A biztonság egy nagyon fura szó. Maslov a szükséglethierarchia második lépcsőjéhez építette, viszont szerintem ez a szó magyarul összefoglalja az első három fokot. Biztonság az, hogy nem kell a fiziológiai szükségleteim kielégítéséért különösen sokat tennem. Biztonság az, hogy van hol lehajtanom a fejem, és nem lopják el tőlem azokat a dolgokat, amik a tulajdonomat képezik. Biztonság az, hogy tartozom valahová. Hogy vannak barátaim, és van családom, akikkel megosztatom azokat a kérdéseket, amelyek kimozdítanának a diszkonfort érzésből.

Amikor tizenhárom-tizennégy éves voltam, jártam egy gyülekezetbe, aminek volt ifi klubja is péntek délutánonként. Egyszer csak, nem tudom, hogy hogyan, de biztosan nem véletlenül, szóba került, hogy ki nem érzi magát otthon biztonságban. És én végiggondoltam, hogy van mit ennünk, nem fognak kirabolni minket, nem vernek otthon, akkor még mindent megbeszéltem a szüleimmel. Nem tettem fel a kezem, de hezitáltam.
Aztán a pásztor megköszönte azoknak az őszinteségét, akik feltették. És ez a mai napig nem lejátszott dolog a fejemben, hogy úgy érezte nem őszinte dolog nem feltenni a kezünket, vagy hogy elismerte annak a bátor voltát, hogy valakik feltették a kezüket. Ezen az sem segített, hogy két év intenzív nyelvészettanulás után végképp lezártam azzal, hogy ez a mondat kétértelmű. De ha ennyit kell ezen gondolkoznom, akkor van dolgom ezzel a biztonságérzéssel.

A jó hír az, hogy biztonságban vagyok. Van mit ennem, van hol aludnom, és a gondolataim nagy részét van kivel megosztanom. De ma is hezitálnék.

Tele van az életem bizonytalanságokkal. Mindig jól palástolom őket azzal, hogy vannak B terveim, de otthon nem igazán beszélhetek róluk, mert én vagyok az első generációs értelmiségi srác, aki olyan szavakat használ az aszalnál, mint a regresszió meg a világfalu, és nem ismerhetem be, hogy buktam. Szegedet azért szerettem, mert tiszta lappal kezdhettem. Az lehettem, aki lenni akarok, előzmények nélkül. Sokat dolgozom rajta, hogy megvalljam azt, hogy hol van az, ahol felnőttem, és ezek alapján meséljek a bennem kialakult reflexekről, és arról a munkáról, hogy most mégis tudok erről írni. Írtam már első generációs slam szöveget arról, hogy kiüresedett az apámmal való párbeszéd, vagy hogy én vagyok az az x, aki nagyon vágyik arra, hogy képes legyen kitörni.

Nagyon sokat beszélek arról emberekkel, hogy milyen is a slam poetry színpadon állni. Hogy beleszólsz a mikrofonba, mindenki rád figyel, és három perc múlva meg fognak tapsolni. És ez nagyon jó érzés. Néha csak annyit írok a slam poetry képeim alá, hogy

voltam otthon, és elmondtam mi foglalkoztatott. Jó volt.

Ott biztonságban vagyok. És ezt az ottot egyre jobban tágítom Szegedre, több olyan barátom van, akiknek őszintén tudok mesélni a dolgaimról, és partnerek ebben. Együtt álmodunk, elégedetlenkedünk a jelenen és gondolkozunk a jövőn. Azt hiszem a biztonság azok ilyen pillanatok. Olyanok, amikor tudod, hogy elkapnának, ha esnél, akkor is, ha mindenki mindent tudna rólad. És talán az is segít, ha tudod, hogy innen nem eshetsz nagyot.