Stresszes ember vagyok. Igyekszem ezen változtatni, és azt hiszem fejlődök is benne, de van még dolgom vele, és hajlandó vagyok néha egyszerűen a világnak betudni ezt. Könnyű ebben a világban stresszesnek lenni. Folyton mozog, változik, az amit ma tudok, nem lesz elég holnap, folyamatosan meg kell ugranom új és új kihívásoknak, és a feszültség néha a saját helyzetemet is megnehezíti, feszültebben beszélek valakivel, erősebben élek meg negatív és pozitív érzéseket, vagy olyan dolgok miatt is aggódom, már megszokásból, amikre nincs is ráhatásom, vagy akár semmi köze az életemhez.

Igen, néha egyszerűen felbaszom magam azon, hogy mi a franc van az afrikai gyerekekkel, és ez nem azért van, mert addig nem lehetek szabad, amíg a világon nem szabad mindenki, hanem mert egyszerűen a felbaszódás az egyik legemberibb reakcióm.

Ma ezeket a streszt, szorongást okozó dolgokat, felbaszódásokat fogom vizsgálni magamban, és leírom, hogy hogyan küzdök meg vele, és hogyan fejlődhetnék ebben. Tök fontos tudnotok azonban, hogy nem vagyok szakember, nem értek ehhez jobban, mint mások. Tapasztalatokat írok le, amik nekem beváltak, de nem biztos, hogy neked befognak, és ne is ez alapján éld az életet. Én csak igyekszem szórakoztatóbban írni, és ma ez a téma az önismereti kis munkafüzetbe.

Mit csinálok, amikor stresszes helyzetbe kerülök az egyetemen/munkahelyen? 

Szóval az van, hogy stréber vagyok. Vitathatatlanul. Vannak az interneten olyan idézetek, amik azt mondják, hogy ez nem stréberség, csak azt mutatja, hogy a helyemen vagyok, de az igazat megvallva, ez igenis stréberség. De vállalom. Szeretek tudni, és szeretek megismerni új dolgokat, és ha az egyetemnek ezért cserébe elvárásai vannak felém, akkor én azt még mindig jó dealnek tartom. Stresszhelyzetbe így akkor kerülök, ha nem találom meg, pontosan hogyan is tudnám az alku rám eső részét teljesíteni, vagy úgy érzem, képtelen vagyok rá. Elmesélek egy történetet:

Két hete van távoktatásunk, és én rettenetesen szorongtam egy kurzus kapcsán, mert alapból nem rendelkezem azokkal a képességekkel, amiket az feltételez, és ezek a félelmeim megsokszorozódtak, amikor kiderült, hogy aktív itthoni munkára ítéltettünk. Két napon keresztül mindenkinek arról nyavalyogtam, hogy nem fog menni, a programot sem tudom letölteni, képtelen vagyok rá. És aztán balfaszkodtam. Rengeteget. A tanár előtt is beégettem magam. Kétszer. Aztán másnap lenyugodtam, megnéztem két-három tutorialt, és minden simán ment. 

Szóval a stresszes helyzetekre úgy reagálok, hogy egy napig pánikolok, aztán reggel elolvasom újra, alaposan, és ha akkor sem értem, tök higgadtan kérek segítséget, de általában reggel már menni szokott. A probléma felmerülésekor mindig pánikolok, és levonom a következtetést, miszerint értelmetlen az életem, és ez baromi energia és időigényes. Mindig a miért nem fog sikerülni dolgokat sorolom fel először, és csak nagy sokára jön a hogyan oldom meg mégis. Egy másik történet jön.

Az egyik barátomnak van egy kígyója. Oszkár. Akkor került Oszkár a barátomhoz, amikor még egészen kicsi kígyó volt, és egy nap délelőtt érkezett meg hozzá a kígyó, délután pedig mentünk a város másik végébe terráriumért. Tömegközlekedéssel. És átcipeltük a városon, fel a másodikra, végig a körfolyosós gangon, és amint leraktuk az ágyra, bezuhant az ajtaja és eltört. És én pánikolni kezdtem. Mert kurva drága amúgy egy terrárium, és amúgy egy kígyó van a lakásba, aki nem maradhat ennyi ideig a dobozába. A barátom ezidőalatt keresett egy üvegest a google-ön, és felhívta, majd becsomagolta az ajtót újságpapírba és táskába, majd kitaszigált az ajtón, hogy menjünk üveget venni.

Egyszerűen bízom benne, hogy ha az élet nagy helyzeteket elé fog állítani, akkor én is képes leszek egy ilyen egyszerű és azonnali megoldásra, de tisztába vagyok vele, hogy ezzel dolgom van.

Mit csinálok, amikor stresszes helyzetbe kerülök a családommal?

 Beszéljünk őszintén. Mind tele vagyunk elfojtásokkal a családunkkal kapcsolatban. Mert mindig meg akarunk felelni annak a képnek, amit ők őrizned rólunk, mert nem akarjuk megbántani őket, hiszen attól még mindig a családunk tagjai, akkor is, ha megsértődnek, és mert nem akarunk a terhükre sem lenni. Vagyhát... persze mint minden magára valamit is adó blogger, itt most én is magamról beszélek.

A családom nem tudja, hogy meleg vagyok. Vagy lehet, hogy tudja, de nem beszéljük meg. Így nem tudják, hogy mit is blogolok, bár azt tudják, hogy van egy blogom. Nem igazán ismerik azt a várost, ahol élek, nem látják át az egyetemi struktúrát, és a kamaszéveimet, amikor az identitásom első néhány síkja kialakult, szinte nélkülük éltem meg. És ez mind látszik. Például abban, hogy néha idegennek érzem magam, félek venni a sütiből, és igen, vannak mondatok, amiket nem mondok ki, és vannak dolgok, amiket tök szívesen megbeszélnék velük, de nem beszélem meg. És ez folyamatos stressz. Ott vannak azok a dolgok köztünk, amiket nem beszélünk meg, és nem mondhatunk ki, mert ők a szüleink, nagynénjeink, stb. stb. stb. Egyszerűen nem.

Ha egyszer csak felgyűlik a sok szar, hívok egy duguláselhárító barátot, és jól megbeszéljük a dolgokat. Ők olyanok, akiket mi választottunk, és ez tök fontos. Sokkal nagyobb biztonságot ad számomra.

Mit csinálok, amikor stresszes helyzetbe kerülök egy barátommal?

Ezt azért hagytam a végére, mert ez a legegyszerűbb. Ők azért a barátaim, mert tudunk beszélgetni, ezért az ilyen helyzeteket is képesek vagyunk megbeszélni. És akkor hagyjuk egymást pár napig, vagy pont nyaggatjuk egymást, vagy bármi, amit a helyzet megkíván. :) Mert nem azért vagyunk barátok, hogy még az is kellemetlen legyen nekünk.