A nyugalmat nagyon sokan tartják nagyon jó dolognak, és az az igazság, hogy megértem őket. Vannak pillanatok, amikor tök jó dolog nyugodtnak lenni. Leülni egy délután, és elolvasni egy fél könyvet a kanapén, vagy végighallgatni egy albumot úgy, hogy csak fekszel és a zenére koncentrálsz, vagy ülni valahol, és csak nézni is jó dolog. Kikapcsol, feltölt.

De mindig is úgy gondoltam magamra, hogy képtelen lennék leélni egy nyugodt életet. A habitusom is olyan, hogy keresem a konfliktushelyzeteket, szükségem van vitákra, akár indulatos vitákra, kis játszmákra, csínyekre, nyüzsgésre ahhoz, hogy jól működjek. És utána persze hazamegyek, lefekszem az ágyra, végiggondolom,hogy tényleg milyen jó volt, és aztán reggel olvasok egy csomót, hogy feltöltsön úgy, olyan máshogy. Valahogy így működik, és ezzel persze semmi újat nem mondtam senkinek.

Viszont a nyugalomhoz nekem nincs szükségem gondtalanságra. Az egyetem első vizsgaidőszakában egy ponton megelégeltem, hogy nincs időm olvasni, ezért egy napot csak erre szántam, és működött, fel tudott tölteni, és bírtam tovább a taposómalmot, és ez ma is bevett gyakorlatom. Le kell csendesedni, akár úgy, vagy mint így, egy hosszú nap végén egy ilyen blogbejegyzéssel, aminek nincs sok értelme, meg nem is túl informatív, de ha ezt dobra mára az önismereti feladatlap, akkor hát, én nyugodt szívvel itt be is fejezem.