Bátorság. Azt hiszem ezt a szót egy életre lestoppolta a meleg életem, de próbálok ezen túl is gondolkodni róla. Mert ma melegnek lenni elsősorban bátorság kérdése. És igen, lehet, hogy a társadalom ma már nagyobb része elfogadó, de a társadalom bármelyik részében lehetnek elfogadó vagy akár még csak nem is toleráns emberek, akik közül sokan ma is hangosak és akár eltökéltek. A melegség persze biológiailag determinált a kutatások mai állása szerint, de annak a mindennapi megéléséhez szükség van a kurázsira.

Bátornak lenni nekem elsősorban mindig azt fogja jelenteni, hogy az első Budapest Pride felvonulásom kordonok között zajlott, ma pedig már a hangos és gyűlölködő kisebbséget zárják körül. Mármint ez metaforája annak, hogy nem hagyod bezárni magad, és elhiszed, hogy úgy is lehetsz boldog önmagad, hogy nem veszel el a saját szabadságodból. Bátornak lenni számomra mindig is ezt fogja először jelenteni.

Pedig az életem számos más pontján is igyekszem. Tizenhárom évesen szinte egyedül fedeztem fel egy kisvárost, ahová költöztünk, tizennégy évesen egy nagyvárost, ahová középiskolába jártam, tizennyolc évesen egy harmadikat az egyetem miatt, és most kacérkodom Budapesttel, bár biztosan nem fogok odaköltözni. Ezeket a városokat mind egyedül ismertem meg, úgy, hogy egy új élet állt előttem, és sosem hagytam, hogy bezárjon az, ha esetleg eltévednék, vagy nem találnék haza. És mindig haza is találtam, bár Szegeden volt néhány vicces eset.

Bátornak lenni azt is jelenti, hogy kilépsz a slam poetry színpadára, és őszinte vagy. Akár olyan dolgokat mondasz el, amit a legjobb barátodnak se biztos. Művészetté formálod. Bátornak lenni az, hogy hetente, vagy most épp naponta kiteszek magamból egy-egy darabot blogbejegyzésekként. Az életem olyan részeit is, amikkel kapcsolatban nem beszéltem még senkinek, és ez nem véletlen. De ez most kerüljön fel a netre, mert attól lesz tétje azt hiszem. Mármint nem ismertem meg magam jobban attól, hogy az internetre írok, és nem egy önismeretimunkafüzet.docx, de sokat segít abban, hogy még mindig csinálom. Magamnak, meg a laptopom asztalának sokkal egyszerűbb lenne ezeket a sorokat írni, de már rég feladtam volna, és ezért cserébe csak ki kell lépnem egy picit a komfortzónámból. Vállalom.

Mert tud tök kellemes lenni odakint is. A tél végén elmentem egy kirándulásra olyan emberekkel, akiktől féltem. Egyrészt nagyon imponáltak, mert okosak és okos dolgokról beszélgettek, másrészt viszont ijesztő volt, úgy tűnt, hogy ők egy összeszokott csapat, az ötödik-hatodik percben viszont már aktív mozgatója voltam a beszélgetésnek, és jó volt részt venni az egészben. Egyszerűen a komfort zónánkat az ismeretlentől való félelmeink és az előítéleteink mozgatják, és tök érdemes átlépni rajtuk. Különösen, amikor azt érezzük, utálnánk magunkat, ha nem lépnénk át. Nálam ilyen volt ez a kirándulás és ez a blog is. Örülök, hogy mindkettő megtörtént.

Viszont vannak nem megtörtént dolgok, amik még váratnak magukra.

A nővérem és a családom nem tudja rólam, hogy meleg vagyok. Már nagyon érik az előbújás, túl sok helyen mesélek róla ahhoz, hogy egyszer ne fussanak bele. És az van ezzel is, hogy szerintem elfogadnának, de mindig ott vannak azok a rohadt de-k, és nem akarok velük a karantén végéig szembenézni. Náluk lakom, nem akarom végignézni az egészet, ahogy kiszolgáltatott helyzetbe sem kerülnék szívesen, de… mindig azok a rohadt de-k.

A másik ilyen téma, hogy meg kellene írnom néhány bocsánatkérő levelet, de nem vagyok hozzájuk elég bátor. Tök fontos barátaimmal nem beszélünk már ezer éve, mert megsértődtünk a másikra, és nem szeretem ezt cipelni, de talán még nem jött el az ideje. Csak jó volna addig ezt, amíg nem roskadtam bele.

Eddig azt tanultam, hogy megéri bátornak lenni. Legalábbis még sosem buktam el benne, de mindig vannak kérdések, aminek a mentén képes vagyok gondolkodni. Most épp ezek azok. De tudom, hogy meglépem majd őket. Mert bátor szoktam lenni. Néha azt érzem, hogy nincs is más választásom, mint bátornak maradni. Meg kell történjenek ezeknek a dolgoknak ahhoz, hogy egy olyan ember legyek a jövőben, akikre büszke tudok lenni.

Az ígéret és a fenyegetés között az a különbség, hogy hogyan viszonyul a hallgató a mondat tárgyához, és én még nem döntöttem el, hogy mi az utolsó mondat. De biztosan ösztönző.