Írok, aztán csak lesz valami

Szilvió blogol bele a nagyvilágba

Elment Bogdán László, és hiányozni fog a világomból

Kedd óta azt számolgatom, hogy vajon hány olyan ember van a magyar közéletben, akiknek a többségére ugyan én soha nem is szavaztam, mégis azt képviselik, amit én a világról gondolok. Siralmasan kevesen vannak, és borzasztó volt az instagramot pörgetve kedden délután meglátni azt, hogy eggyel kevesebben lettek.

Bogdán Lászlót nem ismertem személyesen, pedig Cserditől alig néhány kilométerre nőttem fel. Az az első emlékem a faluról, hogy elmentünk Abaligetre és Orfűre, és visszafelé le volt húzva az ablakunk. Rettenetesen büdös volt a falun átmenve. Szinte el is felejtettem volna ezt, ha évek múlva nem jöttek volna a hírek, hogy Cserdi már nem olyan, mint volt. Akkor még nem igazán érdekelt a közélet, de a köcsögmentesítés szóra emlékszem, nyilván a melegségem miatt. Leginkább fura volt, de végigolvasva egy talán indexes cikket értettem, hogy mi ez az egész.

Aztán lassan belémnőtt a közéleti érdeklődés. Szembe jöttek velem Bogdán Lászlóval készült interjúk, és tök jókat mondott. Logikus dolgokat, józan paraszti ésszel beláthatóakat. Könnyű volt megkedvelni, mert a mélyszegénységből jőve egy cigány magyar együttélésben érintett faluból én is értettem, hogy miről beszél.

Megmutatta, hogy a mélyszegénységet egy többségében romák lakta településen éppen úgy a tehetetlenség termeli újra, mint bárhol, és ebből az oktatás és a munka jelenthet kiutat. Munkát adott és motivált fiatalokat azzal, hogy nem elfedte a problémákat, hanem a nevén nevezte őket, és megkereste rájuk a legkézenfekvőbb megoldásokat.

És közben szembesített minket, a többséget. De nem úgy, hogy hibáztatott volna, hanem csak egyszerűen, az őszinteség gesztusával. Elmondott problémákat, amiket a társadalom csak kerülgetni próbál. Nem mondta szépen, de ezek nem is szép dolgok.

De ő széppé tette. Úgy, ahogy már az utóbbi néhány évben beszélt róla. Egy sikeres modell kitalálójaként, akinek nem áll érdekében mást mondani annál, amit a józan ész diktál. Nagyon tisztelem azt a beszédmódot, ahogy pédául Vona Gáborral beszélgetett a roma hősök emléknapja kapcsán. Jó volt hallani, ahogy egy közösségről, a közösségéről beszél.

Jó, hogy volt hangja elmondani az üzenetét, sokszor a roma elittel és ne legyenek illúzióink, a baloldali elittel szemben is. Merthogy az elitek válságára és tehetetlenségére mutattak rá az ő eredményei. Amíg ő dolgozott, ők semmitmondó kerekasztal-beszélgetéseken arról beszélgettek mind ez idáig, hogy miért ítéljük el a cigánybűnözés kifejezés összes lehetséges kontextusát, vagy hogy milyen segélyek segíthetnek az érintetteknek.

Aztán persze egy picit Bogdán László is része lett az elitnek, de nem beszélhetünk asszimilációról az esetében. Nem gondolt mást sosem, egyszerűen csak az üzenete több embert ért el, és talán néhány figyelő fül és figyelmes kérdező is akadt köztük.

Érthető volt és logikus. Felismerte, hogy csak az tud adni, akinek van valamije, és ő megtanított egy falut arra, hogy hogyan legyen valamije, és megtanította azokat, akik ismerhették, hogy hogyan kell elfogadni. Megmutatta nekünk, hogy így is lehet.

Nem szégyen a bölcsebbtől tanulni. Fogadjuk el a leckét.

Mi lenne, ha mindenki csinálná a dolgát? (Csak rédzselek bele a vakvilágba, nem igazi tartalom)

Szombat óta konstans szarul vagyok. És emögött nincsen semmi, csak egyszerűen rám jött a derült égből rosszullét. Közben tervezgetek egy klassz dolgot, pályázatot írok, kis dolgokat csinálok, néha még lelkesedésen is kapom magam, amit elég jó, de érzem, hogy most nem az igazi az egész. Azt hiszem a tompa a jó szó ide.

De végre megjött egy ok, hogy miért legyek most rosszul. És most ki fogom magam panaszkodni, mert ez az én blogom, és most panaszkodni akarok.

Április közepén megszületett a kormányrendelet, hogy nyelvvizsga nélkül is lehet diplomát szerezni. Nagy volt az örömöm, mert előtte két héttel lemondták a nyelvvizsgaalkalmam, és mivel mesterszakra felvételizem, kell a diploma. Pénteken megjelent az egyetem honlapján, hogy töltsünk ki egy kérdőívet, és aztán április végén felvették velem a kapcsolatot, hogy majd készül a diplomám.

Ezt követően jeleztem a tanulmányi osztály felé, hogy felvételiznék, ők pedig május 6-án megnyugtattak, hogy ha valamiért nem készülne el, akkor biztosan lesz majd valamilyen mód rá, hogy ne sérüljenek az érdekek. Tegnap került ki az egyetem oldalára, hogy a diplomapapírok beszerzése folyamatos, és hogy augusztus végégig az összeset teljesíteni fogják. Azonnal válaszoltam a cikkre, hogy érdeklődjek, milyen garanciát látnak arra, hogy nem sérülnek a felvételizők érdekei, de persze ez az e-mail nem annak ment el, akik illetékesek a kérdésben.

Ezt követően ma valószínűleg több ezer másik, mester szakra jelentkezett hallgatóval együtt kaptam egy végzést az Oktatási Hivatal Felsőoktatási Felvételi Főosztályától, sőt személyesen a Pethő Judit főosztályvezetőtől, amiben azt mondják, hogy 8 azaz nyolc napon belül fel kell töltenem a diplomámat, különben a hivatkozott rendelet szerint fel is függeszthetik a felvételi eljárást, pedig a végzés szövegében is szerepel, hogy a feltöltésnek a végső határideje július 9-e.

Szóval mi a fene van?

Nem tudom. Fogalmam sincs. Senkinek sincs.

Mi lesz?

Ugyanez.

Miért lett ez?

Mert az egyetem teszetosza?
Igen, ezért biztosan.
Mert Pethő Juditnak hatalmaskodni volt kedve?
Igen, egészen biztosan.
Mert a hallgatók a lehető legkiszolgáltatottabbak bármiféle intézménynek?
Hát segíteni ez biztosan sem segít rajtunk.

Nem tudom mi lesz. Ma már írtam két e-mailt az egyetem és az Oktatási Hivatal számára. Mindkettőben jeleztem, hogy hallgatói érdekek sérülnek.

Bízom a jövőbeli rugalmas problémamegoldásban, annak ellenére, hogy már semmiféle illúzióm nincs.

Csak már nagyon szeretném, ha egyszer az életben a nagy bürokrácia gép, amelyet azért tartunk fent, hogy a mi közös ügyeinket is vigye, akár csak egyszer is válaszokat, ne adj isten megoldásokat dobjon ki.

68. nap

Kedves Blog!

Nagyon utálom, amikor valaki úgy kezdi a blogbejegyzését, hogy köszönti a blogot, pedig értem, hogy a blogolásnak azt a régi hagyományát fejezi ki, hogy ez a felület végülis egyfajta internetes napló. Azt különösen utálom, amikor vlogerek köszöntik a vlogjuk elején a vlogot. Most mégis így kezdtem, talán mert én is ehhez a hagyományhoz szeretnék nyúlni. Vagy mert a hagyományos blogolásnak ez a fajta kerete most segítene egyben tartani a gondolataimat. Nem döntöttem el, de szerintem csak azért nem, mert nem akarom beismerni magamnak, hogy szükségem van ennek a tartalomnak a korlátaira.

Nem tudom, hogy depressziós vagyok-e, bár annyit olvastam az elmúlt tíz évben a depresszióról, hogy bármelyik pillanatban fel tudom sorolni legalább tíz olyan tünetét, amit akkor ott produkálok. És szeptemberben mindenképpen el kell mennem pszichológushoz, hogy ennek utánanézzen. Addig pedig legyen a depresszió most egy metafora. Mert ha depressziós vagyok, akkor ma délután volt megint az a pont, amikor a mániás időszakom egyik pillanatról a másikra átcsapott a depressziós időszakra. Nem akarom megölni magam, és nem érzem azt az iszonyatos fájdalmat és ürességet, amit a depresszió tünetei között leírnak, csak tompább vagyok ma, és végtelenül magányos. De kezdjük az elején:

Tegnap este Pécsett voltam egy szuperizgalmas városismereti kutatótábor megbeszélésén, és a fennmaradó időmben lőttem néhány képet a városról, kedvenc belvárosi helyeimről. Pécsett voltam középiskolás, kamasz, így nagyon sok minden köt ehhez a városhoz, és arra gondoltam, hogy írok néhány történetet az instagramra róluk. Nagyon jól sikerült, és bár 21 story lett, sokan végignézték és nagyon sokan nagyon kedvesen reagáltak a végén. Örülök, hogy megmutathattam valamit a városból, mert általában csak annyit szoktam mondani, hogy szép város, szeretem, szeretek hazajárni, mert tényleg gyönyörű, de nem élnék ott. Pécs egy olyan város, ami megsínylette a rendszerváltást és beleszürkült a kilátástalanságba azt hiszem. Mégis tele vagyok kedves emlékkel, és szerettem volna, hogy ebből mások is kapjanak, és tényleg jól sikerült. Büszke vagyok rá, és egész napos büszkeséggel töltött el, hogy nőnek a statisztikáim.

Amikor hazaértem, beszélgettem egy sráccal, akit pár hete ismertem meg a meleg társkereső oldalon. Kaposváron karanténol, én pedig néhány kilométerre onnan, és tudjátok hogy hogyan van ez. Összehordja a szemetet a szél. A srác nagyon okos, és imponáló, hogy mennyi mindenben gondoljuk ugyanazt. Sokat beszélgetünk városról, városokról, most éppen a historizáló bérpaloták és a kevésbé érdekesen sikerült színházi épületek (Hamar egyetértettünk abban, hogy itthon nagyon kevés szép kőszínházi épület van.) voltak soron. Nagyon inspirál, amikor vele beszélgetek, hihetetlenül tájékozott, rendkívüli módón kozmopolita, rengeteget látott a világból és szörnyen kíváncsi még mindig.

Ma délben volt a szívemnek nagyon kedves új fiatal költészeti antológiának a Lehetnék bárkinek a könyvbemutatója. Az antológiában megjelent két versem, iszonyatosan büszke vagyok rá, és az egyik versem egyik sora adta a kötet címét, amiért ugyan semmit nem kellett tennem, mert nincs benne érdemem, mégis szörnyen megtisztelő. Péczely Dóra a kötet szerkesztője a bemutatón el is mondta, hogy a cím az Ecetmuslicák elrepülnek a széndioxid elől című versemnek az egyik sora, és kiemelte, hogy tetszik neki a vers címe is. És én emlékszem, amikor még 2017 tavaszán megtaláltam ezt a címet, és éreztem, hogy igen, ez jól sikerült. Állati jól esett a visszaigazolás tőle, és egyáltalán, ebben a kötetben nagyon jó szerepelni, izgalmas társaságban vannak a verseim, és megtisztelő őket ezen kortárs és klasszikus szerzők művei között látni.

Délután beszélgettünk egy jót a nővéremmel is, főleg az általános iskolánkról, és arról, hogy mennyire jó, hogy az ő gyerekeinek már van gyógytornászuk, és logopédusuk, mert nekünk nem voltak, és hiányoznak is. Már csak néha kap el mindkettőnket ez a nagyon beszélgetős kedv, különösen úgy, hogy már három hónapja csak egymás fejét nézzük, de mégis jó, amikor ez megvan köztünk.

És igazából nem történt semmi, ami miatt az egész el lett volna baszva. Csak úgy, ahogy a nyári eső nekiáll szakadni. Elkezdem írni egy verset. Egy picit a három bekezdéssel feljebb említett kozmopolita srácról szól, egy picit arról, hogy talán látatlanul is úgy érzem, képes lennék szerelmes lenni belé, de persze nyilván egy csomó minden miatt nem működne ez, és egyébként sem. Amúgy talán egy korrekt vers lett, de még lesz dolgom rajta, és egyébként is szeretek aludni a versekre egyet, mielőtt egy szövegre azt mondom, hogy korrekt.

Csak egyszerűen jöttek a gondolatok. Arról, hogy egyébként egy ilyen srácot keresek magamnak. Akire fel tudok nézni, mert okos, művelt és tájékozott, de vitapartnernek tudom tekinteni magamat mellette, mert nyitott a saját nézőpontomra. Akit érdekel a világ, és a furcsa kérdéseim sem riasztják el. De nyilván tök kevés vagyok egy ilyen sráchoz. Egyszer léptem át eddig Magyarország határát, nem beszélek nyelveket, mert egy szakközépben nem gondoltam, hogy fontos lehet a nyelvtudás, és az ebéli attitűdöm nem is igazán változott. Amúgy is bűnronda vagyok, nincs rajta mit szépíteni, és egyébként is mit gondolok magamról.

És alapvetően szeretek abban tetszelegni, hogy igen, én vagyok az a srác, akinek nincs szüksége senkire, még akkor is, ha a barátaim tök elfogultan a szemüket forgatják erre. Merthogy úgysem lesz senkim, és nem azt mondom, hogy minden egyes nadrágmérettel egyre közelebb leszek a magányos felnőtt léthez, mert ennél nagyon már nem lehet közelebb lenni hozzá.

Szeretek abban tetszelegni, hogy én boldog tudok lenni majd párkapcsolat nélkül is, de az az igazság, hogy néha eljátszom a gondolattal, hogy valaki lesz majd otthon mellettem, akivel évek együttélése után is fogunk tudni mélyen beszélgetni. Vannak agállyaim a Veiszer Alinda - László Pál házaspárral kapcsolatban, de a Nyerő párosban úgy fogalmaztak, hogy akkor éreznék válságban a kapcsolatukat, ha nem beszélgetnének heti egyszer egy jó nagyot. Azt hiszem ilyen ember vagyok.

Mielőtt írtam a blogbejegyzést vagy négy száll cigarettát elszívtam kint a kazánban (hajnal kettőkor), pedig ritkán dohányzom, csak ilyenkor jól tud esni. Kikapcsol. A füst egy tök izgalmas dolog, és szeretem ennek a szertartásosságát és azt, hogy nem kell tudatosítani a mozdulatokat. A dohányzás rendkívüli módon magától értetődik, és ez megnyugtat. De nem szeretnék hetente-kéthetente majd az éjszaka közepén kint dohányozni az erkélyen azért, mert rettenetesen hiányzik valaki. Ez most törést okoz a jöőképemen, és nem tudom, hogy miért.

De előre szaladtam. A vers megírása után elkezdtem filmet keresni. Arra gondoltam, hogy kisírom magam. Ez ilyen sztereotíp meleg dolog, én kisgyerek korom óta csinálom, és azt gondolom, hogy aki nem sírt a Jégkorszak első két részének a végén, az nem is ember.

A probléma: NEM TALÁLTAM MELEG FILMET. De hogy nem a Szólíts a nevedenre, vagy a Love, Simonra volt szükségem, és ezeken kívül alig találtam valamit is, ami ilyen kis szerelmes nyál. Hatalmas örömömre a hosszas keresést a német Aus der Haut című film megtalálása zárta, ami egy kurvajó középszerű film a melegség/kamaszság/szerelem témakörében, és szerencsére végig lehetett sírni. 

Ugyanakkor megmaradt az az érzésem, hogy nincsen számomra film, és csak azért nincs, mert meleg vagyok. Ha egy átlagos filmet szeretnék megnézni az én problámáimról, kríziseimről, akkor szinte csak művészi és amatőr rövidfilmekre van lehetőségem 2020-ban. Ez pofáncsapott. Miközben filmet kerestem az egyik legjobb barátom elmondta, hogy nem tudta kezelni azt, hogy arról írtam neki, hogy nyilván túlzok, de szerelmes vagyok, szerelmes tudnék lenni egy konkrét srácba. És ez a filmkeresési krízissel együtt különösen pofánbaszott.

Szóval heló kedves blogom, én vagyok az az elbaszott srác, akit sem a barátai, sem a vizuális tartalomgyártók nem értenek meg, és aki egyedül fog meghalni és most egy picit azon gondolkozik, vajon ki fog rátalálni, és reméli, hogy amikor meghal, majd nem marad már cigije, mert kurva drága dolog a dohányzás.

Nem boldog dolog, de isten hozott a depressziós időszakban. Ami vagy metaforikus, vagy nem. Most mindenesetre alszom rá egyet.

Beszélnünk kell arról, hogy fáj Trianon, pedig meleg is vagyok, és baloldalinak is gondolom magam

100 éve ezen a napon csatolták el annak az országnak a 2/3-át, amelyikben élek, és amelyikre mindig is büszke voltam. Mindig azt szoktam mondani, hogy anyám a Walesi bárdok ritmusára ringatott, ha sírtam, és hogy egy olyan utcában éltem életem első 13 évében, amit egy olyan költőről és irdalomszervezőről neveztek el, akinek a szülőházán átlépett az 1919-es majd az 1920-as határrendezés. Még mindig Arany Jánosról van szó, akinek a nevét előbb kiabáltam, minthogy megtudtam volna ki is ő, lévén, hogy oviban valamiért meg kellett tanulnunk a címünket.

Nem tudom, hogy mit jelent magyarnak lenni, azon túl, hogy ezt a nyelvet beszélem, magyar szakon tanulok, Kodály és Bartók országában belenőttem ebbe a kultúrába, amit akkor is szerettem volna megtanulni, ha nem lett volna kötelező. Nem tudom, hogy mit jelent magyarnak lenni annál jobban, minthogy magyarnak tartom magam, és hogy ez elidegeníthetetlen részem.

Magyar vagyok. Hiszen fáj Trianon. Szerencsém volt, persze, a határnak azon az oldalán születtem, ahol könnyebb magyarnak lenni. Emlékszem, hogy kilenc évesen mennyire meg voltam lepődve azon, hogy Malina Hedviget megverték, csak mert magyarul beszélt. Azt éreztem, hogy ez mennyire kibaszottul felfoghatatlan. Nem értettem. Azon gondolkoztam, hogy most akkor engem is meg fognak-e verni azért mert magyarul beszélek. Napok múlva, mikor még mindig ez a történet ment a híradóban, összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem anyát erről. Tök sok időbe telt, mire megértettem, hogy engem nem fognak megverni, mert... magyarul beszélek, mint ő.

Elképzelésem sincs milyen magyarnak lenni egy olyan helyzetben, ahol nem a magyar az alapállapot. Mindig néztünk nyelvtörténet órákon olyan csángó beszélőket, akiket fiatalon iskola után küldenek még el magyart tanulni, és tiszteltem őket ezért. Talán azt gondolom, hogy mennék én is persze, köztük, de ebben nem mindig vagyok biztos, mert nem tudnám, hogy jelentene-e akkor is nekem ennyit a magyarságom, ha egyáltalán tudnám, hogy mim is az nekem.

Nem tudom, hogy milyen a határ másik oldalára születni. Én csak azt látom, hogy Pécs, ahol középsulis voltam, tele van horvátországi magyarokkal, Szeged és az egyetem Vajdaságiakkal és Erdélyiekkel. Nem tudom milyen lehet nekik, csak azt tudom, hogy egyszer Honfoglalóztam személyesen egy horvátországi magyar lánnyal, aki nem tudta megtippelni Kossuth Lajos születési dátumát, mert sosem tanították magyar történelemre. Azt tudom, hogy egy Vajdasági ismerősömnek magyarázkodnia kellett, hogy Újvidék egy város, és nem hittek neki az ügyintézők.

Azt tudom, hogy a kedvenc magyar kortárs költőm olyan történelmi traumákról ír, amiket nem érthetek igazán, mert nem éltem Szerbiában sem a délszláv háború idején, sem azután. Azt tudom, hogy az a polgári Magyarország a kávéházakban kvaterkázó városi értelmiséggel, aminek a legendájáért annyira  szeretem Márai Sándort, 1920-ban néhány tollvonással szűnt meg. Azt tudom, hogy 2010-ben az első Összetartozás napi iskolai ünnepségen én is mondtam verset, pedig gyorsan kellett megtanulni, mert a parlament csak május 31-én iktatta törvénybe.

Ma arról akartam írni, hogy magyar vagyok, és fáj Trianon.
És ugyan ennek semmi köze mindehhez, de meleg is vagyok. És hogy ez a kettő nem ütközik bennem. Nem gondolom magamat kevésbé magyarnak, mint amennyire magyarnak tartja magát Kövér László, aki szerint ugyan lehet, hogy mégsem gondolhatnám magamat annak.

Régóta tologattam, sőt fel is adtam már, hogy írjak Szücs Anikó és Lőrincz Gábor tavalyi ARC plakátjáról, ami pontosan ezt a kérdést járta körül. Egy Nagy Magyarország körvonal volt, szivárvány sávokra osztva és alatta volt a kompromisszum szó. Nekem ez az igazat megvallva nem jelentett kompromisszumot. Ugyanannyira önazonosan írtam alá a székely autonómiáért küzdő ívet, mint amennyire a transz emberek jogi elismerésének ellehetetlenítése ellen szóló petíciót, anélkül, hogy bármilyen kompromisszumot kellett volna hoznom. És pont ezért nem tetszett a plakát. A kompromisszum szó nélkül is lefedte volna azt, amit a világról gondolok.

Aztán mégis beálltam a plakát elé, és elkészült ez a kép:

screenshot_2020-06-03_szilveszter_veszpremi_v_sziszii_instagram-fenykepek_es_-videok.png

Ennek pedig egy nagyon egyszerű oka van. Megrongálták a plakátot. Azt üzenték rajta, hogy nem vagyok normális, hogy nekem nem fájhat Trianon és hogyha valakinek nem fájhat Trianon, akkor nyilván román, de minimum nem lehet magyar. Amikor feltöltöttem az insragramra a képet, és nyilván az egyik első dolgom volt ez a kiállításról hazafelé, arról értkezetem a leírásban, hogy nekünk melegeknek van egy olyan hagyományunk, hogy felvesszük magunkra azokat a kifejezéseket és formákat, amikkel minket bántani próbálnak.
A felfelé fordított rózsaszín háromszög ugyanaz a háromszög, ami az elembertelenítés eszköze volt a náci koncentrációs táborban, csak felfelé fordítotuk a csúcsát, mert felfelé kell állnia, hiszen arra van az a remény, amiért érdemes küzdeni.

Ki szerettem volna fejezni ezzel a képpel, hogy még mindig itt vagyok. Magyarként, melegként, és anélkül, hogy ezért magammal bármilyen harcot kellett volna vívnom, vagy bármilyen kompromisszumot kellett volna hozzak. A rózsaszín pólómban, amit egyébként hétköznapokon is hordok, és bármennyire hihetetlen is tök véletlenül lett ez rajtam, ez volt az utolsó pólóm az utazás utolsó napján. De talán így még kifejezőbb az egész.

Magyar vagyok, akinek fáj Trianon, és ezt légyszi, ne akarjátok elvenni tőlem. Nem azért mert el tudnátok, hanem azért mert ideje volna elkezdeni gyógyítani néhány sebet, amiket fel-fel tépünk mindannyian a másikon néha azzal, ahogy kifejezzük magunkat óhatatlanul, viszont kérlek titeket, hogy ne tépjünk egymáson csakazértis. És ne a Himnusz miatt, ne miattam, ne a melegek miatt, ne az Erdélyben, Vajdaságban, Kárpátalján, Felvidéken élő melegek miatt, hanem miattunk. Azért mert... Mert egy vérből valók vagyunk, hisz tudjuk jól.

Az első bevételem előtt

Nem sokkal a most általad olvasott blog létrehozása előtt jött létre a főblogom patreon oldala, és elég jó érzés volt néhány napja, a hónap végén megkapni az e-mailt arról, hogy megérkezett az első patronálóm (patrónusom?), így feltehetően holnap gazdagodni fogok nagyjából 600 forinttal. És ettől szörnyen boldog vagyok.

Három éve csinálom azt a blogot. Ha abból szeretnék meggazdagodni, nyilván már rég feladtam volna az egészet a fenébe, vagy legalábbis sokkal korábban kitettem volna a patreon oldalamat. De most éreztem úgy, hogy rá tudtam venni magamat, mert nem érzem azt, hogy teljesítmény nélkül ajánlom fel a közönségi finanszírozás lehetőségét. Most először éreztem azt, hogy vagyok annyira erős influenszer, hogy ne omoljak össze attól, ha valaki úgy dönt támogatni szeretne, hanem tudom hogy a tartalmam akár meg is érdemelheti azt.

Persze ez nem jelent semmit. Ez egy tök önkényes dolog, az, aki támogat nem fog több vagy más tartalmat kapni. Mert ez így kezdődött. Amikor elkezdtem a meleg könyves blogolást arra a 16 éves srácra gondoltam, aki szegényen egy városi könyvtár asztalánál internetezett ingyen, és kereste azokat a tartalmakat, listákat, amik azokat LMBT könyveket tartalmazzák, amikből ő jobban megismerheti saját magát. Annak a srácnak nem volt pénze támogatni valakinek a munkáját. Az első igazi saját könyvére napokig spórolt az uzsonnapénzéből, az első LMBT könyvét pedig 500 forintért vásárolta meg az Alexandránál, és nagyon örült az akciónak.

Nem akarok olyan embereken meggazdagodni, akiknek hiányzik a tartalmam. Ez nem volna hű magamhoz, a blogon töltött elmúlt három évhez, az ügyemhez, és egyáltalán a közösségi finanszírozáshoz. A közönségi finanszírozással olyan emberek mögé állunk, akik szerintünk fontos értéket képviselnek, és olyan feladatokat látnak el, amelyek szerintünk közérdekűek és fontosak, és annyival támogatjuk őket, amennyivel tudjuk és szeretnénk. A közösségi finanszírozás a sok kicsinek szól, és pont ezért szeretik annyira ezt a tartalomgyártók.

Nem ebből fogok meggazdagodni, ezt már említettem, de ha így megy ez a 600 forint, havonta egy akciós könyvet ebből fogok megvenni, vagy félévente összejön egy teljes árúra, amit már nem a saját zsebemből fogok fizetni. És már ez is klassz dolog. Kezdésnek különösen, bízom benne, hogy lesz ez majd több is, de nem görcsölök rajta. Már nem, és ez az, ami lehetővé tette, hogy a patreon oldalt létrehozzam. Hogy már megtanultam kezelni azt, ami ezzel jár.

De persze tök jó volna majd ebből megélni, félre ne értsetek. Sokat gondolok így a jövőre, de mindig valami hozzáadott értékkel együtt lesz ez majd a fejemben értékesíthető, és nem csak, sőt, akár nem elsősorban számotokra, olvasók számára. Tök jó volna kitalálni, hogy lehet hirdethetővé tenni a platformot, vagy szopnzorokat keresni, úgy, hogy az véletlenül se menjen a tartalom rovására. Tök jó volna, ha lenne a könyves blognak valami meta szintje, akár egy valid LMBT kulturális tartalom. Szuper volna, ha abban a tudásban, ami az enyém, vagy az enyém és amit még hozzájuk szerzek mások is látnák a potenciált, hogy akár más felületekre is gyárthassak tartalmat.

Persze nem akarok ígérgetni, mert nem tudom mi lesz. Tényleg. Lehet, hogy egyszercsak már nem blogolok többet, mert az élet úgy hozza. De akkor az élet azt is vele fogja hozni, hogy ezt a tartalmat máshol sem fogom tudni legyártani pénzért. Mert az már az a komromiszum volna, amit nem szívesen hoznék meg. Pont az a 16 éves srác miatt nem, aki hét éve én voltam.

Tényleg nem tudom mi lesz, de most biztosan nem tervezek bezárni. Van egy patreon oldalam, ahol bárki támogathat, aki szeretne. Ez biztos. Meg az is, hogy van egy blogom, és azon keresztül egy ügyem, amit mindenképpen szeretnék képviselni. És hogy ezt mások olvassák, lájkolják, hozzászólnak, megosztják vagy támogatnak érte, az tök klassz dolog, mert visszajeleznek, hogy ez nekik is fontos. Az hogy velem vagytok, az erőt ad. És új könyveket. Lehet, hogy mostantól nem csak saját zsebből, de továbbra is lelkesedésből.

Helló, helló, ideje, hogy felvegyetek!

Ezt a bejegyzést úgy terveztem, hogy egy nappal a mesterszakos felvételi előtt írom meg, hogy a skype-os felvételi beszélgetésen már leírt, végiggondolt mondanivalóval nyűgözzem le a felvételiztetőket. Aztán, tegnapelőtt, az utolsó napon idegbetegen kerestem mindenféle felvetéseket, amikbe belekérdezhetnének, de persze nem kérdeztek bele.

Tegnap délelőtt átestünk a beszélgetéseken, és mivel egy éve többnyire azzal a témával kelek és fekszem, amivel foglalkozni szeretnék majd, ezért le tudtam nyűgözni a bizottságot, akik egyébként nyitottak voltak arra, hogy lenyűgözzék őket. Beszélgettünk már meglévő kutatásokról a témámban, azokról a határtudományokról, amik szintén ezt a területet vizsgálják, ezért óhatatlanul találkoznom kell velük a kutatásom során, és kis apró érdekességek szóba jöttek, amivel a felvételi vége már szinte közös gondolkozásba csapott át a gábor cigányok szájból és szívből való átkairól. Nem lepődtem meg, amikor max pontot kaptam.

Mégis arra gondoltam, hogy leírom, miért most vagyunk a legalkalmasabbak egymásnak a mesterszakkal.

Hiányzik a bölcsészet

Persze, bölcsészkedtem az elmúlt két évben is, hiszen megírtam a szakdolgozatomat, olvastam jó könyveket, voltak óráim példádul a médiáról, vizuális kultúráról, szociológiáról, beszélgettem a barátaimmal, és persze legalább gondolatban, de sokat vagyok a kutatási témámban is. Mégsem volt ennek egy olyan kerete, hogy tízkor (ami véletlenül sem nyolc) bemegyek az egyetemre, és akkor ott nekem bölcsésznek kell lennem. Hiányzik, hogy olyan dolgokon is gondolkodjak, amik egyébként kevésbé jönnének velem szemben, és hiányzik az is, hogy úgy nagyon ne értsek valamit. És itt már át is lovagolunk a következő témára.

Van egy rendezett tudásom a világról

Nagyon hálás vagyok magamnak, amiért nem egyből alapszak után mentem mesterképzésre. És ez akkor is igaz, ha az alapszakos legjobb barátom most végez a mesterképzéssel. Mert persze ott van a fejemben, hogy én is most végezhetnék. Mégis, ebben a két évben tisztáztam magamban azt a nagyon sokféle tudást, amit alapszakon megkaptam, sokat olvastam hozzájuk, beszélgettem a kérdéseimről, meg amúgy is, leülepedett egy csomó minden. Nagyon sok olyan élményem volt az elmúlt két évben, amikor két eddig külön-külön lévő tudásról észrevettem, hogy összetartozik, és ezek együtt rendezték azt. Sokkal strukturáltabb a tudásom ma, mint eddig bármikor, és ez azt is jelenti, hogy látom a korlátaimat. Nagyon várom, hogy átlépjünk rajtuk.

Lett elképzelésem arról, hogy mit szeretnék

Amikor magyar alapszakra jelentkeztem, akkor még irodalomtudós szerettem volna lenni, persze abban a nagy romantikus értelemben. Nem tudom, hogy kit kutattam volna, de mindenképpen valaki nagyot a 19. századból, esetleg a 20. elejéről. Aztán jöttek az első irodalmas órák, amik teljesen levittek az életről, és hozzá a nyelvészeti órák, amik csodálatosak voltak, és kinyitották számomra a világot a nyelv által. Nagyszerű volt egyre többet látni ebben a felfoghatatlanul, mégis szabályszerűségek mentén dolgozó rendszerből. Minden pillanatát élveztem az alapszak szakirányos óráinak, de mégsem ez az én utam. A világ nyelvészeti modellekben a világ legérdekesebb dolga, de a világról nem úgy érdeklődök, mint egy nyelvész. A kérdéseim nem a nyelvnek vagy a nyelvhasználatnak szólnak. Mindig is baromira érdekelt a hatalom és a társadalom viszonyai, a szociális kérdések, és az, hogy azok hogyan szűrődnek át az irodalmon. Ezzel van dolgom. Nagy szó ez, persze, de érzem, hogy hív.

Mert ma már én vagyok az ő emberük

Ez legyen nagyképűség a részemről, de helló, tök sokat tanultam az irodalomról az elmúlt három évben az egyetemen kívül is. Tényleg.

Fiatal kortárs szerzőként nagyon sok szerzőnek volt szerencsém bemutatkozni 2017 óta, akár egy-egy kocsmai asztal mellett, és ismerem a hazai folyóiratokat, közülük többnek még a szerkesztők neveit is tudom álmomból felriasztva is.

Könyves bloggerként muszáj ismernem a hazai kiadói piacot. Ha már olvasok a könyvkiadókról, tudom, hogy kik a vezetői, kvázi látom, hogy ők mit gondolnak a kultúráról, és hogy milyen magyar és világirodalmi szerzők vannak náluk, akár kiket futtatnak nagyon. Szeretem ezt csinálni, szívesen böngészem ezeket a dolgokat csak úgy is. És a martketingesekhez persze itt is van e-mail címem, sőt, sokszor már ők írnak, ami tök jó.

Mert elhivatottan irodalmár szeretnék lenni. És ez azt is jelenti, hogy másfél éve van lehetőségem nem általam létrehozott platformra kritikát írni, és mégsem tudom rávenni magam, de vannak megkereséseim, amiknek azt tudom mondani, hogy később aktuális lesz majd, de most még nem állok rá készen.

De készen akarok rájuk állni. És így megyek mesterképzésre. Adják oda a kulcsokat, ahová rányithatok arra az útra, amit igazán járni szeretnék. Szeptemberben indulok, és tudom, hogy jó kis kaland lesz.

Ma már nincs a homo- és transzfóbia ellenes küzdelem világnapja

Tegnap ünnepeltük, hogy 30 évvel korábban, 1990. május 17-én az Egészségügyi Világszervezet törölte a betegségek listájáról a homoszexualitást. Ezt a napot évek óta a homofóbia és transzfóbia ellenes küzdelem világnapjaként ünnepeljük, és egyre gyakrabban látom ennek a megjelenését a mainstream, nem LMBT+ oldalakon, médiumokon is. Ami persze tök jó, hiszen láthatóvá válik egy probléma, beszélnek róla, foglalkoznak velünk, nem csak a bottal piszkálnak meg minket. Tényleg tök jó.

De hogy nem élünk abban a világban és országban, amit május 17-én látunk. És persze ez nem jelenti azt, hogy mindenki homofób lenne, aki nem rakott ki tegnap instagramra valami szivárványosat, vagy nem írt a témáról cikket.

Ez csak azt jelenti, hogy lehet, hogy a kormány befekszik a Budapest Pride vonulásának azzal, hogy befoglalja a köztereket az augusztus 20-i ünnepségek előtt és után 5-5 napra. Hogy direkt vagy nem, azt nem tudom eldönteni.

Ez csak azt jelenti, hogy a koronavírus-járvány idején is volt idejük a kormánypártoknak elfogadni egy törvényt, amelynek a 33. paragrafusa a transzneműeket végletesen megbélyegezné azzal, hogy eltörölnék a nemváltoztatás jogi lehetőségét.

Ez csak azt jelenti, hogy Kövér László bármilyen retorzió nélkül azt mondja, hogy egy normális homoszexuális nem feltétlenül tartja magát egyenrangúnak.

Ez csak azt jelenti, hogy a melegség valójában csak viccelődésre adhat okot a kormányfőnek, aki egyébként hálás a melegeknek, hogy nem provokálnak.

És ez még egy csomó mindent jelent.

Könnyen beszélek homofóbiáról. Persze. Egy olyan városban élek, ahol tök elfogadóak az emberek, értelmiségi közegben vagyok, és egy kvázi polgári életmódot tudok fenntartani magamnak, amiben tudok beszélni a melegségemről. Van egy blogom, ahol meleg könyvekről mesélek, slam poetry színpadokon melegezem magam. (És itt most szándékosan elhagyom a le igekötőt, merthát nem lemelegezem magam, de fel se.) Beszélhetek a barátaimmal a legutóbbi randimról, sőt, volt, hogy tweeteltem is róla, és néha a pasikat is kibeszéljük. Nem olyan tipikus meleg barátosan, csak néha szóba jönnek, tök természetesen.

Azért írom ezt le, mert állati privilegizált helyzetben vagyok.

Például leírhatom ezt úgy, hogy igazából semmi nem történik akkor, ha ezt egy ismerősöm elolvassa. Kanicsár Ádám András LMBT+ témákkal foglalkozó újságíró tegnap arról írt az instagram storyjában, hogy mennyire természetes számára az, hogy homofóbiáról ír. Nem mondta ki, de úgy tűnt, hogy ezt is meg lehet szokni, pedig tudja, hogy nem kellene. Hogy nem ez volna a normális. Ezzel egyidőben tegnap megosztottam egy LMBT+ hírekkel foglalkozó csoportban, hogy egy éve a főblogomon összeszedtem, milyen stratégiákat alkalmaznak LMBT regényszereplők a homofóbia kezelésére, és egy sráccal el kellett kezdenünk beszélgetni arról, hogy legitim dolog-e homofóbiáról beszélni egyáltalán, amikor mindenki azt gondol, és mond, amit akar, amíg mások szabadságát nem sérti.

És az a tök nagy helyzet, hogy ebben igaza van. Ha a barátaimmal beszélgetünk a politikai korrektség vagy a holokauszttagadás témájáról, akkor én kifejezetten a szólásszabadság pártján vagyok, hiszen akkor is ezt gondolják az illetők, ha nem beszélnek erről, viszont ha nem beszélnek erről, egyszerűen nem tűnik fel.

Azt gondolom, hogy a PC, és a holokauszttagadás nyelvkorlátozó gyakorlatai csak konzerválják a problémákat és nem a valódi helyzetekre reflektálnak. Ne legyen becsületsértő, ha valakit homoszexuálisnak neveznek, ne társítsunk a melegséghez negatív értékeket, és onnantól igazából legyen mindenki buzi. Én ezt aláírnám.

Csakhogy a homofóbia nem is elsősorban nyelvhasználati kérdés. Abban az országban, ahol tavaly nyáron megvertek egy lányt, mert szivárványos táskával ment egy falunapra, abban ezt fontos tudnunk.

Mert ebben az országban homofób tanárok és igazgatók keserítik meg LMBT+ fiatalok életét már abban a korban, amikor még teljesen védtelenek, és maguk is küzdenek a saját elfogadásukkal. Ebben az országban kamaszok kerülnek utcára, mert a szüleik nem fogadják el a gyermeküket. Ebben az országban főnökök zaklatnak LMBT+ alkalmazottakat vélt vagy valós identitásuk miatt. És persze ez annyira közhely, hogy még a Barátok köztben is láttunk ilyet, amúgy nagyon alaposan és jól feldolgozva.

És ezek nem csak olyan dolgok, amiket besöpörhetnénk a szólásszabadság kategóriájába, vagy hát nem érdemes, akkor sem, ha láttunk már ilyet. Könnyen mondanám, hogy ha engem ilyen érne, akkor... de ültem már végig több olyan egyetemi szemináriumi órát, ahol ugyan semmi köze nem volt az anyaghoz, mégis szóba kerültek a melegek, akikről, hát tudjuk, olyanok, de nem tudtam felszólalni, és jól esett, hogy a csoporttársaim igen, úgy, hogy nem érintettek, és talán nem is tudták rólam, hogy érintett vagyok. Ültem már végig egy ebédet amiben az egyik résztvevő hangosan buzizott, miközben pár évvel korábban többedmagammal én szerveztem az akciót, aminek a keretében az az étterem is megkapta a Biztonságos tér feliratot.

De tudom, hogy mit kellene tennem. Rendőrség, Háttér Társaság, ügyvéd, szociális ellátórendszer. Tudom, hogy hol melyikhez kellene fordulnom. Mondtam már, hogy privilegizált helyzetben vagyok?

Sokan függenek olyan emberektől, akik homofóbok, és akár zaklatják őket. És ez tegnap is így volt, amikor a homofóbia és transzfóbia elleni küzdelem világnapja volt, sőt, holnap is így lesz.

LMBT+ emberek függenek a homofób szüleiktől, mert nincs lehetőségük elköltözni, akár mert kiskorúak, akár mert még nincsenek meg a lehetőségei. LMBT+ diákok függenek homofób iskolai gyakorlatoktól, mert körzeti iskolába járnak, és nagy nehézséget okozna számukra és a szüleik számára más intézményt keresni. LMBT+ dolgozók, akár segédmunkások dolgoznak olyan munkahelyen, ahol homofób a főnök, és lehet, hogy ez az egyetlen munkahely a faluban, mondjuk az említett segédmunkást csak egy vállalkozó tudja alkalmazni. És akkor még nem beszéltünk a roma mélyszegény emberekről, akiknek alig van esélye kitörni, vagy a testi, értelmi fogyatékos melegekről, akik közül sokan állandó támogatást igényelnek.

Közülük sokaknak természetes a homofóbia, és azt sem tudják, hogy ez nincs rendben, mert mindig is így volt, és soha senki nem mondta nekik, hogy lehetne másként. Nem tudják, hogy fordulhatnának bárkihez is, és ha fordulnak is valahová, lehet, hogy nem kapnak megfelelő segítséget, mert a rendszer sem elég érzékeny és felkészült a problémákkal kapcsolatban.

A homofóbiáról és a transzfóbiáról beszélni azt jelenti, hogy esélyt adunk arra, hogy olyan embereknek is elmondjuk, mennyire nincs rendben az, ami velük történik, akik korábban nem gondoltak ebbe bele. Sokszor el kell mondanunk, hogy nem szabad, hogy normális legyen az, ami velük történik, és hogy van lehetőségük tenni ellene. A homofóbia ás transzfóbia elleni küzdelem ott kell kezdődjön, hogy tudnod kell, ha áldozat vagy.

És ez a mi felelősségünk. A miénk, akiknek privilegizált a helyzetünk. Pont azért, mert nekünk most is van hangunk.

Elmondhatatlanul fontos, hogy tele legyen a nyilvános tér szivárványos zászlókkal, akár nem csak IDAHOT-kor, coming out napon és pridekor, mert meg kell értetnie mindenkinek, hogy a homofóbia nem okés, és a nyilvánosságnak támogatnia kell az áldozatokat. Nincs tele a sajtó LMBT áldozatok történeteivel, mert ezek a történetek nem jutnak ki, amíg az áldozatok nem érzik biztonságban magukat, és nem veszélyforrásként tekintenek a történetük felvállalására.

Hálás vagyok minden ismerősömnek, aki tegnap kitett valami kis szivárványos dolgot, mert betette a közösbe a maga elfogadását. De ma is jó volna ebből az elfogadásból valami. Nem nekem. Nekem jó így. Azoknak, akiknek nálam sokkal nagyobb szükségük van rá.

A homofóbia és transzfóbia elleni küzdelem nem egy nap. A világnap csak egy alkalom, hogy beszéljünk erről, és egy lehetőség arra, hogy minden napunk szivárványos legyen akkor is, ha csak ritkán tesszük ki, mint a nagymamánk régi ezüstjeit, amit minden alkalommal ragyogó fényesre kell törölnünk. Addig is van mit törölnünk még.

Jó törlést kívánok mindenkinek.

Harminckét blogbejegyzés után

Avagy: egy harmincnapos önismereti munkafüzet tanulságai

Nem lesznek itt nagy húhajkodások vagy nagy élettapasztalatok, mert pontosan tudom, hogy harminckét blogbejegyzés még nem a világ közepe. A másik blogomon kétszázzal több van, és még azzal kapcsolatban sem tudnék nagy igazságokat mondani. Pedig így most ez a harminckét poszt egy egész blognak tűnik, hiszen visszanézve végül is, ennyi most az egész blogom. És ez a bejegyzés lesz a harmincharmadik, de most akkor sem fogom elmondani a frankót, ha másnak már bejött az élet és a halál és a halál utáni élet ezzel a számmal. Mert nincs mit elmondani.

Talán csak annyit, hogy nem voltam benne biztos, hogy idáig el fog ez az egész jutni. Ez a sokadik olyan blogom, ami rólam szól, csak rólam, könyvek, olvasmányok és minden ilyesmi nélkül. A legutóbbi állította fel a pozitív rekordot: egy boldogságnapló volt, aminek az volt a koncepciója, hogy minden este leírom, aznap miért voltam boldog. Nyolc napig csináltam, ami pontosan nyolc bejegyzést jelent. Aztán abbamaradt.

Ez a blog abban más, hogy rögtön az elején nagy volt a pofám vele. Március 31-én érkezett meg az ötlet, amit homályosan dédelgettem már egy ideje, és tudtam, hogy ezt azonnal meg kell csinálni, mert ha nem, akkor el fog sodródni. Elkészítettem a vállalható sablont, amibe már egészen ügyes vagyok, hiszen ez már tényleg nem az első blogom. Írtam rá rögtön két bejegyzést, az egyiket a szándékaimról, a másikat kifejezetten a rövid távú céljaimról, és megosztottam a saját facebook falamon, pontosan azért, hogy nyilvános legyen, és súlya legyen a tervemnek.

Mert tudom, hogy csak magamnak könnyen abbahagynék bármit.

Aztán április 1-én elkezdődött az egész, úgy igazán. Tudtam, hogy ki kell alakítanom egy rutint, vagy használjuk nyugodtan a nem szebb, de igazabb kényszer szót, arra, hogy nap mint nap posztoljak, és egy 30 napos önismereti munkafüzet jó alkalomnak tűnt, és annak is bizonyult.

Tényleg. Csak az utolsó bejegyzést tettem ki néhány nappal később, de azt sem csaltam el, és erre büszke vagyok. Még akkor is, ha volt, hogy olyan dolgokról is kellett mesélnem, amikről egyébként nem szívesen tettem meg. A születésem története például egy tipikusan ilyen téma volt, mégis örültem, hogy megtörtént. Valódi határátlépés volt, és volt súlya az olykor-olykor önismétlő bejegyzések között, amikben sokszor meséltem otthontalanságról, bizonytalanságról és arról, miért fontosak számomra a barátaim. Bízom benne, hogy valamennyire mindig másként tudtam ezekről írni, de volt, hogy már engem is idegesített.

De mindenképpen örülök, hogy ez a harminc bejegyzés megtörtént, mert fejlődtem bennük. Egyrészt óhatatlanul előkerültek ezek a témák, amik kapcsán muszáj is volt többet írni, mint amennyit az eddigi blogger pózom engedett volna, és tök jó dolog átlépni ezt a gátlást. Jó volt látni, hogy rezonáltok vele. Háromszor voltunk kint az blog.hu címlapján kiemelve, és vannak napi olvasóim is. Ennél többet egy másfél hónapos blog nem is várhat el.

Harminc nap-nap után írott poszt alatt elkezdtem viszonyulni ehhez az egész dologhoz, mert amibe harminc napon keresztül minden nap munkát ölsz, ahhoz kötődni kezdesz. Most már azt tudom mondani, hogy biztosan marad ez a felület és frissülni is fog, mert megszoktam, hogy van, és jó látni, hogy gondolkozom úgy témák kapcsán, hogy jaj, igen, erről jó volna majd írni.

Azt mondtam, hogy ez a harminc bejegyzés nem a világ, és persze ez tényleg így van. De arra pont elég volt, hogy meggyőzzön arról, hogy akarom ezt csinálni. Még messze nem írok úgy, ahogy szeretnék, sőt, sokszor hajnalban ment ki a bejegyzés, így nem is volt rá annyi energiám, amennyit szerettem volna, de úgy tűnik tudom is csinálni. A hogyant pedig most nézem vissza.

A következő hét azzal fog telni, hogy átnézek minden eddigi bejegyzést, és javítom bennük a hibákat. Közben kitalálom, hogy milyen kifejezések szerepeljenek a címkefelhőbe, hogy tudjatok valamennyire a tartalomra szűrni, és persze jövök majd egy-két bejegyzéssel is. Júniusra jó volna tudni, hogy hogy s mint vagyunk, legalább nagy vonalakba, de ezzel kapcsolatban most nincsenek szorongásaim. Nem baj, ha egy ideig még csak úgy vagyunk. Úgy is az a mottónk, hogy írok, aztán csak lesz valami.

Valami meg úgyis lesz.

Az ember, aki képes bárhová eljutni

Ez az utolsó feladat a harminc napos önismereti munkafüzetben. A merész vágyainkról kell írni. A legvadabbakról. És úgy éreztem, ezt ellóghatom, mert írtam róluk, a legutóbbiban is, és egyébként sem vágyok nagy dolgokra. Egy fiktív életrajzot kellett volna írnom, amiben bárki lehetek. Életem regényét kellett volna felskiccelnem a legjobb lehetőségek szerint, amiben sem pénz, sem eddigi tudás nem számít, de én ezt nagyon nem akartam.

Szóval leírom miért nem:

Szajbély Mihály irodalomtörténész az egyik első vele töltött magyar alapszakos óránkon beszélt arról, hogy ma egészen más fiatalnak lenni, mint mondjuk száz, kétszáz, többszáz évvel ezelőtt volt. Kevesebb lehetőségünk volt. Azok, akiknek a szüleik földművesek voltak, maguk is földművesek lettek, és éppen így a kereskedők, iparosok, vagy akár épp a nemesek gyermekei. Persze időről-időre egy-egy okos gyermeket a pap magához vett tanulni, és lassan megjelent a polgárosodás is, de értjük, hogy ez még nem volt az igazi.

És persze ma sem az. Nagyon nagy szerencsére volt szükségem, hogy mélyszegényként a falu utolsó előtti házából most a mesterszakos felvételimre készüljek, vagy épp ezt a blogot írjam, és dolgokról képes legyek komplexen értekezni. Rosszabb pillanataimban még azt is gondolom, hogy talán nem véletlenül vagyunk itt ennyire kevesen, és eredendően bukásra vagyok ítélve. De sokaknak ma sincs meg a lehetősége ahhoz, hogy egy egyetemen méressék meg magukat, és ezt állati fontos látni.

Ugyanakkor ma mégis ott tartok, hogy az élet egy folyamatos szerepjátékkönyv, ahol súlya van minden döntésemnek, és nem tudom, mi fog igazából következni belőle. Rengeteg lehetőségem van választani, hogy mi leszek, és a döntéseimmel egyre közelebb vagy távolabb kerülök egy-egy lehetőséghez, viszont sok lehetőségem van, és ezek közül reményeim szerint a legtöbben helyt tudok majd állni.

Itt kapcsolódik be Axel Hacke: A tisztességről nehéz időkben című könyve, amit most olvasok. A 159. oldalon hivatkozik David Goodhart The Road to Somewhere (Az út valahová) című munkájára, amiben megkülönbözteti a bárhová és a valahová tartó sorsokat. A valahová tartó sorsok azok, amelyek nem törnek ki, amiknek egyértelmű az útjuk. A bárhová tartó sorsok pedig azok, akik képesek kitörni, és ők lesznek űrhajósok. Amikor a szociálisan érzékeny társadalomról beszélünk, akkor arról kell beszélnünk, hogy minél több ember, gyermek legyen képes később bárhová eljutni és bárhol boldogulni, de valamiért a jóléti társadalomban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez nem mindenki számára adottság.

Amikor Édouard Louis fiatal francia író és gondolkodó az első regényével jelentkezett kiadóknál, azt mondták, lehetetlen, hogy kiadja, hiszen az a mélyszegény nincstelen Franciaország, amiről ő azt állítja, hogy felnőtt benne, egyszerűen nem létezhet. És ez a gondolkodás tendencia.

Én egy klassz városban élek, ahol könnyű melegnek lenni. Egyetemista vagyok, kövér balkezes meleg srácként nem is igazán volt más lehetőségem. (Amúgy vicces, Kis Tibor Noé transznemű író mesélt ugyanerről a pécsi és a szegedi könyvbemutatóján is: transzneműként az ember vagy bárpultos vagy író, és nem akart bárpultos lenni.) Amikor otthon vagyok, meglepődöm a buszon, hogy milyen beszélgetések zajlanak, és hogy hogyan gondolkodnak emberek a világról, amelyben élnek. Pedig köztük éltem. Csak valahogy nekem a bárhová vezető sors jutott.

Szóval ezzel a bárhová vezető sorssal nem tudom, hogy mire vágyhatok. Már írtam az előző posztban róla, hogy nem akarok nagy házat, sok pénzt. Nem akarok nem dolgozni, persze, ideig óráig örülnék a lottónyereménynek, de befektetném, és az álommunkámat hajszolnám vele, amit meg így is hajszolok, csak kevesebb pénzzel.

Nem vágyom semmire, amit meg lehet fogalmazni huszonkét évesen. Azért tudom ezt a bejegyzést megírni, mert ez a bárhová gondolat bár órája beakadt. Nem vágyom semmire, csak hogy meg tudjak majd felelni ott, a bizonyos bárhol.

Bárhol szeretném kihasználni a saját képességeimet, és bárhol szeretnék jó emberektől tanulni. Az a vágyam, hogy ez a bárhol jó legyen. Hogy a bárhol egy otthon legyen, tudod, ahol jó. Mindig jó.

Kedves Tündérkeresztanya!

Ha már úgyis érdekel, hogy milyen jövőt teremthetnél nekem, arra jutottam, hogy megírom. Tudod, csak a tisztánlátás kedvéért. Tudod, mert ugye a remény hal meg utoljára, és... Szóval érted.

Úgy képzelem, hogy panelban fogok lakni. Látod, máris nem nagy dolog. Nem lennék gazdag, de lenne annyi pénzem, hogy ne kelljen azon gondolkoznom a könyvesboltban, hogy melyik frissen megjelent szuperérdekes bestsellert vegyem ki a kosaramból. És ha már. Úgy képzelem, hogy a nappali egyik fala csupa polc. Hogy legyen hol tartani a nem visszatett, és sorjában kiolvasott bestsellereket, amiket csak nézni is jó. Nem mellesleg ez a hová tegyem őket téma már most is aggasztó, pedig még bőven teszek vissza könyveket.

Jó volna megosztani valakival a lakást. Meg a mosatlant. (Lehetne esetleg te csoda, te tündér, hogy legyen mosogatógépünk? Akár nem is beépítve, hogy könnyebb legyen szerelni, ha baj van?) Meg úgy általában az életet. Jó volna, ha szeretne beszélgetni, és olvasni. Egész életemben azt hallgatom, hogy minek ennyi könyv, úgy érzem otthon mégsem menne már az ezzel kapcsolatos magyarázkodás. Jó volna az is, ha szeretné a cukorborsót és a falafelt, mert azokat én is nagyon szeretem. Akár együtt is el tudom képzelni, bár még sosem ettem úgy, de hajnal egykor ezt pötyögve kimondottan jó ötletnek tűnik.

Tudod, most magyar szakon fogok megint tanulni, meg van egy három éves blogom is, most kezdtem ezt az újat, köszi, hogy olvasod. Jó volna ezekből megélni majd valahogy. Mondjuk egy nagyon menő, de kis, kedves, célpiacra dolgozó magazint tök szívesen vezetnék az LMBT kultúrával és irodalommal kapcsolatban. Szerintem hihetetlenül király volna. Nagyon igyekeznénk, hogy szabadok legyünk ebben a magazinban, jó témákkal, izgalmas kérdésekkel, remélem (nem tudom kedves tündérkeresztanya, hogy meddig terjed a hatóköröd, de ha esetleg...) majd egy sokkal elfogadóbb társadalomban.

Amúgy jó volna az irodalomból is profitálni. Tudod, írok ilyen verseket, lassan elkezdtem gondolkodni egy köteten, írok slam poetryt, jó lenne azzal kapcsolatban is egy stabilabb valami, amivel időről időre mégis meg kellene újulni, most a roma irodalmat kezdtem el kutatni (van például egy nagyon izgalmas kutatásom a cigány mesék közegének a változásairól), lassan egy éve dolgozom az első kritikámon (amúgy a kritikaírás nem ilyen hosszú dolog, csak szorongok tőle), szóval érted, van ebben lehetőség, és jó lenne, ha nem maradnának kihasználatlanul. Értesz te engem, ugye?

Tudod, azt is nagyon remélem, hogy boldog tudok majd azzal lenni, amit végül nekem adsz. Szeretnék hinni majd magunkban, erősnek lenni, és nem hozni meg kompromisszumokat. Nem biztos, hogy látom az utamat annyira, mint ahogy utólag majd biztosan megkonstruálom, de azt remélem, hogy érdemes lesz, és akkor is úgy fogom gondolni, hogy érdemes lesz.

Ölellek szeretettel:

Halandó keresztfiad,

Szilvió