Nem lesznek itt nagy húhajkodások vagy nagy élettapasztalatok, mert pontosan tudom, hogy harminckét blogbejegyzés még nem a világ közepe. A másik blogomon kétszázzal több van, és még azzal kapcsolatban sem tudnék nagy igazságokat mondani. Pedig így most ez a harminckét poszt egy egész blognak tűnik, hiszen visszanézve végül is, ennyi most az egész blogom. És ez a bejegyzés lesz a harmincharmadik, de most akkor sem fogom elmondani a frankót, ha másnak már bejött az élet és a halál és a halál utáni élet ezzel a számmal. Mert nincs mit elmondani.

Talán csak annyit, hogy nem voltam benne biztos, hogy idáig el fog ez az egész jutni. Ez a sokadik olyan blogom, ami rólam szól, csak rólam, könyvek, olvasmányok és minden ilyesmi nélkül. A legutóbbi állította fel a pozitív rekordot: egy boldogságnapló volt, aminek az volt a koncepciója, hogy minden este leírom, aznap miért voltam boldog. Nyolc napig csináltam, ami pontosan nyolc bejegyzést jelent. Aztán abbamaradt.

Ez a blog abban más, hogy rögtön az elején nagy volt a pofám vele. Március 31-én érkezett meg az ötlet, amit homályosan dédelgettem már egy ideje, és tudtam, hogy ezt azonnal meg kell csinálni, mert ha nem, akkor el fog sodródni. Elkészítettem a vállalható sablont, amibe már egészen ügyes vagyok, hiszen ez már tényleg nem az első blogom. Írtam rá rögtön két bejegyzést, az egyiket a szándékaimról, a másikat kifejezetten a rövid távú céljaimról, és megosztottam a saját facebook falamon, pontosan azért, hogy nyilvános legyen, és súlya legyen a tervemnek.

Mert tudom, hogy csak magamnak könnyen abbahagynék bármit.

Aztán április 1-én elkezdődött az egész, úgy igazán. Tudtam, hogy ki kell alakítanom egy rutint, vagy használjuk nyugodtan a nem szebb, de igazabb kényszer szót, arra, hogy nap mint nap posztoljak, és egy 30 napos önismereti munkafüzet jó alkalomnak tűnt, és annak is bizonyult.

Tényleg. Csak az utolsó bejegyzést tettem ki néhány nappal később, de azt sem csaltam el, és erre büszke vagyok. Még akkor is, ha volt, hogy olyan dolgokról is kellett mesélnem, amikről egyébként nem szívesen tettem meg. A születésem története például egy tipikusan ilyen téma volt, mégis örültem, hogy megtörtént. Valódi határátlépés volt, és volt súlya az olykor-olykor önismétlő bejegyzések között, amikben sokszor meséltem otthontalanságról, bizonytalanságról és arról, miért fontosak számomra a barátaim. Bízom benne, hogy valamennyire mindig másként tudtam ezekről írni, de volt, hogy már engem is idegesített.

De mindenképpen örülök, hogy ez a harminc bejegyzés megtörtént, mert fejlődtem bennük. Egyrészt óhatatlanul előkerültek ezek a témák, amik kapcsán muszáj is volt többet írni, mint amennyit az eddigi blogger pózom engedett volna, és tök jó dolog átlépni ezt a gátlást. Jó volt látni, hogy rezonáltok vele. Háromszor voltunk kint az blog.hu címlapján kiemelve, és vannak napi olvasóim is. Ennél többet egy másfél hónapos blog nem is várhat el.

Harminc nap-nap után írott poszt alatt elkezdtem viszonyulni ehhez az egész dologhoz, mert amibe harminc napon keresztül minden nap munkát ölsz, ahhoz kötődni kezdesz. Most már azt tudom mondani, hogy biztosan marad ez a felület és frissülni is fog, mert megszoktam, hogy van, és jó látni, hogy gondolkozom úgy témák kapcsán, hogy jaj, igen, erről jó volna majd írni.

Azt mondtam, hogy ez a harminc bejegyzés nem a világ, és persze ez tényleg így van. De arra pont elég volt, hogy meggyőzzön arról, hogy akarom ezt csinálni. Még messze nem írok úgy, ahogy szeretnék, sőt, sokszor hajnalban ment ki a bejegyzés, így nem is volt rá annyi energiám, amennyit szerettem volna, de úgy tűnik tudom is csinálni. A hogyant pedig most nézem vissza.

A következő hét azzal fog telni, hogy átnézek minden eddigi bejegyzést, és javítom bennük a hibákat. Közben kitalálom, hogy milyen kifejezések szerepeljenek a címkefelhőbe, hogy tudjatok valamennyire a tartalomra szűrni, és persze jövök majd egy-két bejegyzéssel is. Júniusra jó volna tudni, hogy hogy s mint vagyunk, legalább nagy vonalakba, de ezzel kapcsolatban most nincsenek szorongásaim. Nem baj, ha egy ideig még csak úgy vagyunk. Úgy is az a mottónk, hogy írok, aztán csak lesz valami.

Valami meg úgyis lesz.

Ez az utolsó feladat a harminc napos önismereti munkafüzetben. A merész vágyainkról kell írni. A legvadabbakról. És úgy éreztem, ezt ellóghatom, mert írtam róluk, a legutóbbiban is, és egyébként sem vágyok nagy dolgokra. Egy fiktív életrajzot kellett volna írnom, amiben bárki lehetek. Életem regényét kellett volna felskiccelnem a legjobb lehetőségek szerint, amiben sem pénz, sem eddigi tudás nem számít, de én ezt nagyon nem akartam.

Szóval leírom miért nem:

Szajbély Mihály irodalomtörténész az egyik első vele töltött magyar alapszakos óránkon beszélt arról, hogy ma egészen más fiatalnak lenni, mint mondjuk száz, kétszáz, többszáz évvel ezelőtt volt. Kevesebb lehetőségünk volt. Azok, akiknek a szüleik földművesek voltak, maguk is földművesek lettek, és éppen így a kereskedők, iparosok, vagy akár épp a nemesek gyermekei. Persze időről-időre egy-egy okos gyermeket a pap magához vett tanulni, és lassan megjelent a polgárosodás is, de értjük, hogy ez még nem volt az igazi.

És persze ma sem az. Nagyon nagy szerencsére volt szükségem, hogy mélyszegényként a falu utolsó előtti házából most a mesterszakos felvételimre készüljek, vagy épp ezt a blogot írjam, és dolgokról képes legyek komplexen értekezni. Rosszabb pillanataimban még azt is gondolom, hogy talán nem véletlenül vagyunk itt ennyire kevesen, és eredendően bukásra vagyok ítélve. De sokaknak ma sincs meg a lehetősége ahhoz, hogy egy egyetemen méressék meg magukat, és ezt állati fontos látni.

Ugyanakkor ma mégis ott tartok, hogy az élet egy folyamatos szerepjátékkönyv, ahol súlya van minden döntésemnek, és nem tudom, mi fog igazából következni belőle. Rengeteg lehetőségem van választani, hogy mi leszek, és a döntéseimmel egyre közelebb vagy távolabb kerülök egy-egy lehetőséghez, viszont sok lehetőségem van, és ezek közül reményeim szerint a legtöbben helyt tudok majd állni.

Itt kapcsolódik be Axel Hacke: A tisztességről nehéz időkben című könyve, amit most olvasok. A 159. oldalon hivatkozik David Goodhart The Road to Somewhere (Az út valahová) című munkájára, amiben megkülönbözteti a bárhová és a valahová tartó sorsokat. A valahová tartó sorsok azok, amelyek nem törnek ki, amiknek egyértelmű az útjuk. A bárhová tartó sorsok pedig azok, akik képesek kitörni, és ők lesznek űrhajósok. Amikor a szociálisan érzékeny társadalomról beszélünk, akkor arról kell beszélnünk, hogy minél több ember, gyermek legyen képes később bárhová eljutni és bárhol boldogulni, de valamiért a jóléti társadalomban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez nem mindenki számára adottság.

Amikor Édouard Louis fiatal francia író és gondolkodó az első regényével jelentkezett kiadóknál, azt mondták, lehetetlen, hogy kiadja, hiszen az a mélyszegény nincstelen Franciaország, amiről ő azt állítja, hogy felnőtt benne, egyszerűen nem létezhet. És ez a gondolkodás tendencia.

Én egy klassz városban élek, ahol könnyű melegnek lenni. Egyetemista vagyok, kövér balkezes meleg srácként nem is igazán volt más lehetőségem. (Amúgy vicces, Kis Tibor Noé transznemű író mesélt ugyanerről a pécsi és a szegedi könyvbemutatóján is: transzneműként az ember vagy bárpultos vagy író, és nem akart bárpultos lenni.) Amikor otthon vagyok, meglepődöm a buszon, hogy milyen beszélgetések zajlanak, és hogy hogyan gondolkodnak emberek a világról, amelyben élnek. Pedig köztük éltem. Csak valahogy nekem a bárhová vezető sors jutott.

Szóval ezzel a bárhová vezető sorssal nem tudom, hogy mire vágyhatok. Már írtam az előző posztban róla, hogy nem akarok nagy házat, sok pénzt. Nem akarok nem dolgozni, persze, ideig óráig örülnék a lottónyereménynek, de befektetném, és az álommunkámat hajszolnám vele, amit meg így is hajszolok, csak kevesebb pénzzel.

Nem vágyom semmire, amit meg lehet fogalmazni huszonkét évesen. Azért tudom ezt a bejegyzést megírni, mert ez a bárhová gondolat bár órája beakadt. Nem vágyom semmire, csak hogy meg tudjak majd felelni ott, a bizonyos bárhol.

Bárhol szeretném kihasználni a saját képességeimet, és bárhol szeretnék jó emberektől tanulni. Az a vágyam, hogy ez a bárhol jó legyen. Hogy a bárhol egy otthon legyen, tudod, ahol jó. Mindig jó.

Ha már úgyis érdekel, hogy milyen jövőt teremthetnél nekem, arra jutottam, hogy megírom. Tudod, csak a tisztánlátás kedvéért. Tudod, mert ugye a remény hal meg utoljára, és... Szóval érted.

Úgy képzelem, hogy panelban fogok lakni. Látod, máris nem nagy dolog. Nem lennék gazdag, de lenne annyi pénzem, hogy ne kelljen azon gondolkoznom a könyvesboltban, hogy melyik frissen megjelent szuperérdekes bestsellert vegyem ki a kosaramból. És ha már. Úgy képzelem, hogy a nappali egyik fala csupa polc. Hogy legyen hol tartani a nem visszatett, és sorjában kiolvasott bestsellereket, amiket csak nézni is jó. Nem mellesleg ez a hová tegyem őket téma már most is aggasztó, pedig még bőven teszek vissza könyveket.

Jó volna megosztani valakival a lakást. Meg a mosatlant. (Lehetne esetleg te csoda, te tündér, hogy legyen mosogatógépünk? Akár nem is beépítve, hogy könnyebb legyen szerelni, ha baj van?) Meg úgy általában az életet. Jó volna, ha szeretne beszélgetni, és olvasni. Egész életemben azt hallgatom, hogy minek ennyi könyv, úgy érzem otthon mégsem menne már az ezzel kapcsolatos magyarázkodás. Jó volna az is, ha szeretné a cukorborsót és a falafelt, mert azokat én is nagyon szeretem. Akár együtt is el tudom képzelni, bár még sosem ettem úgy, de hajnal egykor ezt pötyögve kimondottan jó ötletnek tűnik.

Tudod, most magyar szakon fogok megint tanulni, meg van egy három éves blogom is, most kezdtem ezt az újat, köszi, hogy olvasod. Jó volna ezekből megélni majd valahogy. Mondjuk egy nagyon menő, de kis, kedves, célpiacra dolgozó magazint tök szívesen vezetnék az LMBT kultúrával és irodalommal kapcsolatban. Szerintem hihetetlenül király volna. Nagyon igyekeznénk, hogy szabadok legyünk ebben a magazinban, jó témákkal, izgalmas kérdésekkel, remélem (nem tudom kedves tündérkeresztanya, hogy meddig terjed a hatóköröd, de ha esetleg...) majd egy sokkal elfogadóbb társadalomban.

Amúgy jó volna az irodalomból is profitálni. Tudod, írok ilyen verseket, lassan elkezdtem gondolkodni egy köteten, írok slam poetryt, jó lenne azzal kapcsolatban is egy stabilabb valami, amivel időről időre mégis meg kellene újulni, most a roma irodalmat kezdtem el kutatni (van például egy nagyon izgalmas kutatásom a cigány mesék közegének a változásairól), lassan egy éve dolgozom az első kritikámon (amúgy a kritikaírás nem ilyen hosszú dolog, csak szorongok tőle), szóval érted, van ebben lehetőség, és jó lenne, ha nem maradnának kihasználatlanul. Értesz te engem, ugye?

Tudod, azt is nagyon remélem, hogy boldog tudok majd azzal lenni, amit végül nekem adsz. Szeretnék hinni majd magunkban, erősnek lenni, és nem hozni meg kompromisszumokat. Nem biztos, hogy látom az utamat annyira, mint ahogy utólag majd biztosan megkonstruálom, de azt remélem, hogy érdemes lesz, és akkor is úgy fogom gondolni, hogy érdemes lesz.

Ölellek szeretettel:

Halandó keresztfiad,

Szilvió

Az a biztos jele annak, hogy egy önismereti munkafüzet nem egy blog felépítésére készült, hogy csak a 28. napon feladat az, hogy mutatkozz be, mint egy névjegykártyán. Hát így:

Egyszerűen szárnyra kaptak,
és magukkal vitték a tavat.

Fannie Flagg

Veszprémi Szilveszter
egyetemi hallgató,
költő, slam poetry előadó,
blogger

Egy meleg srác olvas
Szilvió random blogol bele a nagyvilágba
facebook
instagram
twitter
patreon

Azt hiszem a szélsőséges hektikusságom abban is megnyilvánul, hogy tegnap nagyon deep bejegyzést írtam, ma pedig hitelesen fogok tudni írni a lelkesedéseim kis tárgyáról. Nagyon mélyen élem meg az életgödreimet, és nagyon tudok lelkesedni is dolgokért. Sokszor úgy, mint egy gyerek, csillogó szemmel várok valamit, vagy csak abban a pillanatban élve lelkesedem, mint ha nem lenne következő. Szeretek lelkesedni. Nagyon sok pozitív energiát szabadít fel, és jó ezeknek a hatása alatt lenni. De ezzel nem újat akarok mondani, csak összegezni az eddig elhangzottakat, és lassan befejezni a bevezetést. Ma olyan dolgokról fogok mesélni, amik lelkesítenek:

Egy jó beszélgetés, este, akár messengeren

Nagyon sok olyan ember van, akivel jókat tudok beszélgetni, és az esetek többségében én vagyok közülük a butább. De én szeretem ezt. Mert tök termékeny, kérdezünk, kegyetlenül, észrevéve mondatok mögött a buktatókat. Úgy keretezve át kérdéseket, hogy el tudjunk gondolkozni rajta. Igazán érteni, hogy a másik mit gondol. Visszakérdezni. És ezeknek nem az a tétje, hogy jól meggyőzzük a másikat, hanem tényleg a megértés és a tanulás. Nincs olyan helyzet, amiben motiváltabb vagyok, mint ezek a beszélgetések.

Egy jó egyetemi kurzus

Egyszerűen vannak olyan tanáraim, és szerencsére nagyon sokan, akikhez egyszerűen érdemes bejárni. Nagyon izgalmas dolgokról beszélnek, minden mondatukat a hátamra tetováltatnám, és olyan összefüggéseket nyitnak meg, és tesznek logikussá, amik addig előttem voltak, mégsem láttam őket. Egy világ kulcsát adják a kezembe, kezünkbe, és én sokszor kérdezek is, ha ez akad valahol. Olyan tanáraim vannak, akik tök nyitottak az együttgondolkodásra, érdekli őket a mi véleményünk, előző tudásaink, és ösztönöznek minket a megszólalásra. És ez jó dolog. Most például igyekszem olyan beadandókat írni, amik lenyűgözik őket, mert én is épülök belőle.

Egy régen várt könyv

Most épp Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című könyve ilyen. Vuong a fiatal amerikai líra egy izgalmas hangja. A peremről mesél baromi személyesen. Vietnámi bevándorló anyjáról, a szegénységről, az első generációs értelmiségi létről. A nyelve baromi lírai. Metaforáktól hemzseg, mint egy szabadvers. Megnyit nekem egy nagyon érzékeny, szép világot, és tudtam, hogy ez fog történni. A sorsom volt, hogy imádjam ezt a könyvet.

Új helyzetek, amikre rögtön pozitív visszacsatolást kapok

Mondtam már, hogy elég hektikus vagyok? Ha valami egyszer fellelkesít, és nekiállok, akkor visszajelzés nélkül könnyen abbahagyom. Sok blogom ért így véget. De ha kapok bármennyi pozitív visszacsatolást is, úgy érzem érdemes életben tartani a dolgot. Mint ez a blog is. 28 napja folyamatosan írok rá. Még két nap, és ki kell találnom, mi lesz vele később, de ez a 28 nap elég volt arra, hogy megszeressem, és akarjam csinálni, bár nyilván nem lesznek naponta bejegyzések rajta.

Új helyzetek, amikkel kapcsolatban azt gondolom, hogy hasznosak lesznek

Most például megint csinálok valamit, amivel kapcsolatban nagyon rossz visszajelzéseket kaptam az elején, de akarom a kihívást, és tudom, hogy büszke leszek rá, ha sikerül megcsinálnom. Örülni fogok. És tanulni belőle. Lelkesít az az ember, aki általa lehetek.

Szóval mondhatjuk

hogy tanulságos dolgok lelkesítenek. Olyanok, amik építenek. Amik hozzátesznek ahhoz, aki lenni akarok. Lelkesít az az ember, akinek a legjobb esetben képzelem magam, és hajlandó vagyok tanulni és tenni érte. És képes vagyok lelkesedni. Akkor is, ha épp mondjuk fáradt vagyok.

Amikor a világ leköveti az önismereti munkafüzet kérdéseit, az mindig ijesztő. És a mai nap kivételesen ilyen. Nem állítom, hogy őrült lennék ma, vagy bármi, de mentálisan talán ma vagyok a leginstabilabban az elmúlt hónapban.

Nekem ez a mentális instabilság mindig mélyről jön. Már több bejegyzésben meséltem róla, hogy az élethez feltétlenül szükséges lábak, teszem azt, mint az otthon nálam elég instabilak. Minden olyan szoba, ahol felnőttem, az már nem az én szobám és nem a családom szobája. Édesanyám meghalt, és mivel vele éltem, ezért más nem is igazán foglalkozott vele, hogy legyen a klasszikus értelembe vett helyem. A tárgyaim szinte mind Szegeden vannak, egy kis részük, főleg egy ilyen emlékdoboz van édesapámnál, és igazából ennyi.

A mai tébolyom ebből áll és nagyon mélyen talált meg. Az otthontalanság nagyon nagy szabadság tud lenni, de közben pontokon hatalmas gyomrost osztogat, és ez nagyon megvisel. Több napig vagyok képes ismét értéktelen senkinek nem kellő szarnak érezni magam tőle, és ennek megfelelően viselkedni, úgy, hogy semmilyen reményt nem látok. Mintha egyszer csak a semmiből rám dobnának egy dobozt, ami elvág mindentől, amire reménykedve tekintettél, vagy amit korábban szerettél, és tudod, hogy nincs kiút, ezért nem is keresed.

Az én tébolyom tompa, mint az idő karantén idején. A sarokban ül, és érzéketlen próbál lenni, mert ez az egyetlen esélye arra, hogy ne törjön össze. Már meséltem az anyámfajta büszkeségről. Na, hát mi nem törhetünk össze.

Ma szerencsém volt. Filmtörténetre kellett filmeket néznem, és ezek a filmek ideig óráig csak, de szörnyen feltöltöttek. Olyan filmeket néztem, mint a Szigorúan ellenőrzött vonalak vagy Mefisztó, de aztán egyszercsak kikapcsolod a gépet, és egyedül maradsz. És szörnyen sajnálom, de ezekben még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy segítséget kérjek. Majd napok, hetek múlva, de biztosabb, hogy karantén végén egy pszichológustól.

Mi nem vagyunk vesztes fajták. Vagy hát de. Azt hiszem ilyenkor mindig úgy látom anyámat, mint aki mindig próbált kitörni a vesztességből, de sosem sikerült. Mert mi nem tudunk segítséget kérni, és így egyedül maradunk. De semmiképpen nem ismerjük be, hogy vesztettünk, vagy hogy egyáltalán vesztésre állunk.

Aztán majd el fog jönni a pillanat, amikor azt gondolom majd, hogy én vagyok az élet császára. Hogy a világ jó felé tart, és van benne hely számomra is. A világ meg szokott erősíteni, de jó volna magamtól erősnek lenni. Ilyen helyzetekben.

Bátorság. Azt hiszem ezt a szót egy életre lestoppolta a meleg életem, de próbálok ezen túl is gondolkodni róla. Mert ma melegnek lenni elsősorban bátorság kérdése. És igen, lehet, hogy a társadalom ma már nagyobb része elfogadó, de a társadalom bármelyik részében lehetnek elfogadó vagy akár még csak nem is toleráns emberek, akik közül sokan ma is hangosak és akár eltökéltek. A melegség persze biológiailag determinált a kutatások mai állása szerint, de annak a mindennapi megéléséhez szükség van a kurázsira.

Bátornak lenni nekem elsősorban mindig azt fogja jelenteni, hogy az első Budapest Pride felvonulásom kordonok között zajlott, ma pedig már a hangos és gyűlölködő kisebbséget zárják körül. Mármint ez metaforája annak, hogy nem hagyod bezárni magad, és elhiszed, hogy úgy is lehetsz boldog önmagad, hogy nem veszel el a saját szabadságodból. Bátornak lenni számomra mindig is ezt fogja először jelenteni.

Pedig az életem számos más pontján is igyekszem. Tizenhárom évesen szinte egyedül fedeztem fel egy kisvárost, ahová költöztünk, tizennégy évesen egy nagyvárost, ahová középiskolába jártam, tizennyolc évesen egy harmadikat az egyetem miatt, és most kacérkodom Budapesttel, bár biztosan nem fogok odaköltözni. Ezeket a városokat mind egyedül ismertem meg, úgy, hogy egy új élet állt előttem, és sosem hagytam, hogy bezárjon az, ha esetleg eltévednék, vagy nem találnék haza. És mindig haza is találtam, bár Szegeden volt néhány vicces eset.

Bátornak lenni azt is jelenti, hogy kilépsz a slam poetry színpadára, és őszinte vagy. Akár olyan dolgokat mondasz el, amit a legjobb barátodnak se biztos. Művészetté formálod. Bátornak lenni az, hogy hetente, vagy most épp naponta kiteszek magamból egy-egy darabot blogbejegyzésekként. Az életem olyan részeit is, amikkel kapcsolatban nem beszéltem még senkinek, és ez nem véletlen. De ez most kerüljön fel a netre, mert attól lesz tétje azt hiszem. Mármint nem ismertem meg magam jobban attól, hogy az internetre írok, és nem egy önismeretimunkafüzet.docx, de sokat segít abban, hogy még mindig csinálom. Magamnak, meg a laptopom asztalának sokkal egyszerűbb lenne ezeket a sorokat írni, de már rég feladtam volna, és ezért cserébe csak ki kell lépnem egy picit a komfortzónámból. Vállalom.

Mert tud tök kellemes lenni odakint is. A tél végén elmentem egy kirándulásra olyan emberekkel, akiktől féltem. Egyrészt nagyon imponáltak, mert okosak és okos dolgokról beszélgettek, másrészt viszont ijesztő volt, úgy tűnt, hogy ők egy összeszokott csapat, az ötödik-hatodik percben viszont már aktív mozgatója voltam a beszélgetésnek, és jó volt részt venni az egészben. Egyszerűen a komfort zónánkat az ismeretlentől való félelmeink és az előítéleteink mozgatják, és tök érdemes átlépni rajtuk. Különösen, amikor azt érezzük, utálnánk magunkat, ha nem lépnénk át. Nálam ilyen volt ez a kirándulás és ez a blog is. Örülök, hogy mindkettő megtörtént.

Viszont vannak nem megtörtént dolgok, amik még váratnak magukra.

A nővérem és a családom nem tudja rólam, hogy meleg vagyok. Már nagyon érik az előbújás, túl sok helyen mesélek róla ahhoz, hogy egyszer ne fussanak bele. És az van ezzel is, hogy szerintem elfogadnának, de mindig ott vannak azok a rohadt de-k, és nem akarok velük a karantén végéig szembenézni. Náluk lakom, nem akarom végignézni az egészet, ahogy kiszolgáltatott helyzetbe sem kerülnék szívesen, de… mindig azok a rohadt de-k.

A másik ilyen téma, hogy meg kellene írnom néhány bocsánatkérő levelet, de nem vagyok hozzájuk elég bátor. Tök fontos barátaimmal nem beszélünk már ezer éve, mert megsértődtünk a másikra, és nem szeretem ezt cipelni, de talán még nem jött el az ideje. Csak jó volna addig ezt, amíg nem roskadtam bele.

Eddig azt tanultam, hogy megéri bátornak lenni. Legalábbis még sosem buktam el benne, de mindig vannak kérdések, aminek a mentén képes vagyok gondolkodni. Most épp ezek azok. De tudom, hogy meglépem majd őket. Mert bátor szoktam lenni. Néha azt érzem, hogy nincs is más választásom, mint bátornak maradni. Meg kell történjenek ezeknek a dolgoknak ahhoz, hogy egy olyan ember legyek a jövőben, akikre büszke tudok lenni.

Az ígéret és a fenyegetés között az a különbség, hogy hogyan viszonyul a hallgató a mondat tárgyához, és én még nem döntöttem el, hogy mi az utolsó mondat. De biztosan ösztönző.

Én ilyen liberális ember vagyok, úgy, ahogy azt a felvilágosodás is definiálta. És itt fontos szó a definíció. A felvilágosodás kori liberális filozófus nem igazán gondolt például a mélyszegények vagy épp a nők egyenlőségére, és nem igazán gondolta, hogy tényleg mindenki csináljon amit akar egészen addig, amíg mást ezzel nem korlátoz.

És én hiszek a társadalmi szerződésben is, és megértem azokat a Nyugat-európai adófizetőket, akiket nem zavar az adózás. Az államnak adom az autonómiám egy jelentős részét, azért, hogy cserébe ő biztosítsa a jogomat a zavartalan élethez. Éppen így a buszsofőrnek adom a fizetésem és az autonómiám egy részét, hogy vigyen el helyekre, és ő ebből a pénzből teszi azt, amit szeretne, amíg mások abban nem korlátozzák.

Hiszek abban, hogy minden embernek ugyanolyan lehetőségei kell legyenek ahhoz, hogy boldog élete legyen, és azt gondolom, hogy ezt az államnak volna dolga biztosítani minden helyzetben, mert az állam az emberek közössége, és a közösség feladott autonómiadarabjaiból kell gazdálkodnia. Ezzel együtt nem vagyok feltétlenül a szociális ellátórendszer mai vagy a mai működéshez képest is ideális működésének a híve.

Amit gondolok a világról, az sokkal republikánusabb, mint azt gondolhatná a gyanútlan olvasó. Azt gondolom, hogy ha egy ideális államban mindenki egyenlő esélyekkel indul, akkor onnantól mehet a játék, és nem korrekt dolog segíteni. Hazugságokat gerjeszt. Egy csomó olyan ismerősöm van olyan pozíciókban, ahová nyilvánvalóan nem valóak, és nem is képesek azt elvégezni, és úgy érzem az empátiám és szociális érzékenységem csak ennek a takargatásnak, közös hazugságunknak a része, és az én ideális világom nem ilyen. Hogy ez szociáldarvinizmus? Lehet, de tennék egy próbát. Akkor is, ha rólam derülne ki, hogy pont gyenge vagyok. Legalább akkor biztos lehetnék benne, így viszont sosem.

Ezek a gondolatok nagyon alapjaiban határozzák meg azokat a gondolatokat, amikkel a világot szemlélem. Nem szeretem, amikor visszaélnek a tőlem kapott jogokkal a képviselőim. Nem érzem jól magam, ha úgy érzem, hogy más korlátai tágabbak az enyémtől, tudom, hogy nem ez az ideális világ, mert engem is támogatnak, de egyébként azt gondolom, hogy kevesebb lehetőséggel jöttem a világra. Nem szeretem, ha olyan emberek akarják megmondani, hogyan éljek, akik azt gondolják, hogy megmondhatják. Egyáltalán a tekintélyelvűséget nem szeretem. Az embereknek nem jár, hogy beleszólhatnak az életembe. Azt ki kell érdemelniük.

Pontosan ezekért nagyon fontos számomra a szabadságom. Hogy beszélhetek, írhatok, gondolkozhatok és élhetek úgy, ahogy a lehetőségeimhez képest szeretnék. Fontos, hogy választhassak. Fontos, hogy ne akarják megmondani, nagyon-nagyon kínosan rosszul kezelem a zsarolást. Az öt éves unokahúgomtól is, aki azt mondta, nem eszik, ha nem viszem be az ebédjét. Egy óra múlva tök ügyesen kijött. És tök fontos számomra, hogy mindig legyen nálam annyi pénz, amiből haza tudok menni. Enélkül nem tudnám magam szabadnak érezni.

Az hajt, amikor szükségem van rá, hogy egy-egy cselekedet képes lesz arra, hogy elvezessen valami felé. Akár csak addig, hogy végigcsinálom ezt a 30 napos bejegyzéskihívást, vagy addig hogy lesz egy.két jól menő publikációm. Olyan jövőképek motiválnak, amikben meg tudom majd őrizni a szabadságomat, és több lehetőségem van. Úgy akarom elképzelni a jövőbeli énem, mint aki egyre függetlenebb a körülményeitől. Független, szabad, és szellemileg friss életet szeretnék élni. Sőt, a lehetőségeimhez képest azt hiszem ilyen életet élek. Azon pedig már majd dolgoznom kell, hogy ezek a keretek tágulhassanak.

Már régóta gondolkozom ezt a levelet, sőt, rengeteget írtam már neked, de végül mindet kitöröltem. Jó volna egy teli papírkosarat mutatni neked, de én már az a generáció vagyok, akinek nincsenek ilyenjei. Mi gépelünk, bár én verseket és slam szövegeket is papírra írok még, gépen csak tisztázok, és a blogbejegyzések vázlatai is papíron vannak, de azok még nem ezek az igazi levelek.

Szóval érted. 22 éves vagyok, és itt állok annak a minekis a határán, hogy kézzel jegyzetelek, de a világban már alig adok be valamit papíron. Ez egy tök izgalmas kor. Jó ebben felnőni, még akkor is, ha nekem is van tanulnivalóm a digitális világban. Neked már biztosan nehezebb lesz, úgy képzelem, te élni fogsz közben, és meg kell tanulnod a lassú életmódodban gyorsnak lenni. De tudom, hogy meg fogod oldani, mégha először mi mindig kétségbeesünk, merthát mi olyanok vagyunk.

Tudod, lövésem sincs milyen lesz a világ, amikor élsz majd, és nem tudom, hogy fogsz visszaemlékezni erre. Lehet, hogy egy börtönben fogsz ülni, mert kinyírtad a családodat, de ez mondjuk azt jelentené, hogy nagyon elhúzódott a pandémia. Tudod, furcsa időket élünk. Most tanulom magamat megérteni. Volt most két évem arra, hogy kitaláljam, milyen felnőtt akarok igazából lenni, és most van egy ilyen hosszú egyedüllét arra az esetre, ha eddig nem lettem volna elég alapos.

És a világ is változni fog, és azt hiszem kezdek megőrülni, de bízom benne, hogy jobb irányba. Muszáj. Én is megtanultam értékelni a barátaimat, és hogy rám írnak, akkor is ha néha idegesítőek, szeretettel tölt el minden kis apró gesztus, és remélem, hogy a világ is így gondolja. Így kell gondolja. Most erre tervezek, és bízom benne, hogy akkor sem fogok kétségbeesni, ha nem így lenne.

Szeptemberben elkezdem a mesterképzést azokkal a témákkal, amik engem a legjobban foglalkoztatnak, elkezdtem sokkal intenzívebben dolgozni a blogomon és a verseimen is. Itt van most ez a blog is B tervnek, meg annak a lehetősége, hogy majd magazinosan fogok tudni írni. Ismernek, tök sok helyen. Te már látod, hogy mi lesz ebből, én most csak bízom a jó premisszáimban. Nem muszáj jónak lennie, de bízni azt hiszem muszáj. Vagy hát... érdemes.

Bízom benned. Hogy a legjobb lehetőségek között leszel, akiket én el tudok képzelni. Másként fogsz tekinteni a barátaidra, őszintébben és gördülékenyebben fogsz tudni fogalmazni, megmarad a kíváncsiságod, és fogsz is tudni ehhez méltó módon nyitni a világ felé. Nem félek tőled. Nem gondolom, hogy majd olyan kompromisszumokat hozol meg, amik ne lennének vállalhatóak. Nem gondolom, hogy majd könnyű lesz neked, de tudom, hogy majd képes leszel megharcolni magadért. Mert nem olyan családból származol, hogy ne.

De kérlek, hogy figyelj majd jobban a barátaidra, tök megérdemlik. Tényleg. Különleges emberekkel vagy napi kapcsolatban, és jó volna, ha ezt érezhetnék. Figyelj rájuk, és ne hagyd, hogy a makacsságod közétek álljon. Szeretem őket, és a te dolgod, hogy ők is szeressenek minket.

És légyszi mindig tedd fel azt a kérdést majd, ami ott visszhangszik a fejedben, mert különben nem tudsz bízni. Az egyik barátunkkal mostanában sokat beszélünk erről, hogy a kérdésektől csak erősebb lesz a hited. És egyébként sincs veszteni valód. Legyél nyitottabb és bátrabb, mint én vagyok. Most én dolgozom azért, hogy érdemes legyen.

Jók leszünk. Együtt.

Szilvió

Nézzünk szembe a tényekkel, vannak hibáim, amiknek vannak következményei. És én ezt nehezen ismerem be. Könnyű a világot hibáztatni, könnyű inkább büszkének lenni, vagy úgy tenni, mintha valami meg sem történt volna.

Most tanulok szembenézni a hibáimmal, és levonni a tanulságait ezeknek, és ez sokkal nehezebb, mint amennyire gondolnánk, és tele van bocsánatkérésekkel. És nem szeretek bocsánatot kérni. Erről már írtam slam poetry szöveget is:

Nekem nincsenek igazán olyan barátaim, akikkel több éve barátok vagyunk. Azt szoktam mondani, hogy én felégetek magam mögött általában mindig minden hidat. Ha megsértenek, akkor egyszerűen azt érzem, hogy könnyebb továbbállni, mint ott lenni. Azt hiszem túl sok volt a nyolc év túlléphetetlen diszkomfort érzés az általánosban ahhoz, hogy most felnőttként ne lépjek ki azonnal egy ilyen helyzetből. Pedig hiszek benne, hogy ezek teszik erősebbé a kapcsolatokat, de ezen dolgoznom kell.

Lusta vagyok. Bár az egyik volt szobatársam szerint mindenki lusta, evolúciósan, de én most például hajnal egykor gépelem ezt a bejegyzést, pedig nappal biztosan sokkal gördülékenyebben és összeszedettebben menne, de nem akarom elnapolni, mert akkor egyszerűen nem csinálnám meg. Könnyen engedek el nem életbevágó dolgokat, de most dacból blogolok. Eddig minden nap írtam bejegyzést, és az ennek a harminc napos önismereti tesztnek a célja, hogy csináld minden nap, sőt, arra is felkészített, hogy nem lesz mindenhez kedved akkor ott, de csináld. Csinálom. Viszont a dac sem egy jó tulajdonság, csakazért is bele lehet ugrani a kútba, nem csak azért, mert a barátunk azt mondta, vagy már beleugrott. (Nálunk mindkét mondás él.)

A lustaságból és a daccból is következik, hogy nem vagyok kitartó, ha nem látom a végét a dolgoknak. Egy korábbi blogomon elhatároztam, hogy minden napról posztolok, és nyolc teljes napig sikerült tartanom. Most az segít, hogy ez 30 napos dolog... De vannak más dolgok is, nyelvtanulás, akár ez a blog is, amit igyekszem magazinosan írni, bármi igazából. Tudom, hogy gyakorlat teszi a mestert, de én ellazáznám ezt a gyakorlatot, és félek, hogy olyan mester is válik majd belőlem.

Félek attól, hogy olyan mester is leszek. Meg akarok felelni. Görcsösen, és ha valaki jobb nálam, azt tök utálom. Az egyik csoporttársam 95%-al kapott megajánlott jegyet, és én jobbat akarok nála, és csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam a 98%-ot. Azt akarom, hogy a tanár azt a gondolatot tartsa érdekesnek, amit én vetettem fel, és vágyom az elismerésre, hajszolom azt, függök tőle. Mindenki vegye észre, hogy hahó, én ZSENIÁLIS vagyok.

És mindezt meg tudom magyarázni. Tényleg. És ebbe néha belenyugszom. Én vagyok az a béka, aki ül a melegedő vízbe, és meg tudja magyarázni, hogy miért melegedik a víz, és hogy ez nem probléma. És aztán ezek a békák megfőnek. Talán segít legalább egy picit az, hogy ezt tudom magamról.

Fő a bizalom.