A munkanapok hétfőn és kedden két tömbösített órával indultak, szerdán és csütörtökön külön-külön órákkal, amik között legalább egy órányi szünetem volt. Akkor általában olvastam, kávéztam, vagy ha volt vázlatba hagyott blogbejegyzésem, esetleg tisztázandó slam poetry szövegem, akkor azokkal foglalkoztam.

Az első dolgok, amik egy napon motiválni tudtak, az rögtön az, hogy szerencsére nagyon jó tanáraim vannak, voltak, és alig van néhány olyan órám a héten, amikor nem tanulok valami újat és érdekeset. Persze ez belőlem jön. Van már egy diplomát érdemlő magyar alapszakos végzettségem, egyébként is törekszem tájékozottabbnak lenni az átlagnál, és ehhez az is hozzá tartozik, hogy szeretem azt, amikor az új információk összeállnak a fejemben régiekkel, és tágul valamennyit a tudásom. És hiszek abban, hogy ez nem lehet haszontalan, meg abban, hogy az tesz minket emberré, hogy többet tudunk, mint amennyi az életben maradáshoz szükséges. Mondjuk én többet tudok a képi fordulatról és az udmurt irodalomról, meg az udmurtokról általában, de szerintem mindenkinek kellene, hogy legyen egy-egy ilyen random témája. Persze ez nem fasizmus, nem gondolom gondnak, ha valakinek nincs, csak szerintem jó ha van.

Az óráim kettő-három körül érnek véget. Ekkor egy valahol evést követően általában hazamegyek, és nézem a képernyőt. Általában hírháttérműsorokat hallgatok, főleg potcastként, vagy olvasok, dolgozom valamin. Szerencsére még olyan projektjeim vannak, amiket nagyon szeretek csinálni, akkor is, ha egyfajta kötelesség. Most ezt tanulom például. Ma már nem volt kedvem eddig elkezdeni írni, mert valljuk be, nem ez a legizgalmasabb téma. De rávetettem magam, mert most alakul ki a rendszer, és ebből könnyen lesz feladás. A feladataim nagy része ilyen, amire szeretek ránézni, legyen szó versről, slam szövegről vagy épp a blogokról. Örülni fogok, ha elkészülök velük, és ez hajt. Lelkesít, még akkor is, ha vannak monoton részei a dolognak.

Öt-hat körül kezdek elszállingózni otthonról, ha a barátaimmal találkozom. De persze ez nem mindennapos, mégis ebben az idősávban kapom meg a kommunikálni vágyó énemmel a figyelmet és a közös gondolkodás lehetőségét. És itt dícsérnem kell a barátaimat, mert egytől-egyig szuper emberek. Baromi nyitottak és sokkal-sokkal okosabbak nálam, mégis hajlandóak velem beszélgetni. Inspirálnak, kozmopoliták, és hajlandóak megismerni a világot. És hasonló dícséretet érdemel a szobatársam, aki szintén hat körül érkezik meg, és ha nem megyek sehová, vele szoktunk beszélgetni. Vele nagyon sok mindent másképpen gondolunk a világról, de közben hajlandóak vagyunk elgondolkozni egymás agybaján őszintén és nyitottan, viccesen, és ez nagyon jó dolgokat szül.

De ha persze mindezek után meg lennétek győződve arról, hogy az életem motiváltabb, mint Szabó Péteré, akkor el kell mondanom, hogy ez nincs így. Nem minden nap vagyok motivált minden órán, és ha az Egy meleg srác olvas olvasók is olvassák ezt a bejegyzést, tudhatják, hogy a blogra sem szánom oda magam minden nap. Van, hogy egyik youtube videót nézem a másik után, és újrahallgatom ötezerszer a Puzsér, Sznobjektív, 2017 tíz legkínosabb bulvárpillanatai részt, és csak fekszem. Ilyenkor nem találom magam, nem volnék képes tenni bármit is. És ezt most tanulom kezelni.

A karantén első két hetében főleg itthon fetrengtem, és fetrengés közben csinálható dolgokat csináltam, mint amilyen a főblogom régi posztjainak javítása. Alig két hete van napirendem, ami az jelenti, hogy reggel felkelek időben, és nem hagyom, hogy elússzon a napom. Kilenc napja minden nap írok erre a blogra, és ez a másik blogon is látszik. Az elmúlt kilenc napban négy friss bejegyzés volt rajta, és mindjárt kész az ötödik. Holnap megy ki.

Most persze ez csak a túlélésről szól. Arról, hogy csináljak valamit, hogy valami értelmet adjon a napnak. De az az igazság, hogy kilenc napja az a blogger vagyok, aki szeretnék lenni. Motivált vagyok, van energiám és időm a bloggal foglalkozni. Gondolkodom új dolgokon, amik szépen lassan startolnak el, miközben újragondolom a régi dolgokat. Fejlődöm. Tényleg.

Most, amikor egyszerűen kényelmes volna csak hátradőlni, még nem volt időm megírni ezt a bejegyzést, és 23:27 van, amikor ezt írom. Reggel felkeltem. Olvastam délig. Ezt követően az egyik ismerősöm interjúztatott a szakdolgozatához telefonról, aztán a családdal megcsináltuk a húsvéti asztaldíszt, és beszélgettünk közben. Még mindig van mit mondanunk egymásnak, ami azért elég jó dolog. Délután blogoltam. Ez lesz az a bizonyos holnapi bejegyzés, és csak most vacsi után álltam neki ennek a bejegyzésnek, de közben a barátaimmal is beszélgettem, így nem haladtam túl jól. Ma ura voltam az időmnek, és nem telt el semmi feleslegesen.

Mint egy szálloda, akinek ma estére az összes szobája ki van adva, de tudja, hogy ez nem jelenti azt, hogy holnap is tele lesz. Azért már tennie kell.