Ha már így húsvét van, régóta foglalkoztat a kérdés, hogy vajon Jézus az utolsó vacsora után a kertben imádkozva vajon még tényleg mondhatott-e volna nemet, és mi történt volna akkor. Júdás már hívta a katonákat, de Pilátus előtt a tömeg talán őt engedte volna szabaddá. Az a tömeg, aki vasárnap még ünnepelte, hogy bevonul Jeruzsálembe. De ha szabadon is engedik, mi következik aztán. Mit várhatunk Isten bárányától, ha nem hal meg a kereszten értünk bűnösökért?

Ma a megfelelésről kell mesélnem, és nagyon furcsa számomra ez a téma, mert több síkon nagyon akut nálam. Történeteket fogok mesélni ezekről a síkokról:

2015, talán 2016. A kollégiumi szobámban beszélgetünk az azóta elhunyt legjobb barátommal, aki próbálja megérteni, hogy miért nem vagyok boldog. Azt hiszem mindig meg akart menteni, és azt hiszem végül sikerült is. Azt válaszoltam neki, hogy mert az az élet, nem az amit élni szeretnék. Voltak barátaim, volt hol laknom, volt mit ennem, úgy tűnt az életem is tart valamerre, de nem tudtam boldog lenni. Ma már szinte másként értékelek mindent az életemben, de azt hiszem a válaszom tök fontos volt.

Én elsősorban magamnak akarok megfelelni. És ez nem jelent sokat, csak hogy legyen minden jó. Tudom, ezt tisztáztuk tegnap, nehéz tudni, hogy jó-e most nekem, de mégis: Akkor tudok elégedett vagy legalább megfelelt lenni saját magam számára, ha úgy érzem építve vagyok, tartok valami felé, és közben jó, ha megtámaszt valami, mint érzelmileg, mint fiziológiai szükségletek szintjén. Nem akarok Maslovval papolni (Tegnap kellett volna, de demotivált voltam, és nem jutott eszembe, talán majd egy következő bejegyzésben.), de azt hiszem ezzel össze is foglaltam a piramisát.

És azt hittem, hogy ez ennyi. Hogy én vagyok a makacs ember, aki csak magának akar megfelelni, és nem érdekel a világ, de közben, ha már itt vagyunk, fontos beszélni arról, hogy függök a visszajelzésektől, stréber módon. Mármint igen, én stréber vagyok, és megtaláltam a korábbi posztban idézett ezzel kapcsolatos szöveg forrását, szóval mutatom azt is:

Nagyon szeretem ezt az idézetet, szerintem ez egy tök fontos idézet, de rám nem igaz. Én stréber vagyok. Vágyom az elismerésre, szeretem, ha a tanár elismeri, ha jót kérdeztem (amellett persze, hogy érdekel a kérdés tárgya), dühös voltam, amikor a tanár leszidott mert a tudósításom riportszerű lett, mert csak a következő héten tanultuk a riportot, így nem tudtam pontosan, hol a különbség. Szeretem, ha a tanár megjegyzi a nevem, mert tudom a válaszaira a kérdést. Egyszerűen szeretem, ha elismerik, hogy jó vagyok.

Egy kedves barátommal visszatérő témánk, de általában vele kapcsolatban, hogy ha zenélne, akkor görcsösen törekedne arra, hogy olyan jó legyen, mint Bach, és ha főz, akkor főzzön olyat, amit gondolkodás nélkül felszolgálnának a Gundelben. Mindennel kapcsolatban így él, bár sokat dolgozik azon, hogy ez ne legyen így, és tök tisztelem őt ezért.

Én még a felismerés határán vagyok, és azt hiszem talán nem élem meg ennyire durván. Például képes vagyok elengedni, ha valami nem megy, és nem is tartom annyira fontosnak, ha nem tisztelem az ezzel kapcsolaros másik személyt annyira. De ha egy olyan tanárnak írok akit tisztelek, akkor azt akarom, hogy az én beadandómat tartsa a legtöbbre mindközül, sőt néha azzal a gondolattal is eljátszom, hogy ajánlja fel, hogy publikáljuk. Szükségem van a pozitív megerősítésre, mert ők azok a külső tényezők, akik szerintem (!) képesek visszajelezni arról, hogy jó irányba tartok. Amikor a világ legokosabb szociológia tanára, aki mindenről is tud beszélni ötven percig, elmeséli az utolsó órán, hogy már kibeszéltek engem és a műveltségemet a szakunk vezetőjével, az végigsimítja a lelkem.

Aztán persze vannak azok a pillanatok, amikor ezt nem kapom meg, pedig tudom, hogy nagyon megérdemelném. Amikor én tartom a legjobb prezentációt (ne hazudjuk el, ez általában így van), de semmilyen visszajelzés nem érkezik ezzel kapcsolatban, vagy például 12-ben:

Jutalomkönyv. Eddig egyetlen jutalomkönyvet olvastam el, a 10-ben kapottat, mert azt én választhattam ki magamnak, mégis fontosak számomra. A 12. évvégére nagyon belehúztam. Egyetemre akartam jönni, emelt magyaroztam, én (mint stréber meg törtető nyilván én) szerveztem az osztálynak egy csomó mindent, ha valami igazságtalanság történt, én nyitottam ki először a számat, és egyébként jól tanultam, jobb matek kisérettségit írtam, mint az osztály legjobb tanulója... Szóval baromira megérdemeltem volna azt a jutalomkönyvet. A ballagáson az igazgató minden osztályból kiszólított két-három embert, és az osztálytársaim már csesztettek, hogy majd lepődjek meg. Tőlünk csak egy embert szólítottak ki, a már említett legjobb tanulót, és az az igazság, hogy ha öt év után erre gondolok, még mindig mocsok rosszul esik. És tényleg nem a könyvről van szó.

Relatíve kevesen ismerik By Alex könyvét, amit Márta Alexként jelentetett meg, az Özsébet, és most majdnem el is fogom spoilerezni. Özséb éli egy középosztálybeli munkás életet, és az egész életét az határozza meg, hogy azt gondolja, hogy ő jobb másoknál. Több náluk. Érvényesebb. Aztán egy ponton megtudja, hogy nem ugrotta meg azt a lécet, amit felállított magának, és öngyilkos lett.

Nem tartok tőle, hogy én is így végezném, de azért fontos lesz majd erről is beszélnem a pszichológussal, mert Özséb belső párbeszédei túlságosan is hasonlítanak az enyémre. Jó volna dolgozni majd azon, hogy 1.) ez a könyv (és nyílván ez könyv itt most elsősorban metafora) elengedjen magától, és 2.) ne rettegjek tőle. Egyszerűen vágyom arra, hogy az emberek visszajelezzenek, hogy nem vagyok pleps. Ezt nem kaphatom meg magamtól sosem biztosan, és ha mástól sem, az rettegéssel és bizonytalansággal tölt el. Mert öt éve írok slamet, három éve jelennek meg verseim, három éve blogolok intenzíven... és mi van, ha ez nem volt elég ahhoz, hogy érvényesebb legyek másoknál.

2017-ben olvastam egy írótábor beszámolóját, amiben 20 év alatti fiatalok meséltek név nélkül a pályával kapcsolatos félelmeikről. Vida Kamilla jegyzi, érdemes elolvasni az egészet, de én az utolsó beszélőt citálnám most:

Ha elérsz egy olyan szintet, hogy valahol közölnek, akkor nem fogják neked azt mondani már, hogy hagyd abba teljesen. Hogy el se kezdd, hogy ehhez nem vagy elég. Ha valahogy egyszer bekerülsz ebbe a folyamatba, akkor utána sosem lesz tudomásod arról, hogy esetleg nagyon nincs itt a helyed, pedig lehet, hogy csak véletlenül vagy ott, ahol vagy, vagy egyszer eszedbe jutott valami egészen jó dolog, aztán leírtad és akkor úgy maradtál. Benne az írásban, így értem. És akkor nem szólnak, és rajtad kívül, kizárólag rajtad kívül mindenki tudja, hogy nem vagy elég. Elég jó.

Úgy érzem, muszáj megfelelnem magamnak. És mindenkinek tudnia is kell, hogy elég jó vagyok. Azt hiszem ez csak egy első poszt erről a témáról.