A mai témát reggel óta űzöm, de csak hat után vitt rá a lélek, hogy írjak róla. Persze zsúfolt napom volt, tegnap hajnal egyig blogbejegyzést írtam a főblogomra, amit még akkor így sem sikerült befejezni, aztán fél nyolckor keltem. Akkor gyorsan rendeltem a nővéremnek egy függőszéket, amit régóta várt, örömködtem afelett, hogy a blog.hu címlapja tette a tegnapi blogbejegyzésemet, ami egy egy hetes blognál akkor is menő, ha amúgy három éve aktívan osztják meg a tartalmaimat, aztán írtam egy ötös zárthelyi dolgozatot, és megtudtam, hogy megkapom a diplomámat, és mehetek mesterszakra. És ekkor még csak dél volt.

Aztán hosszasan vitáztam egy barátommal arról, hogy ez a nyelvvizsga-elengedés most alulszabályozott-e (szerintem igen, érdemes volna megszabni például, hogy csak érvényes felvételi jelentkezéssel vagy a későbbi nyelvvizsga beadásának ígéretével lehessen így is átvenni a diplomát), és hogy egyébként jogos volt-e a követelmény. Szerintem egy csomó szociális és módszertani dolgot nem vesz figyelembe a nyelvvizsga-követelmény, és nem gondolom, hogy valódibb szaktudást igazolna, így azt gondolom, hogy ennek nem kellene a diplomaszerzés követelményei közt szerepelnie. Aztán mikor már ezt bőségesen túlbeszéltük, folytattam az éjjel befejezett posztot, amire tök büszke vagyok, most hogy befejeztem és megosztottam mindenfelé.

És most itt vagyok, és a büszkeségről fogok mesélni.

Azt hiszem már sokat meséltem arról, hogy eléggé mélyszegény környezetből jövök. Olyan helyről, ahonnan az emberek nem szoktak (frissdiplomás) egyetemisták lenni, nem szoktak TEDx beszédeket tartani, nem szoktak blogokat vezetni, vagy ha igen, nem szokták azokat annyian olvasni. Nem szoktak többszáz ember előtt beszélni az érzéseikről, és nem jelennek meg verseik sem. Éduard Louise a franciaországi szegénységről azt írja a Leszámolás Eddyben, hogy ahonnan ő jön, ott:

az egymást követő nemzedékek tökéletesen megismételték, amit az előzők éltek át, nem akartak semmilyen változást.

A büszkeség leginkább nekem ezt jelenti. Hogy nem vagyok egy egymást követő nemzedék. Januárban arról slammeltem, hogy nekem már nem lesz gyermekem, mert tudom, hogy esélyem sincs jó apának lenni. A büszkeség nekem azt jelenti, hogy látom magamat, és nem csak látom, hanem el is gondolkozom rajta. A büszkeség nekem az, hogy megszakítottam a változatlanságot, és nem sodródom. Nem hagyom.

Arra vagyok a legbüszkébb az eddigi életemben, hogy el tudtam jönni, és képes vagyok a saját fejem után menni, és ez még nem ölt meg, csak erősített. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy öt éve slam poetryt adok elő, és úgy érzem, folyamatosan fejlődöm benne, és három éve ez zajlik a bloggal is. Arra is büszke vagyok, hogy csodálatos barátaim vannak, akikkel akkor is tartalmasan töltöm az időt, ha csak ülünk egy kávé, sör vagy pont narancslé mellett, és mindennapi apróságokról vagy épp chaten a nyelvvizsga-követelményről való gondolatainkról beszélgetünk, és tök büszke vagyok rá, hogy engem választottak a barátjuknak.

Büszke vagyok a családomra, mert nagyon sok munkám van abban, hogy gátlások nélkül engedjem őket szeretni. Büszke vagyok az életemre. Mert a nehezebbnek tűnő utat választottam, és mert felismertem, hogy a könnyebb út számomra nem is igazán járható.

Nagyon sok munkám van ebben a mondatban, de azt hiszem tényleg büszke vagyok arra, ahogy élek. A szellemi szabadságra, és hogy dönthetek úgy, hogy egy blogon leírom ezt a bekezdést, anélkül, hogy a barátaim cikiznének érte.

A büszkeség számomra azt jelenti, hogy képes vagyok látni és elismerni abban a munkát, aki most vagyok. Most egy matracon fekve az unokaöcsém szobájában laptoppal a fejem felett egy bejegyzést gépelve egy alig egy hetes blogra. Ez nagy út volt onnan, ahonnan én jövök, és sok munka volt, hogy ezzel szembenézzek. Nem tudom, mi ez a beteges vonzódásom a francia szegénységről való történetekben, de ezt most Anna Gavalda írta a Billie-ben:

Mindketten tudjuk, honnan jövünk, és valahányszor boldognak látjuk a másikat, az olyan frissítőleg hat ránk, mint a mentolos Fisherman’s Friend. Élvezzük a másik miatt, élvezzük magunk miatt, és a nagy öröm miatt, hogy leszarhatjuk az eredeti leosztást.

Ez a programom a következő időkben. Rengeteget tudni, olvasni, blogolni, és büszkének lenni arra, ahogy élek. Most például mesterképzésen. Aztán tanulni tovább, addig, amíg bele nem döglök, verseket írni és azokat kötetbe rendezni, olyan slam szövegeket írni, amik képesek lesznek sokakra hatni. És jól élni közben. Akár azokkal a reflexekkel, amiket ott tanultam, ahonnan indultam. Tök büszke lennék magamra, ha nem adnám fel.

Ma csak annyit tudok tenni az ügy érdekében, hogy ma nem adom fel és motivált maradok. De tudom, hogy ez sem kevés.