A kedvenc filmem, a mindenidők legkedvencebb filmem, a bármikornézős, kívülrőltudós, végigsírós, szerelembenhívős 1996-os Csodálatos dolog Hettie MacDonald rendezésében.
A film egy fantasztikusan aranyos meleg romantikus vígjáték, amiben két szomszéd kamasz srác egymásba szeret. A film fő szála Jamie-é (Glen Berry), aki egy olyan srác, akit az iskolában zaklatnak és ellógja a tesiórákat. Egyedül neveli a lelkiismeretes kocsmáros Sandra, és jó gyerek. Olvas, beszélget, tisztába van a saját melegségével, és talán szerelmes a szomszéd srácba. A szomszéd srác, Ste (az azóta nagyon sármos férfivé nőtt Scott Nill) az alkoholista és erőszakos apjával és a bátyjával él együtt. Az egyetlen lehetősége, hogy lelkiismeretesen tanul, és próbál beolvadni a többiek közé. Ebbe persze nem férne bele a melegsége.

A film nagyon szépen beszél arról, hogy hogyan fogadt el magadat és a környezetedet. A szereplők mind vágynak arra, hogy kitörjenek egyszer valamivel. Sandra új kocsmát szeretne nyitni, egyenesbe jönni anyagilag és nagyon igyekszik közben jó anyának lenni. Sőt, azt hiszem jó anya. Ste egyszerűen csak látja az apja nyomorát, a film egy pontján elmeséli, ahogy átlép a részegségben fetrengő testén. Jamie pedig csak egyszerűen élni szeretne, szépen, ahogy lehet. A vágyakozó karaktereket mégis megfogja az ottlét. A nem szocialista, de mégis általunk is jól ismert lakótelep a maga realista valóságával, kiabáló szomszédaival és Mama Casst bömböltető szerhasználó szomszéd lányával.

Azt szeretem ebben a filmben, hogy arról beszél, hogy milyen nehéz szembenézni magunkkal és nem megszokásból nézni a környezetünket, és eközben egy pillanatig sem lesz művi, vagy csinált, amit a hollywood-i  kamaszkori identitáskrízisek feldolgozásánál megszoktuk, mégis tele van szimbólumokkal és jó mondatokkal. Azt hiszem ez volt az első meleg film, amit láttam, valamikor 15-16 évesen, és bátorságot kaptam tőle, ahhoz, hogy meg merjem érteni: melegként élni, pont olyan lehet, mint heteróként, és élni csodálatos dolog. 

Azt hiszem azért ez a kedvenc filmem, mert én is olyan srác vagyok, aki hajlamos elvágyódni. Sőt, úgy gondolom  nagyon élesen határoz meg az, hogy úgy érzem, többre vagyok hivatott annál, mint amit sikerült eddig elérnem. Szeretek hinni az előttem álló lehetséges jövők legjobbikában, miközben nem mindig értékelem a jelent, és nem hozom ki belőle a maximumot, pedig amúgy szeretek megállni akár csak egyetlen percre is és felnézni a homlokzatokra vagy a rügyező, virágzó fákra. Azt érzem, amikor megnézem ezt a filmet, hogy a világ meg az élet, az igazából tényleg ilyen egyszerű. Csak át kell élni néhány pillanatot. És szeretném hinni, hogy igazából az élet tényleg ennyi.

A kedvenc karakterem egyértelműen Sandra, mert nagyon hasonlít az édesanyámra, és azokat a jegyeket emeli ki, amiket én is örököltem tőle. Sandra nagyon szeret szeretni, és szüksége van valakire, aki támaszt nyújt neki. Szereti a stabilitást az életében, de szeretne többet és képes is hajtani érte. Kritikus és önkritikus, aki tud ironizálni. Követ el hibákat, és tudja, de mindenre képes azért, akit szeret. Makacs. Ez nem pozitív tulajdonság, de mi is egy makacs család vagyunk, értjük a dörgést.

Ezzel együtt nem tudom, hogy szeretnék-e olyan lenni, mint Sandra. Ha nem sikerülnek az álmaim, remélem, hogy olyan leszek. Olyan, aki nem alkuszik meg, aki kék kanapéról álmodozik, meg mindenről, amit az jelenthetett. A dolgokat komplexitásában látja, és tudja, hogy hol az ő helye, és hová mozoghat el. Azt hiszem a jó jövőképeim legrosszabbika ő, de nem nyugodnék. Mint ahogy ő sem. Csak nekem már ott lesz ő előképként. Neki csak az anyja van, és a tudat, hogy jobb szülő és jobb ember akar lenni nála. Neki sikerült ez a minimálprogram, remélem nekem is fog.