilyen szerkesztőségnek, vagy akár még dolgoznom kellene rajta. Ennek megvolt a maga rendszere korábban, de aztán dokumentumokból ide oda másolgatott szöveguniverzummá vált. És van néhány konkrét vers is, aminek csak idő kellett, hogy tisztázni tudjam, és már a megfelelő fájlba másoljam. Most tiszta minden, és sikerült fejlesztenem annyira a rendszert, hogy talán nem csúszhatom már el rajta (nagyon).

Gondolkozom azon, hogy milyen ember akarok lenni, ha ennek vége.

Lelkesebb mindenképpen. És olyan is, aki belevág dolgokba. Mint ahogy ez a blog is indult. Nyitottabb akarok lenni a lehetőségekre, és több szeretetet akarok közvetíteni. Ki akarok mondani klassz dolgokat, és a barátaimmal gyakrabban éreztetni, hogy mennyire szeretem őket. És még annyi minden van, amit csak ez után fogok kitalálni.

Van az, amikor az ember (és itt most természetesen, mint minden magára valamit is adó blogger, magamra gondolok) nagyobb csoportok összefüggésében beszél, de végül csak magáról mond el dolgokat. És most megint ez lesz.

Én vagyok az a szorongó generáció, akinek túl sok lehetősége van, és ezzel együtt túl sok lehetősége van elbaszni is, és mi élünk velük rendesen.

Lássunk tisztán. 22 éves vagyok. Van egy beragadt alapszakos bölcsész diplomám, amihez még nem sikerült nyelvvizsgát szereznem, és úgy tűnik, hogy a korona-vírus most sem adja meg ezt nekem. Most televíziós műsorkészítő felsőoktatási szakképzésen tanulok, ami tök érdekel, de nem látom magam a jövőben a televízióban, csak a blog miatt vettem fel, hogy tanuljak professzionális tartalomgyártást is. Úgy tűnik, kénytelen leszek bent maradni a képzésen, mert nem lett meg a diplomám most sem. Aztán mesterszakra megyek. Ha lesz miből. Magyar mesterszakra, aminek a kutatását már most csinálom, csinálgatom. Jó volna PhD képzésen is részt venni, mert az újabb négy év, amíg kutatni és tanulni és tudni lehet.

Írok verseket. Általában szeretnek azok, akikhez eljutok. Jó lehetőségeket kapok. Például nyáron lesz egy szuper dolog, amire nagyon büszke vagyok. Közösségekben is dolgozunk. Szeretem. Slam poetryt is adok elő. Főleg Szegeden. Imádom, mert egy közösség, és nagyon izgalmas közeg. El akartam kezdeni Budapestre járni versenyekre, mert az országból mindenfelől járnak oda és meg akarom mutatni magam, de februárban elmaradtam, márciusban pedig már a verseny maradt el.

Blogolok. Szeretem. Csinálnám, akár majd hivatalos keretek között is. Könyvekről írok, amiket szerettem, bölcsészkedem körülöttük, de érthető maradok és lelkes. Azt tapasztalom, hogy a könyves tartalmat fogyasztók körében szokták tudni, hogy, ki vagyok, mert három éve csinálom, és igyekszem látható lenni. Meséltem a TEDx Szeged színpadán arról, hogy hogyan indult az egész. Hogy nagyon szerettem volna meleg regényekről olvasni, de senki nem írt róla. És egyszercsak megelégeltem.

Ezek a premisszáim. A kiinduló állomásaim, amikből egyik sem olyan, ami életbiztosítás lenne. Ritkán látni slam poetry vagy blogger álláshirdetéseket, és lehet, hogy tényleg jó volna szabadúszásból megélni, csak az még bizonytalanabb, ha a jövőmre tekintek.

Szorongok attól, hogy nem látom magam 5-10 év múlva. Hogy itt egy csomó dolog, amiben talán van lehetőség, de nem tudom, hogy mi leszek, ha nagy leszek, pláne, hogy mikor fogok nagy lenni. Olyan, mint egy fekete lyuk, amibe belenézel, és nem látsz semmit, de elnyelte az energiáidat. Bénító úgy élni, hogy minden, ami most történik, az hatással lehet arra a jövőre, ami így is bizonytalan.

És nem szeretem ezt kimondani, de ez a szorongás épít is. Motivál, hogy írjak verseket, slam szövegeket, gondolkozzam azon, hogyan monetizálhatnám a blogot, vagy hogy hogyan fejlődjek az írásban úgy, hogy az a blogon túl is értékesíthető legyen. Szorongok a jövőm miatt, mert nem tudom, hogy hol fogok lakni, nem tudom, hogy miből. Azt hiszem sokkal kevésbé támogató közegből jövök, mint mások, és elsőgenerációs értelmiségiként a családom és az otthoni közegemmel szemben sem ismerhetem el a hibáimat, félelmeimet, mert én vagyok az, akinek sikerült. Az első. Ezért tele vagyok kérdésekkel, amiket kénytelen leszek egyedül megoldani, ha nem akarok megbukni.

Az erről való beszélgetésben jelentett segítséget nekem az a srác, akit a legjobb barátomnak tudhattam és szobatársak is voltunk, de sajnos november óta már nincs köztünk. Vele számtalanszor beszéltük át azt, hogy ahonnan én jövök, onnan nem szoktak egyetemre menni, és hogy pont azért tűnik reménytelennek az életem, mert nincsenek megoldások erre a dologra.

Ő megtanított ezt átkeretezni.

Azt mondta, azért reményteli a jövőm, mert ahonnan én jövök, onnan nem szoktak egyetemre menni, és én megcsináltam, és kiálltam a próbát, teljesítettem és dolgoztam. Amikor elbuktam az első nyelvvizsgán, írt egy levelet nekem, mert nem tudta a városban megvárni azt, hogy hazaérjek, amiben arról írt, hogy arra is rettenetesen büszke, hogy odamentem, és megpróbáltam, és csináltam annyit, hogy akár meg is lehetne.

Azt hiszem ez segít mostanában, hogy csináltam annyit, hogy akár lehetne egy jó élet is előttem, vagy hogy meg fogom oldani, mert megtanultam megoldani dolgokat. Megtanított hinni bennem, és adott valamit, ami segít átismételni ezt, ha elfelejteném.

A többit meg majd a jövő úgyis hozza.

Stresszes ember vagyok. Igyekszem ezen változtatni, és azt hiszem fejlődök is benne, de van még dolgom vele, és hajlandó vagyok néha egyszerűen a világnak betudni ezt. Könnyű ebben a világban stresszesnek lenni. Folyton mozog, változik, az amit ma tudok, nem lesz elég holnap, folyamatosan meg kell ugranom új és új kihívásoknak, és a feszültség néha a saját helyzetemet is megnehezíti, feszültebben beszélek valakivel, erősebben élek meg negatív és pozitív érzéseket, vagy olyan dolgok miatt is aggódom, már megszokásból, amikre nincs is ráhatásom, vagy akár semmi köze az életemhez.

Igen, néha egyszerűen felbaszom magam azon, hogy mi a franc van az afrikai gyerekekkel, és ez nem azért van, mert addig nem lehetek szabad, amíg a világon nem szabad mindenki, hanem mert egyszerűen a felbaszódás az egyik legemberibb reakcióm.

Ma ezeket a streszt, szorongást okozó dolgokat, felbaszódásokat fogom vizsgálni magamban, és leírom, hogy hogyan küzdök meg vele, és hogyan fejlődhetnék ebben. Tök fontos tudnotok azonban, hogy nem vagyok szakember, nem értek ehhez jobban, mint mások. Tapasztalatokat írok le, amik nekem beváltak, de nem biztos, hogy neked befognak, és ne is ez alapján éld az életet. Én csak igyekszem szórakoztatóbban írni, és ma ez a téma az önismereti kis munkafüzetbe.

Mit csinálok, amikor stresszes helyzetbe kerülök az egyetemen/munkahelyen? 

Szóval az van, hogy stréber vagyok. Vitathatatlanul. Vannak az interneten olyan idézetek, amik azt mondják, hogy ez nem stréberség, csak azt mutatja, hogy a helyemen vagyok, de az igazat megvallva, ez igenis stréberség. De vállalom. Szeretek tudni, és szeretek megismerni új dolgokat, és ha az egyetemnek ezért cserébe elvárásai vannak felém, akkor én azt még mindig jó dealnek tartom. Stresszhelyzetbe így akkor kerülök, ha nem találom meg, pontosan hogyan is tudnám az alku rám eső részét teljesíteni, vagy úgy érzem, képtelen vagyok rá. Elmesélek egy történetet:

Két hete van távoktatásunk, és én rettenetesen szorongtam egy kurzus kapcsán, mert alapból nem rendelkezem azokkal a képességekkel, amiket az feltételez, és ezek a félelmeim megsokszorozódtak, amikor kiderült, hogy aktív itthoni munkára ítéltettünk. Két napon keresztül mindenkinek arról nyavalyogtam, hogy nem fog menni, a programot sem tudom letölteni, képtelen vagyok rá. És aztán balfaszkodtam. Rengeteget. A tanár előtt is beégettem magam. Kétszer. Aztán másnap lenyugodtam, megnéztem két-három tutorialt, és minden simán ment. 

Szóval a stresszes helyzetekre úgy reagálok, hogy egy napig pánikolok, aztán reggel elolvasom újra, alaposan, és ha akkor sem értem, tök higgadtan kérek segítséget, de általában reggel már menni szokott. A probléma felmerülésekor mindig pánikolok, és levonom a következtetést, miszerint értelmetlen az életem, és ez baromi energia és időigényes. Mindig a miért nem fog sikerülni dolgokat sorolom fel először, és csak nagy sokára jön a hogyan oldom meg mégis. Egy másik történet jön.

Az egyik barátomnak van egy kígyója. Oszkár. Akkor került Oszkár a barátomhoz, amikor még egészen kicsi kígyó volt, és egy nap délelőtt érkezett meg hozzá a kígyó, délután pedig mentünk a város másik végébe terráriumért. Tömegközlekedéssel. És átcipeltük a városon, fel a másodikra, végig a körfolyosós gangon, és amint leraktuk az ágyra, bezuhant az ajtaja és eltört. És én pánikolni kezdtem. Mert kurva drága amúgy egy terrárium, és amúgy egy kígyó van a lakásba, aki nem maradhat ennyi ideig a dobozába. A barátom ezidőalatt keresett egy üvegest a google-ön, és felhívta, majd becsomagolta az ajtót újságpapírba és táskába, majd kitaszigált az ajtón, hogy menjünk üveget venni.

Egyszerűen bízom benne, hogy ha az élet nagy helyzeteket elé fog állítani, akkor én is képes leszek egy ilyen egyszerű és azonnali megoldásra, de tisztába vagyok vele, hogy ezzel dolgom van.

Mit csinálok, amikor stresszes helyzetbe kerülök a családommal?

 Beszéljünk őszintén. Mind tele vagyunk elfojtásokkal a családunkkal kapcsolatban. Mert mindig meg akarunk felelni annak a képnek, amit ők őrizned rólunk, mert nem akarjuk megbántani őket, hiszen attól még mindig a családunk tagjai, akkor is, ha megsértődnek, és mert nem akarunk a terhükre sem lenni. Vagyhát... persze mint minden magára valamit is adó blogger, itt most én is magamról beszélek.

A családom nem tudja, hogy meleg vagyok. Vagy lehet, hogy tudja, de nem beszéljük meg. Így nem tudják, hogy mit is blogolok, bár azt tudják, hogy van egy blogom. Nem igazán ismerik azt a várost, ahol élek, nem látják át az egyetemi struktúrát, és a kamaszéveimet, amikor az identitásom első néhány síkja kialakult, szinte nélkülük éltem meg. És ez mind látszik. Például abban, hogy néha idegennek érzem magam, félek venni a sütiből, és igen, vannak mondatok, amiket nem mondok ki, és vannak dolgok, amiket tök szívesen megbeszélnék velük, de nem beszélem meg. És ez folyamatos stressz. Ott vannak azok a dolgok köztünk, amiket nem beszélünk meg, és nem mondhatunk ki, mert ők a szüleink, nagynénjeink, stb. stb. stb. Egyszerűen nem.

Ha egyszer csak felgyűlik a sok szar, hívok egy duguláselhárító barátot, és jól megbeszéljük a dolgokat. Ők olyanok, akiket mi választottunk, és ez tök fontos. Sokkal nagyobb biztonságot ad számomra.

Mit csinálok, amikor stresszes helyzetbe kerülök egy barátommal?

Ezt azért hagytam a végére, mert ez a legegyszerűbb. Ők azért a barátaim, mert tudunk beszélgetni, ezért az ilyen helyzeteket is képesek vagyunk megbeszélni. És akkor hagyjuk egymást pár napig, vagy pont nyaggatjuk egymást, vagy bármi, amit a helyzet megkíván. :) Mert nem azért vagyunk barátok, hogy még az is kellemetlen legyen nekünk.

Kedves felhasználó!

Köszönjük, hogy a széles termékkínálatból épp a mi humánunkat választotta. Cégünk 1963 óta tervez humánokat. Az ön által választott típus a harmadik fejlesztésünk, amelynek tökéletesítésén 1997 óta dolgozunk kizárólag az ön kényelméért és szórakozásáért!

Ha unatkozik: Szilvió

Alkalmazáslehetőség

Szilvió.V névre hallgató tanulóhumánunk az élet számos területén felhasználható, és nem retten meg az új tudás megszerzésétől sem. Legfrissebb telepített képessége például az alapszintű hangvágás vagy a szennyes szétválogatása, de olyan nem héköznapi programok is futtathatóak rajta, mint a slam poetry előadás, a vers írás, a blogolás, és a már termékcsoport minden humánjába betáplált figyelmes beszélgető képesség, jó humor vagy a tájékozottságra törekvés.

Tartozékok

A humán jólétét a könyvek jelenléte és a szélessávú internetre csatlakoztatott laptop alapjaiban határozza meg. A laptop a csomag része, és két hétre elegendő könyvellátmány is tartozék, de a továbbiak pótlását a rendeltetésszerű működés érdekében kifejezetten javasolt.

Működési módok

Csendes mód: A humán csendben leköti magát. Olvas, gondolkozik, filmet néz, sétál, internetezik, blogol.
Szociális mód: A humán beszélget, együttgondolkozik másokkal, lelkesedik mások terveiért.
Előadó mód: A humán előad egy témát, vagy reflektál mások előadott szövegeire.
Pihenő mód: A humán fekszik vagy ül, potcastet hallgat és/vagy alszik.

Szervizelés és karbantartás

Néhány napja tartó rendeltetéstől eltérő működés után feltételezett szoftverhiba esetén egy-egy egészestés beszélgetéssel lényegtelen dolgokról, feltételezett hardverhiba esetén teával, vény nélkül kapható fájdalomcsillapítóval érdemes elkezdeni kezelni, de ha a probléma hosszabb ideje fennáll, vagy súlyosabban jelentkeznek a tűnetek, akkor mindkét esetben forduljon szakemberhez.

Üzemzavarokat okozó tényezők

• Ha sok ismeretlen van a közelébe, könnyen lefagyhat, ekkor nem találja a megfelelő kifejezéseket, van, hogy nem is szólal meg, amíg nem sikerül feloldódnia, kiismerni a helyzetet.
• Gyorsan lepik el szélsőséges gondolatok, amik utána hosszan foglalkoztatják. Ilyenkor tevékenységei megfontoltabbak és tompábbak, de az üzemszerű működést érdemben nem befolyásolja.
• Nehezen reagál váratlanul kellemetlen helyzetekre, ezeket gyakran akár utcák, helyszínek elkerülésével kívánja orvosolni, és inkább dacból cselekszik, akár az üzemszerű működés kárára is.

Ha úgy érzi, a fent leírtak vagy más észlelt probléma az ön által élvezhető szint fölé lépett, kommunikáljon nyíltan a humánnal, ha pedig ez nem vezet megoldáshoz, forduljon bátran az ügyfélszolgálatunkhoz.

Köszönjük még egyszer, hogy termékünket választotta, bízunk a kölcsönös megelégedésben:

Szilvió Humán Gyár