100 éve ezen a napon csatolták el annak az országnak a 2/3-át, amelyikben élek, és amelyikre mindig is büszke voltam. Mindig azt szoktam mondani, hogy anyám a Walesi bárdok ritmusára ringatott, ha sírtam, és hogy egy olyan utcában éltem életem első 13 évében, amit egy olyan költőről és irdalomszervezőről neveztek el, akinek a szülőházán átlépett az 1919-es majd az 1920-as határrendezés. Még mindig Arany Jánosról van szó, akinek a nevét előbb kiabáltam, minthogy megtudtam volna ki is ő, lévén, hogy oviban valamiért meg kellett tanulnunk a címünket.

Nem tudom, hogy mit jelent magyarnak lenni, azon túl, hogy ezt a nyelvet beszélem, magyar szakon tanulok, Kodály és Bartók országában belenőttem ebbe a kultúrába, amit akkor is szerettem volna megtanulni, ha nem lett volna kötelező. Nem tudom, hogy mit jelent magyarnak lenni annál jobban, minthogy magyarnak tartom magam, és hogy ez elidegeníthetetlen részem.

Magyar vagyok. Hiszen fáj Trianon. Szerencsém volt, persze, a határnak azon az oldalán születtem, ahol könnyebb magyarnak lenni. Emlékszem, hogy kilenc évesen mennyire meg voltam lepődve azon, hogy Malina Hedviget megverték, csak mert magyarul beszélt. Azt éreztem, hogy ez mennyire kibaszottul felfoghatatlan. Nem értettem. Azon gondolkoztam, hogy most akkor engem is meg fognak-e verni azért mert magyarul beszélek. Napok múlva, mikor még mindig ez a történet ment a híradóban, összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem anyát erről. Tök sok időbe telt, mire megértettem, hogy engem nem fognak megverni, mert... magyarul beszélek, mint ő.

Elképzelésem sincs milyen magyarnak lenni egy olyan helyzetben, ahol nem a magyar az alapállapot. Mindig néztünk nyelvtörténet órákon olyan csángó beszélőket, akiket fiatalon iskola után küldenek még el magyart tanulni, és tiszteltem őket ezért. Talán azt gondolom, hogy mennék én is persze, köztük, de ebben nem mindig vagyok biztos, mert nem tudnám, hogy jelentene-e akkor is nekem ennyit a magyarságom, ha egyáltalán tudnám, hogy mim is az nekem.

Nem tudom, hogy milyen a határ másik oldalára születni. Én csak azt látom, hogy Pécs, ahol középsulis voltam, tele van horvátországi magyarokkal, Szeged és az egyetem Vajdaságiakkal és Erdélyiekkel. Nem tudom milyen lehet nekik, csak azt tudom, hogy egyszer Honfoglalóztam személyesen egy horvátországi magyar lánnyal, aki nem tudta megtippelni Kossuth Lajos születési dátumát, mert sosem tanították magyar történelemre. Azt tudom, hogy egy Vajdasági ismerősömnek magyarázkodnia kellett, hogy Újvidék egy város, és nem hittek neki az ügyintézők.

Azt tudom, hogy a kedvenc magyar kortárs költőm olyan történelmi traumákról ír, amiket nem érthetek igazán, mert nem éltem Szerbiában sem a délszláv háború idején, sem azután. Azt tudom, hogy az a polgári Magyarország a kávéházakban kvaterkázó városi értelmiséggel, aminek a legendájáért annyira  szeretem Márai Sándort, 1920-ban néhány tollvonással szűnt meg. Azt tudom, hogy 2010-ben az első Összetartozás napi iskolai ünnepségen én is mondtam verset, pedig gyorsan kellett megtanulni, mert a parlament csak május 31-én iktatta törvénybe.

Ma arról akartam írni, hogy magyar vagyok, és fáj Trianon.
És ugyan ennek semmi köze mindehhez, de meleg is vagyok. És hogy ez a kettő nem ütközik bennem. Nem gondolom magamat kevésbé magyarnak, mint amennyire magyarnak tartja magát Kövér László, aki szerint ugyan lehet, hogy mégsem gondolhatnám magamat annak.

Régóta tologattam, sőt fel is adtam már, hogy írjak Szücs Anikó és Lőrincz Gábor tavalyi ARC plakátjáról, ami pontosan ezt a kérdést járta körül. Egy Nagy Magyarország körvonal volt, szivárvány sávokra osztva és alatta volt a kompromisszum szó. Nekem ez az igazat megvallva nem jelentett kompromisszumot. Ugyanannyira önazonosan írtam alá a székely autonómiáért küzdő ívet, mint amennyire a transz emberek jogi elismerésének ellehetetlenítése ellen szóló petíciót, anélkül, hogy bármilyen kompromisszumot kellett volna hoznom. És pont ezért nem tetszett a plakát. A kompromisszum szó nélkül is lefedte volna azt, amit a világról gondolok.

Aztán mégis beálltam a plakát elé, és elkészült ez a kép:

Ennek pedig egy nagyon egyszerű oka van. Megrongálták a plakátot. Azt üzenték rajta, hogy nem vagyok normális, hogy nekem nem fájhat Trianon és hogyha valakinek nem fájhat Trianon, akkor nyilván román, de minimum nem lehet magyar. Amikor feltöltöttem az insragramra a képet, és nyilván az egyik első dolgom volt ez a kiállításról hazafelé, arról értkezetem a leírásban, hogy nekünk melegeknek van egy olyan hagyományunk, hogy felvesszük magunkra azokat a kifejezéseket és formákat, amikkel minket bántani próbálnak.
A felfelé fordított rózsaszín háromszög ugyanaz a háromszög, ami az elembertelenítés eszköze volt a náci koncentrációs táborban, csak felfelé fordítotuk a csúcsát, mert felfelé kell állnia, hiszen arra van az a remény, amiért érdemes küzdeni.

Ki szerettem volna fejezni ezzel a képpel, hogy még mindig itt vagyok. Magyarként, melegként, és anélkül, hogy ezért magammal bármilyen harcot kellett volna vívnom, vagy bármilyen kompromisszumot kellett volna hozzak. A rózsaszín pólómban, amit egyébként hétköznapokon is hordok, és bármennyire hihetetlen is tök véletlenül lett ez rajtam, ez volt az utolsó pólóm az utazás utolsó napján. De talán így még kifejezőbb az egész.

Magyar vagyok, akinek fáj Trianon, és ezt légyszi, ne akarjátok elvenni tőlem. Nem azért mert el tudnátok, hanem azért mert ideje volna elkezdeni gyógyítani néhány sebet, amiket fel-fel tépünk mindannyian a másikon néha azzal, ahogy kifejezzük magunkat óhatatlanul, viszont kérlek titeket, hogy ne tépjünk egymáson csakazértis. És ne a Himnusz miatt, ne miattam, ne a melegek miatt, ne az Erdélyben, Vajdaságban, Kárpátalján, Felvidéken élő melegek miatt, hanem miattunk. Azért mert... Mert egy vérből valók vagyunk, hisz tudjuk jól.